Nehezen bár, de megszületett bennem az a döntés, hogy végül is megválok az Audio Note E dobozaimtól, az őt leváltó utód személye pedig eldőlni látszott már, mikor minden számításomat keresztül húzva, az utolsó pillanatban felbukkant a láthatáron egy számomra is ismert, a „magazinos” berkeken belül pedig népszerű, többünk által használt hangsugárzó, a Bösendorfer – aminek némi töprengés és évődés árán ugyan, de végül is boldog tulajdonosa lettem.

Újdonsült jövevényeim a VC2 típusjelet viselik magukon, amely a cég VC1, VC2 és VC7-es modellválasztékéban a középső, tehát „eggyel kisebb” mint a Hifi Magazin tesztberendezésének részét alkotó nagy VC7-es modell. (Azért itt nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem, hogy többünk véleménye szerint is a két típus hangja között valójában nincs túl nagy különbség.)

Természetesen nem azért esett a választásom éppen a Bösendorferre, hogy én se „lógjak ki a sorból”, az viszont nagyban befolyásolta a döntésemet, hogy előzőleg már elegendő időm volt hallgatni, megismerni őket. És itt az „elegendő időn” van a hangsúly, amely egy Bösendorfer kiválasztása esetében döntő jelentőségű lehet, ugyanis véleményem szerint a VC2 (és a VC7 is) nem az a zeneszerszám, ami pillanatok alatt képes megnyerni magának a hallgatóságát. De talán nem is a mindenáron való meggyőzés az igazi célja. Ezáltal viszont olyanná válik, akárcsak a tehetséges álláskereső, akit a túlzott szerénysége akadályoz meg abban, hogy el tudja majd adni magát a munkaerőpiacon.

Emlékszem egy korábbi hangsugárzó vaktesztünkre, melynek egyik résztvevője egy Bösendorfer VC1 volt, és bizony nem aratott osztatlan sikert a hallgatósága körében. Én személy szerint a túlságosan feldúsuló felső basszusával nem voltam kibékülve, és ez alapján hoztam elhamarkodott ítéletet felette. Volt egy tulajdonsága, amely viszont kezdettől fogva megragadott, mégpedig a különleges sztereofóniája, ami bizonyos felvételeken képes volt teljesen betölteni zenével a szoba légterét. Egy zongoraművet hallgatva pedig már olyasfajta érzésem támadt, mintha egyenesen egy hangversenytermi előadásba csöppentem volna. Ehhez fogható élményt és atmoszférát a teszten szereplő egyetlen hangsugárzó sem volt képes teremteni.

Igaz azonban az is, hogy amint áttértünk más zenei műfajra, akkor a varázslat alábbhagyott és a Bösendorfer előadása ismét érdektelenebbé vált. Ma már tisztában vagyok vele, hogy a dobozok gyengébb szereplésének a nem éppen optimális elhelyezésük volt az oka.

A későbbiekben egy-egy tesztelés, avagy csak szimpla zenehallgatás során már sokat változott a helyzet, ugyanis a „Bőzi” mindinkább engedett betekintést nyerni az igazi erényeibe. Ez alighanem köszönhető volt annak is, hogy sokat időztünk azzal, hogy megleljük a VC7-esek ideális helyét, másrészt pedig én is egyre inkább méltányolni kezdtem ennek a hangsugárzónak a zenei világát, ami kétségtelenül nem annyira „palifogó”, mint sok más típusé, ugyanakkor semmivel sem tud kevesebbet azoknál, sőt!...

A különleges térhatáson kívül rendelkezik mindazon erényekkel is, mint például: nyíltság, színezetlenség, levegősség, gyorsaság (ez értendő a basszusra is) valamint testesség, lágyság, dinamika (ahogyan egyik barátunk fogalmazta: képes robbanni is, ha kell) és nem utolsósorban: az erőteljes mélybasszus. Aki csupán egy pillantást vet erre a gyufaszál külsőre, az biztosan el sem tudná képzelni, hogy a Bösendorfer micsoda mélyenergiák lesugárzására is képes valójában.

A mondás – ami szerint lakva ismerjük meg igazán a társunkat, igaz lehet egy olyan környezetfüggő, akusztikafüggő, berendezésfüggő - és ki tudja, hogy még mi minden függő elektroakusztikai berendezés esetében is, mint a hangsugárzó. Bár a közös együttélésünk története még csupán egy hétre nyúlik vissza, az máris elmondható, hogy ennyire civakodásmentes egy hetet még egyetlen más hangdobozzal sem volt szerencsém eltölteni.

Mikor hazavittem a VC2-eseimet, érthető módon lázas sietséggel helyeztem el őket az előző hangsugárzóim, az Audio Note „E” dobozok helyére. Amint megszólalt a zene, máris megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy pontosan úgy muzsikálnak, ahogyan reméltem, vagyis az AN dobozokhoz képest lényegesen nyíltabban, definiáltabban, valamint életszerűbb és részletesebb hangszerhangokkal, gyorsabb tranziensekkel. Tovább hallgatózva megbizonyosodhattam afelől is, hogy a megszokott Audio Note erényekről – úgy, mint lágyság, zeneiség, természetesség – továbbra sem kell majd lemondanom, mindamellett, hogy a Bösendorferen még egyszer sem tapasztaltam azt a fajta a jelenséget, hogy a „nyugalom” átfordult volna „unalomba” - ahogyan az a Note esetében nem ritkán előfordult.

Az elmúlt napokban kísérleteztem néhány dologgal, például kötöttem a VC2 elé többféle erősítőt az alábbiak közül: Forte Audio DR-5 előfok + Audio Research D-200, illetve Denon PMA- 4400A végfokok, avagy a Linn Majik integrált. Meglepő módon ezek közül a puritánabb utolsó illeszkedett leginkább a maga hűvösebb tónusával a VC2 hangkarakteréhez, sőt, ekkor még az a bizonyos felső basszus kiemelése is jelentősen mérséklődött, esetenként el is tűnt. Hangfalkábelek közül szintén a szellősebb karakterűek között lesz érdemesebb válogatnom, ráadásul a jelenleginél egy hosszabbra is szükségem lesz majd amiatt, hogy a hangdobozok közötti térből elköltöztethessem a készülékeket és az állványokat, amelyek hallhatóan össze-vissza tördelik a hangot és elveszik a levegőt a befelé (is) sugárzó Bösendorferek elől.

Létezik e becses doboznak olyan képessége is, hogy a rezonátorokat hozzá lehet hangolni a szoba akusztikájához, ám ezt a funkciót idő, valamint centi/Nm kalibrálású nyomaték csavarhúzó hiányában egyelőre nem tudtam tesztelni. Amint lehet, megteszem, állítólag bizonyos mértékig lehet vele korrigálni az akusztikai eredetű basszus anomáliákat.

Lesz még tehát feladat a Bösendorferrel, de biztos vagyok abban, hogy meg fogják hálálni a velük való foglalkozást. Látván azt, hogy a VC2 már jelen pillanatban is mire képes, el tudom képzelni azt, hogy megfelelően installálva, és vele szinergikusan jól együttműködő készülékekkel megtámogatva, olyasfajta hangzást fog tudni produkálni, ahonnan már nem nagyon vezet út felfelé, és amely szinten már sokkal inkább az ízléskülönbségek döntenek afelől, hogy kinek éppen melyik berendezés zenéje nyeri el inkább a tetszését.