Közvetíteni a téma és az olvasó között, összetett feladat. Szükséges hogy eléggé informatív, mégis az érdeklődést fenntartóan olvasmányos legyen. Elveszni a részletekben? Talán, legfeljebb néhány, igazán elhivatottat érdekelhet. Esetleg még azokat, akik eleve megvásárolják a terméket, de nekik felesleges a szájukba rágni mindazt, amit, ha akarnak, a mellékletből úgy is megtudhatnak…
… Ez a felvezető a D-100 mellé csomagolt terjedelmes leírás átfutása után fogalmazódott meg, mert gyorsan beláttam, hogy a nagyját érdemes figyelmen kívül hagyni. Kezdhetném a bevezetőt, példul így:
Cikkünk alanya kompatibilis a régóta ismert formátumokat támogató technikákkal, mint a DAT, MD és CD-író például. Még ábra is van hozzá, ahogy összeköttetésben van ezekkel. (2019-ben ez már-már szürreális, de azért örömet szerzett látni, bevallom.) Nem véletlen, házon belüli a formátumok közötti átjárhatóság. A Sony saját univerzumot épített és ebbe jól illeszkedik ez a terméke is.
Mit keres a Sony PCM D-100 most itt nálam? A válasz profán, de egyben rámutat az emberi viselkedés jellegzetességeire is. Anno, mikor még kamera volt a kezemben, ez számos olyan helyzetet teremtett, ami előnnyel járt és pont, hogy a látványossága miatt. Az, hogy komolyságot feltételező eszközzel láttak együtt, más megvilágításba helyezte a munkám lehetőségeit. Valahogy jobban megkaptam a tiszteletet és az odaszánt időt. Nem mindegy tehát, hogy a vállamon egy kamera-monstrummal jelenek meg, vagy egy kis kézi mütyürkével próbálok olyan látszatot kelteni, hogy fontos az, amit csinálok. Most sem mindegy, hogy telefon van a kezemben egy riport felvétele közben, vagy valamilyen látványosabb apparátus, mint például ez is. Bár ez önmagában még nem indokolná e cikk létrejöttét, de van egy olyan részlet, amivel előre nem számolhattam.
Szívesen utazom a BKV járművein, főleg a mostani lokális forgalom tükrében, amit újabban az utakon tapasztalok. (Ennyi járművet, már nem fogad be az úthálózat és a kényelem, amit az egyéni közlekedés jelent a közösségivel szemben, elvész a dugóban ácsorgásnál.) Az unalom, amivel tagadhatatlanul szembe kell nézni a HÉV-en való ücsörgés közben, tétlenségre kárhoztat. Esetemben, az okostelefonok sem jelentenek enyhülést, nem szeretem a képernyőt bámulni, miközben mozog alattam a padló és bevallom hosszútávú zenehallgatásra sem használtam még egyiket sem. Valóban, ha van egy pár hadra fogható céleszköz (Walkman) akkor a telót nem gondolom perspektívának. Nem azért, mert tartanék attól, hogy a hangja esetleg gyenguszka lenne, inkább úgy érzem, a többi ketyerének is kell a törődés. Ha megvettem, hadd halljam! Ha, már sétálómagnónak is lehet használni… nem?
A mérete (72 x156.8 x32.7mm) és üresen is 395 grammos súlya miatt, kell hozzá némi eltökéltség, hogy ez legyen a hanghordózónk. De én szinte már várom, hogy mehessek valahová! Miért? Az alábbi sorokból kiderül.
A 32GB-os belső memóriája is feltölthető zenével, de ez most a vésztartalékom, ezért az SD kártyára telepítem az utazózenéket. Ahogy a kártyát felismeri és elfogadja, azonnal "Foldereket" rak rá, azaz felületeket a hangfelvételek kezeléséhez és megkülönböztetéséhez. A számítógép ezt azonnal felismeri és bármilyen hanganyagot az MP3-tól a DSD-ig másolhatunk rá. Én maximum 32GB-os kártyát használok a gyorsabb elérhetőség végett. Na meg a 44.1 kHz, 16bites CD felvételeimhez nem is kell túl sok tárhely. (Egy lemez maximum 700MB.)
A zenei tartalom, amire hivatkozva fogom a véleményemet kifejteni, a következőek: az utazásaim során társammá szegődött az Iron Maiden aranykorszakának egyik meghatározó lemeze az 1988-as Seventh Son of a Seventh Son, Maika Makovski –Maika Makovski (MP3), Eva Cassidy – Ain’t No Sunshine, Arne Domnérus/Gustav Sjökvist – Antiphone Blues (192kHz flac fájlok).
Az első meglepetés az SD kártyákkal kapcsolatban ért. (Fel is vetettem, hogy szükség lenne egy olyan tesztre, ahol a kártyák hangzásvilágában mélyedhetünk el.) Felmásoltam vagy öt, közel azonos tárhelyű, de különböző márkájú kártyára az alábbi lemezeket és a zenei élmény mindegyiknél teljesen más lett. A megszokott, mindent betöltő, élő és magas élvezeti értékkel bíró „sound” helyett, egyeseknél az enerváltság és földhözragadtság középszerű élménye felé is vezetett út, különböző mértékben.
A Sennheiser IE80-as füles, ezt annyira jól kimonitorozta, hogy a színvonal csökkenése a legkisebb mértékben sem volt tolerálható. Ezek után mondanom sem kell, használatban a legjobbnak tapasztalt kártya maradt. (Egyébként hozzáteszem, hogy a laptopról, a kártyákat azonos körülmények között, és időben, szoros egymásutánban „tömtem”. Így nem valószínű, hogy a körülmények befolyásolták volna a képességeiket.)
A méretes masinát illik kerülgetni egy darabig, hogy szembetűnjön a picuri on-off gombocska az oldalán. Átpöckölésre az on állásba, a kijelző életre kel és beolvassa a kiválasztott forrás infotartalmát. Akár ott is folytathatom a lejátszást ahol abbahagytam, csak az előlapi vezérlés Play gombját kell egy kicsit benyomni. A gomb felületének érintése és a kapcsolási érzet tudat alatt meghatározó és egyben felkészíti a figyelmet a zenefolyam érkezésére.
Amit érdemes mindig leellenőrizni, az a kimeneti jelszint tekerőgombjának az állása. A kellemes hangerő, a lemezek vonalszintjének függvényében a 2-es és a 3-as állás közé esik a 10-ből. De, ha a védőtokban elakad a poti, a ki-be vételi mozdulat során, akkor bizony könnyen előfordulhat, hogy „leszakajtja” a dobhártyát és mindazt, ami még mögötte van. Ezt elég egyszer megtapasztalni, utána kellő motivációnk lesz figyelni erre az "apróságra". Előnye, hogy bármelyik fülest kihajtja, (főleg emiatt váltunk át erre, az etalonnak beharangozott Pioneer XDP-100R helyett.)
A számkeresés, vagy adatpörgetés funkció könnyen kezelhető, csak az előlapon a Play gomb társaságát kell keresnünk és máris meglesz a funkcióhoz rendelt gombocska. Más dolgunk nem nagyon lesz vele lejátszás közben, csak élvezni a zenét. Négy ceruzaelemet eszik meg cca. 50 óra alatt, ami a teljesítményét tekintve nem túl nagy áldozat. Állítgattam a menüben a power-kérdést, amit felvet, de ennek ellenére tölthető elemmel nem sokáig megy, ezért maradt az eldobható 1.5V-os. Az IKEA – sárga eleme bevált, hosszú élettertamával és kedvező árával, ajánlom is mindenkinek a figyelmébe.
Megjegyzés: a „monstrum” eléggé feltűnő, ezért fontosságunk látszatát olyan környezetben is megőrizzük, ahol ez inkább hátrány lesz a feltűnősködés látszata miatt…
Nemrég kaptam meghívást egy rögtönzött digiwalkman találkozóra, ahol egy gyűjtő által levetett, kipróbált, de a még javarészt nem bejáratott példányokból lehetett válogatni. (Ebben, akkor kb. 25 óra üzemidő volt.) Az a néhány, amely képviseltette magát, mind az újan megfizethető, 150-300 ezer forintos határon belül mozgott. Kihagyni egy ilyen lehetőséget, ahol összehasonlíthatom a D-100-at hasonszőrű, de csak a lejátszásra optimalizált társaival, butaságnak tűnt. Gépünk, a kollekció felső értékhatárán mozog, az euro /forint aktuális libikókájától függően. Ezzel az összehasonlítással majd mindenki jól járt, talán csak a gyűjtő anyagi helyzete nem, mert a mintavétel alatt megállapíthattuk, hogy még a legközelebb eső Sony NW-ZX300-as lejátszó is igen távol van tőle, a hang alkotta univerzumon belül. Sok tapasztalattal és egy javaslattal gazdagabban távoztam. A tudás birtokában ajánlotta: ha lehet, hallgassam össze a walkmanek szent gráljával a Sony NW-WM1Z Signature modellel, mert ennek a hangja és az ára is mércének számít. (Aranyozott réz ház, több, mint 1,2M forint!)
A hang
Könnyebb lenne, ha összesen annyit mondanék, hogy amit a Pioneer kapcsán leírtam, az ennél is érvényes! De ott az a „csak még”...
A legszembetűnőbb különbség utazás közben tűnik fel. A Pioneer teszi a dolgát, tolja a Sennheiser fülesbe az infót, de normál hangerőnél a környezeti zajok azért beszűrődnek. Arányaiban, amennyi a zene, nagyjából annyi hely van mellette a zajnak is. Ezt pedig, csak a hangerő emelésével lehet kiküszöbölni valamelyest. De sajnos, csak valamelyest. A Sony viszont kitölti zenével a fülhallagató teljes kapacitását. Majdnem azt írhatom, hogy emellett a beszűrődő zaj szinte elenyésző. Ehhez nincsen szükség arra sem, hogy a kellemesnél nagyobb erősítéssel hallgassunk rajta zenét. Úgy is lehet, de akkor tényleg nem sok esélye marad a villamosnak, vagy a Hév-nek zajongani.
Rendkívül letisztult az előadásmódja, igen informatív is és ezek konstellációja adja meg a teljes értékű, zavarmentes zenehallgatási élvezetet. Csak a felvétel marad, körülményeivel együtt, aminek részleteit tisztán hallani. Ahogy az elvileg szinte azonos SD kártyák között is kimutatja a különbségeket, hogyne tenné ezt a felvételek rögzítési folyamata esetében is, megmutatva a legapróbb részleteket. Nincs mese, át kell itatódni a jól hangzó, broadcast világ kompromisszummentességének irányadó elveivel.
A hanghullámok terjedése a hangszer, mint kezdet és a fül, mint vég között, maga a közvetlen realitás. Ha jó volt a felvétel, a lejátszás is az lesz. Nem kell azzal foglalkozni, volt e közben egyéb, ilyen-olyan jelút. Nincs szükség a felvétel folyamatában összeesküvés elméletet és egyéb konspirációt keresni, illetve a mellékkörülményeket vizsgálni. Az elektronika kivonul a hang alól.
Kivonul, akárcsak az MP3-nál. Szabályosan treníroztam magam rá, hogy bírjam. Kendőzetlen őszinteséggel mutatja meg, hogy ezzel a formátummal még ez a nekem kedves zene is kérdésessé vált, hogy egyáltalán elbírom-e a hallgatását. Ösztönösen nyúltam volna a stop gomb felé, de helyette folyamatosan korrigáltam a mozdulatot, hogy a zene jó, megéri elviselni. (A kis Sony NW-V45 lejátszó kegyes csalásával teljesen szerethető lett ez a formátum is. http://hifimagazin.net/sony-nw-a45-digitalis-walkman) Az MP3 itt, mondjuk a riportokhoz lett elsősorban hozzárendelve. Megkönnyíti az adatvándorlást és tárolást, ami még mindig kényelmetlenséggel jár egy nagyobb adatcsomag esetén.
Jó és bizony aktuális kérdés, hogy a nagyobb felbontás mennyivel képes többet adni és mutatni. Ezt próbáltam meghallani a 192 kHz-es felvételeknél. Úgy éreztem, a felharmonikusok gazdagabb jelenléte, ahogy a hangszert körülveszi a tér, és ahogy benne a hangok rezegnek, megerősíti a létjogosultságát ennek a magasabb mintavételi frekvenciának.
De azért ennél még mindig fontosabbnak gondolom a felvétel minőségét, mint a felbontás növelésére tett próbálkozásokat. Például tesztelhetjük, melyik szól jobban: egy első nyomású amerikai CD lemez, vagy ugyanennek az anyagnak a 192kHz-re upgradelt flac változata (pláne, ha valamilyen bizonytalan előéletű forrásból származik). Bár hozzá kell tenni, hogy a lejátszó berendezések között is bőven vannak különbségek, amik tovább bonyolítják az összehasonlítást és az értékelést.
…Eva Cassidy puhán, analógosan adott elő, de a kellő dinamikával. Élethű volt, jól hallgatható. A Maiden előnye a BKV járatain egyértelműen megmutatkozik. A hangszerelés az összes dalnál igen sűrű, rendesen hajtós a tempó, na meg Dickinson légiriadójába, a legerősebb környezeti zajok is nehezen tudnának beleszólni. Steve Harris a leggyorsabb bass-er hírében áll, a dob is követi, de a többiek is nyomják végig, majd’ háromnegyed órán keresztül. Egyedül a címadó dalban van egy kis szusszanás, de csak addig leszünk tájékozottak a fizikai körülményeink térhangját illetően, amíg nem csapnak újra a húrok közé.
Egy kis műszeki leírás
A könnyű alumínium ház ellenálló a külső hatásokkal szemben, emellett a felületek kidolgozása is komoly minőségű, egyszóval minőségi érzés kézbe venni. Látszik, hogy benne van hatvan év tapasztalat, hiszen bármihez is nyúlunk, minden úgy működik, ahogy kell, a visszajelzések is mindig a minőséget tükrözik. Fel van szerelve két állítható, elektrét, kondenzátor mikrofonnal, de csatlakoztatható hozzá külső is, a mini sztereo jack csatlakozón keresztül.
Készíthetünk felvételeket, illetve lejátszhatunk, MP3, 128 és 320 kbps, 44.1, 48, 88.2, 96, 176.4,192 kHz és DSD 2.8224MHz-en is. Továbá megbírkózik még a FLAC, WMA és AAC formátumokkal is. Kompatibilis a Windows alapú PC és Macintosh gépeinkkel az USB porton keresztül. A menü teljes felületet ad apró részletekbe menően a beállításhoz, főleg a felvételi résszel kapcsolatosan. Mindez jól átlátható és könnyen kezelhető. Van viszont sztereo vonalszintű és optikai kiállása is, közvetlenül a fejhallgatónak szánt hangerőszabályozott kimenet mellett. Az SD kártya betöltő nyílása egy fedél alatt pormentes helyen rejtőzik. A folyadékkristályos kijelzőn helyet kapott a kivezérlés mérő, a hanganyaggal kapcsolatos számszerűsített adathalmaz és a formátum megjelenítése. Ha szükséges, kék fényárban is úsztathatjuk, ez rossz látási viszonyok között igen hasznos. Mellékelnek hozzá távirányítót is, amit egy csatlakoztatható egységen keresztül használhatunk. Külsőleg is táplálható, mind elektromos hálózatról, mind pedig akkuról. A tapasztalatok szerint egy jó, független áramforrás még emeli is a hangminőséget. (Lehet, hogy így van, de erről az tudna még többet elárulni, aki nekem is említette volt, ezt az opciót.) Tetszik még az is, hogy a frekvenciamenete 20-50000 Hz-ig terjedhet, igaz akkor már DSD-ben dolgozik. Ahogy növekszik a freki, úgy jutunk el a 44.1kHz-hez tartozó 20000 Hz-es felső határtól, odáig.
Összegzés
Közvetlenül is felvehetünk rá a forráskészülékről, de csatlakoztathatjuk számítógéphez is USB-n keresztül, vagy az SD kártyára másolhatunk, mindegy. Ami fontos, hogy megmutatja a felvételt, a hordozót és beavat a hangba, ha a füles is alkalmas rá. Az „elektronika kivonul a hang mögül” és a zene kerül a főszerepbe. Nem fukarkodik, mindent átad és hogy ez áldás-e, vagy átok, az attól függ, milyen minőségű felvétellel etetjük.
Ára ehhez a tudáshoz képest kedvező. Képességeivel a hangvisszaadás területén egy magasabb ligában versenyez, ráadásul, ha szeretnénk, még élő felvételt is készíthetünk vele. Ezen a területen sem fog szégyent vallani, a felvett anyag, akár mikrofonon, akár vonalszinten érkezik, méltó lesz arra, hogy élvezeti értéket nyújtson visszajátszásnál. Az MP3-tól a DSD-ig bezárólag kompatibilis a felvétel és a lejátszás mindkét területén. Az igen dekoratív dobozában külön, pihe-puha, párnázott helye van. Mellékelve kapunk még hozzá USB kábelt, szélzaj védő szőrpamacsot, távirányítót és védőtokot is.
Közvetíteni a forrás és a fülesek között komoly feladat. A Sony PCM-D100 méltó arra, hogy tesztjeinkhez az etalon szerepét rábízzuk.
