Tony (és) kora

A Frankfurtban élő Lakatos Tony visszavonult a professzionális rádiós big band, a Hessische Rundfunk nagyzenekarában betöltött állásából, és ennek alkalmából megkapta a tartományi jazzdíjat. A róla megjelent német könyvet a világjárvány miatt személyesen csak szeptemberben mutatták be. 

Tony Lakatos a Petőfi Csarnokban 1995. július 3-án beavató koncertet adott nekünk. Joanne Brackeen zongorázott, Cecil McBee bőgőzött és Al Foster dobolt. Az akkori jazzrajongóknak a Miles Davis zenekar legendás tagjával felálló együttest személyesen hallani már önmagában is felért egy beavatással. Erre még egy lapáttal rátett, hogy Foster egy köztünk felnőtt, ismert és népszerű magyar szaxofonos zenekarában vállalkozott közreműködésre. Karinthy Frigyesék ezt úgy tartották volna számon, hogy Tony-Al-Miles, tehát három kézfogásra kerültünk Davistől. Tony együtteseiben azokban az években Brackeenen kívül Kirk Lightsey vagy Dave Kikoski is eljutott Pestre, lemezein pedig a New York-i jazzelit további tagjait lehetett hallani, mint Adam Nussbaum vagy George Mraz. Szerencsére ez a PeCsa-beli koncert, amely a The News és a Recycling című, „amerikai” lemezei tanulságait is hasznosította, megjelent lemezen Live in Budapest címmel (Laika). A koncert közönségét lenyűgözte Lakatos Tony virtuozitása – de igazán emlékezetes az a „feeling” volt, a harmonizálás, a gondolatok magától értetődősége, ahogy elképesztő invencióval, teljes odaadással és mégis lazán egymással és a közönséggel kommunikáltak, összesen négy számban. Igaz, a három standard és az egy Tony-szerzemény közel negyedóra hosszúságúak, ami mutatja, hogy nem a témák voltak fontosak, hanem amit azokról a témákról el akartak nekünk mondani. Meghallgattuk, átéreztük és részesei váltunk.  

Tony

A Lakatos Antal néven indult szaxofonos pályája nagyjából ki is rajzolja a magyar jazz nagykorúvá válásának vonalát, azzal párhuzamosnak mondható, vagy talán inkább példaadóan előtte is jár. Tony, aki roma zenészcsaládban nőtt fel, kiérdemelte, hogy szaxofonozhasson a hegedűtanulás helyett, az úgyis jobban ment az öccsének, aki világhírű lett a családi hangszeren, Roby Lakatos néven. Rainer Erd, aki sok interjút készített Tony környezetében, Magyarországon is, könyvében kiválóan dokumentálja Tony fejlődését. A következő állomások a hamar a magyar élvonalba kerülő, a Jazz tanszakot elvégző fiatal számára a Kisrákfogó, Giorgos Trantalidisszal az első lemez, Bacillus, később Things, és Toto Blanke gitáros, akinek bíztatására Lakatos 23 évesen Németországba költözött, hogy ott dolgozhasson, miután már többször vendégszerepelt ott. A müncheni évek után Frankfurtba költözött. Egyszer ugyanis kisegítőként szerepelt az ottani rádiós big banddel, éppen egy híres zeneszerző és hangszerelő, az amerikai Clare Fischer volt az est sztárja. A közönség ráadást követelt, de a hangszerelések, bepróbált darabok elfogytak, ezért Fischer Lakatost invitálta duózni, örökzöldeket játszottak, fergetegesen. A zenekarvezető aznap este próbajáték nélkül hívta meg Lakatost állandó tagnak, és ő igent mondott. Megtarthatta egyéb szólista és zenekarvezetői munkáit, és így ott is maradt egészen az idei év őszéig, maradandó produkciók felsorolhatatlanul hosszú sorában közreműködve. Később át is vette az első tenoros pultot a szaxofonszólamban Wilson de Oliveirától, tehát szinte minden koncerten hallhattak tőle szólót a rádióhallgatók vagy a közönség.

„Csak ne szólíts művésznek” – így lehet lefordítani a Lakatos Tonyról szóló alapos könyv címét, amelyet Rainer Erd írt testközelből. Ő az egyik vezetője a Big Band baráti körének, így kezdettől fogva tanúja volt Tony meghívásának, majd szerződtetésének és végül idei – részleges – búcsújának. Ő volt az, aki a Hessen tartományi kitüntetés díjátadóján a laudációt mondta (képünkön). Jól választott címet Erd, mert a közvetlenség ugyan a jazzre általában jellemzőnek mondható, azért a szerénység nem minden jazzmuzsikus sajátja, Tony viszont közmondásosan ilyen.  

Tony

Amint arra a róla szóló monográfia is felhívja a figyelmet, Lakatos Tony HR Big Band-es pályafutásának kétségtelen csúcsa a Porgy and Bess volt (2009). Az énekszólamot a klasszikus operából hangszerekre írta át a karmester Jörg Achim Keller, a tenorszaxofon főszerepet Michael Breckernek szánták. Az ő tragikusan korai halálához vezető betegsége miatt a szerepbe Lakatos kellett beugorjon, elég rövid határidővel. A bemutató és a lemez (Skip Records) óriási siker lett, miközben a magyar szaxofonos megilletődötten gondol vissza mind a mai napig arra, hogy abszolút példaképe és barátja, Brecker örökébe kellett lépjen. A jazzhagyomány újraélésének módja egy kicsit hasonló a Porgy and Bess-hez Tony ezt követő lemezén is. Itt ugyanis a klasszikussá vált, bár szinte véletlenszerűen született Coltrane-Hartmann repertoárt gondolták újra Kevin Mahogany énekessel, és szerencsénkre ennek is volt magyarországi premierje. Lakatos nem csak azt tudta megoldani, hogy a big band állás mellett teljes értékű európai-amerikai szóló karriert fusson be, hanem azt is, hogy például László Attilával, Szakcsival, Oláh Kálmánnal és legutóbb a Modern Art Orchestrával rendszeresen legyen jelen a hazai pódiumokon, fesztiválokon. A 63 éves szaxofonos nagyon aktív, heti több koncertet ad, októberben a HR Big Banddel is a Rádió fesztiválján, és különböző formációkkal turnézik folyamatosan.