„Vókmenezek” már lassan harminchárom éve folyamatosan. Az elsőt, egy piros műanyagházas noname alapgépet, még gyerek fejjel, 86’-ban kaptam. Mindösszesen három gomb volt rajt’, meg egy hangerőszabályzás, oszt kész. Használtam vagy tíz éven keresztül és úgy rémlik, még mindig megvan, valahol. Azóta, találkoztam már jónéhány társával így remélem, elegendő mintavétellel rendelkezem és bízom benne, hogy az eddigi tapasztalat most segíteni fog egy kicsit.
Ami először eszembe jut a pasztell zöld masináról (a Sony szerint horizontzöld!?), hogy rögtön jó érzést is generál. Egyik: a markomban nagyon kényelmesen elfér. A másik: könnyen kezelhető, megszokást nem igényel az oldalára logikusan telepített, felhasználóbarát vezérlése. Menürendszere egy rövid tanulási folyamat után, még nekem is átlátható, pedig a manuális kezelőszervekkel általában jobban elboldogulok.
A kedvenc zenéinkkel könnyen feltölthető. A számítógép azonnal felismeri és onnantól még egy digitálisan, az analfabétizmus határát súroló felhasználónak is könnyen megy az adatközlés. Elég sok formátummal elboldogul, a lényeg az, hogy kezeli az mp3, a pcm, waw, flac és dsd-t fájlokat is. Rápakoltam a valaha volt egyetlen, csak mp3-ban meglévő lemezemet a Maika Makovskitól, (amit még mindig nem vettem meg CD-n). Került rá pár DSD felvétel és az Iron Maiden klasszikus lemezei közül a Seventh Son… például.
A Sony nem ostoba, a kis lejátszó vásárlóközönség optimalizált, ezért ennek a jellemzésénél mindenképp figyelembe kell venni, az ehhez képest magasabb kategóriának szánt walkmanjait is. Ez azt a lehetőséget is felveti, mintha a hangkarakterét a célközönséghez igazították volna. Ha igen, most már csak arra kellene rájönnöm kiknek is készült!? Ára alapján, ami hatvanezer… - inkább plusz, mint mínusz, a megcélzott réteg talán a fiatalok lehetnek, de az úgy vélem, inkább elvan a telefonjával. Mivel elég kicsi és könnyű, 97 gramm, ideális lehet mozgáshoz, vagy azoknak, akik a „kevesebbel” is beérik, esetleg a középkorúak, vagy az idősebb generáció.
A népszerűségét három dolog is adhatja: a Sony név walkmanben jól cseng, a kedvező ár éés!… a hosszan hallgatható hangja. Itt pedig ez utóbbi lenne a legérdekesebb.
Új lévén, odaadtam a nagyobbik fiamnak járassa meg, használja kedve szerint, csak a hangszínekhez lehetőleg ne nyúljon. Ízlésének megfelelően jól kitömte zenével. (A tömörített mp3-as zeneszámokon jól kivehető JLo és Ariana Grande hanghordozása.) Élhetőbb hangkarakterrel került vissza hozzám, de kénytelen voltam rájönni, hogyan tudom kiiktatni mindazt a felskálázó, hangreprodukáló, hangjelleg megváltoztató, hangszín szabályzó segédeszközt, ami pont arra jó, hogy a forrásanyagból lehetőleg semmi ne jöjjön át, ahogy az „eredetileg” lenne. Kiknek találják ki ezeket? Megkönnyebbültem…huh, azért van közöttük egy határozottan szimpatikus is ám! Ez pedig az mp3 felskálázó, ami a számomra hallgathatatlan mp3-ból, már-már hallgatható és tulajdonképpen egészen élvezhető formát csinál. Olyan, mintha az észrevehetően felbontás hiányos adatokból annyiszor venne mintát és másolná egymásra, amíg a hangzáskép lukjai be nem foltozódnak.
A DSD visszaadása élvezetesre sikerült, igazán „látványosan” adja elő. Ez nem zavaró, inkább szebb, mint a valóság. Legjobban viszont az a képessége tetszik, amellyel kikapcsolja bennem a minőségellenőrt és úgy teszi elém a zenét, hogy pont be legyen állítva egy nagyon hosszan hallgatható színvonalra.
Mint a régi kazettás lejátszóknál. Ott sem a hangminőség döntött, hanem valahogy inkább az együttes hangélmény. Ez a mai napig így van, ha kazettást hallgatok. Nekem kifejezetten pihentető a hallgatása, mert nem az a lényeg, hogyan szól, hanem, hogy szól egyáltalán. (Talán így tudom megfogalmazni a legjobban.) Itt is ez van. Azoknak ajánlanám, akik egyszerűen élvezni akarják a zenét és nem a zene tulajdonságait! Ez fontos, mert az ennél nagyobb típusoknak is kell érteni valami hangzásbeli plusz attrakcióhoz. Ha nem így lenne, azokat ki venné meg?
Ez viszont nagyon átlagfelhasználó optimalizált. Úgy érzem, hogy amit csinál, az elég. Nem kell több. Nagyon megnyugtató és ezzel a húzásával le is szerelte a variálós énemet. Így sokkal könnyebben tudom a zenét befogadni. Ha mégis többre vágyunk, a beépített hangzáskép modifikáló szolgáltatásokkal megkapjuk. Igaz, itt a kevesebb hangban a több (esete áll fönn) és abba az irányba megyünk el, ahol a zene lényege elvész a módosítások között. Ezen a területen viszont nem lehet meggyanúsítani azzal, hogy a bátyjaitól olyan nagyon elmaradna (sajnos).
A hallgatózáshoz partnernek a Sennheiser IE 80 fülhallgatót használtam. Ez képességeit tekintve jól illeszthető a W-45-höz, ezért megfelelőnek találtam a feladatra, na meg hirtelen nincs is olyan a környékemen, ami még emellett izgalmasnak tűnne. A régről megmaradt túlélőkkel, amik még mindig üzemképesek, pedig egyszerűen nincs kedvem kísérletezni.
A zenehallgatáshoz egyébként 16GB belső tárhely ad lehetőséget, ami micro SD kártyával bővíthető. Aki szeret rádiót hallgatni, az megteheti a beépített FM tuner segítségével. Az akku minimum húsz órára ad elegendő kraftot, persze ez szolgáltatásfüggő és bekapcsolt zajszűréssel értendő, de alapszinten a duplája is összejöhet. 9,75x5,59 cm a befoglaló mérete, ebből 7,8 centiméter átmérőjű a színes kijelző WVGA 800x480-as felbontással. Ennél sokkal fontosabb viszont, hogy a mini jack csatlakozón keresztül maximálisan 4,2 mW távozhat, ami miatt körültekintően kell megválasztani, főleg a fejhallgatókat, mert azok közül az érzéketlenebb fajtával nem bír el. Természetesen bluetooth van benne, de az USB csatlakozóján keresztül a számítógéppel kapcsolatot létesítve, tudjuk használni digitális konverternek is.
