A 2021-es Golden Globe-ra nevezett filmek közül feltűnő a tematikus hasonlóság a The United States vs. Billie Holiday és a Ma Rainey’s Black Bottom, (Ma Rainey: A blues nagyasszonya) között. Mind a kettő a blues „nézőpontjából” reflektál a feketék történelmére, „a blues népének” sorsára. A két filmben a fekete női blues-identitások a zene különböző területein jelennek meg. Míg a Ma Rainey’s esetében egyetlen domináns helyszín, a stúdió érzékelteti a zenész-identitást, addig Holiday esetében az állandó helyszín- és atmoszféraváltások az énekesnő önmagával és a rasszizmussal való küzdelmét hangsúlyozzák.
„Hollywood újra felfedezte a jazzt” – szól az egyik magazin cikkének címe. „Januári blues: hogyan ismerik el végre a jazzkorszak női szereplőit” – szól a másik. Az amerikai sajtó egy jó ideje felismerte, hogy a populáris kultúra a blues műfaj női olvasatát, illetve, a történelem női blues-olvasatát mozgásba hozta. Ma Rainey, Bessie Smith, Billie Holiday, Nina Simone – önéletrajzok, színdarabok, dokumentum- és játékfilmek az elmúlt évek terméséből.
Ahhoz, hogy a blues műfaj aktuális reprezentációival és jelentéseivel kezdhessünk valamit, érdemes látni, hogy társadalmilag és kulturálisan elválaszathatatlanok az elnyomás kérdéseitől. A blues – már csak abból kiindulva, hogy dalszövegei súlyos társadalmi és egyéni drámákat beszélnek el – egyszerre több szinten, direkten képes megszólalni és felszólítani, és e tulajdonságát mind a két film jól használja. A rendezők visszahelyezték a képernyőn a fekete nők „bluesát” születésük pillanatába, és ezáltal kötötték össze a múlttal, s hozták létre újra jelentésüket. Az amerikai társadalom aktuális helyzete, a rasszizmus elleni küzdelmek, George Floyd-gyilkosság sorra peregnek le a néző gondolataiban, ahogy a film kockái forognak a képernyőn.
A New York Times kritikusa szerint minden nagy zenész önéletrajza hasonló narratív elemeket tartalmaz: gyerekkori trauma, siker, függőség, szerelmi botrányok. De akkor miért van divatja a karizmatikus zenészegyéniségekről szóló filmeknek, különösen az afro-amerikaiak életét bemutató dokumentum- és játékfilmeknek? Ez a kérdés persze hasonló ahhoz – tehát részben megválaszolhatatlan –, hogy mitől lesz sláger a sláger, és miért lesz az egyik zenész sikeres, miközben a másik láthatatlan marad. Ahogy az a kérdés is az, hogy mitől függ, hogy egy-egy dal – így a Ma Rainey’s Black Bottom és a Strange Fruits– egy-egy műfaj (jelen esetben a blues) kánonjának meghatározó darabjává válik, és a daloknak hangot adó énekesekről szóló játékfilmek is köréjük szerveződnek.
A Ma Rainey’s Black Bottom August Wilson Broodway-színdarabjának filmes adaptációja, helyszíne egy chicago-i stúdió, 1927-et írunk. Wilson „The Pittsburgh Cycle”-ként hívott 10 részes színdarab-sorozata egytől-egyig az afro-amerikaiak 20. századi tapasztalatit dolgozza fel. A narratíva jelentős része gyakorlatilag alig egy napot kísér végig, amelyet a zenészek a stúdióban töltöttek. Az alkotás címét is adó dal a black bottomra utal, amely egy népszerű táncforma volt a húszas évek Amerikájában, a fenékre való utalás is árulkodna fricskáról, méginkább a cím és a rögzítésre került felvezető szöveg: „Jól van, fiúk, a többit tudjátok. Most mutatom a legjobbat. Ma Rainey megmutatja fekete fenekét.” A műben egyébként maga Ma ad hangot annak, hogy a blues – amellett, hogy a túlélést jelenti – egyetlen eszközként mutatkozik meg, amely miatt a fehérek érdeklődést vagy tiszteletet mutatnak. A darab gazdag kritikai recepciója a nyolcvanas évektől kezdve reagált annak a súlyára, ahogy az alkotás reprezentálja a fehér producer és afro-amerikai zenészek közti konfliktust. „Ahogy bekerül a gépbe a hangom, úgy kezelnek majd, mint egy szajhát, és arrébb állnak.” A tudományos diskurzus pedig arra is felfigyelt, hogy hogyan érzékelteti az élő és a rögzített zene közti feszültséget. Ebből is adódhat, hogy sokkal drasztikusabban érzékelteti az afro-amerikaiak kollektív tragédiáját, a blues érzelmi, egyéni és kollektív tapasztalatát, mint a Billie Holiday-film, amely inkább az egyéni női sorstragédiára fókuszál, még úgy is, hogy a Strange Fruits című dalt állítja a középpontba. A szövegét vers formájában 1937-ben publikálta Bitter Fruit címen Abel Meeropol, amely kegyetlen metaforaként utal a lincselésre. Lady Day pedig két évvel később rögzítette. A film pedig a negyvenes években játszódik, amikor megtiltották az énekesnőnek, hogy a dalt előadja. Holidayt látjuk – de nem őt halljuk – a Carnegie Hallban is, ahogy a harlemi éjszakai klubban. Ugyanis Andra Day – aki egyébként elnyerte a legjobb női alakításért a Golden Globe-ot – énekli Holiday-dalait. Az egyik ellentmondás az, hogy az énekesnők auráját a felvétel mégiscsak megőrizte. A másik pedig az, hogy ennek ellenére furcsa lett volna, ha a The United States vs. Billie Holiday-ben a koncerteken az eredeti felvételeket halljuk. Az valahol a blues elárulása lett volna. De a Ma Rainey esetében az eredeti felvételeket mégis elnézzük, a stúdióra és a történetre való tekintettel. Különösen úgy, hogy sok évtized után az 1960-as évek újrakiadásával irányították újra a figyelmet az énekesnőre, aki egészen addig a felvételek minősége miatt is háttérbe került.
