Szívbe markoló, lassú számmal indul Diana Krall szeptemberben kiadott lemeze, amin fantasztikusan mély és elbűvölő pillanatok vannak. Ki is mondja: Love is funny or it’s sad, később ugyanebben a dalban: Tearful or gay, amikor a But Beautiful című standard szövegét énekli, hogy a szerelem ugyan mindig gyönyörű, de van amikor szomorú, máskor meg vidám. Nos, ezen a lemezen a negyedik számig kell várnia a sorrendet betartó hallgatónak, hogy beinduljon az a Krall-féle méltán híres swinges groove, és a vidám álarcot öltse fel a zongorista-énekes.
Az ellenállhatatlan Diana Krallt nem kell az olvasónak bemutatni. Kiugrása óta legalább 15 millió hordozót adott el. Nem sok jazz kategóriába sorolt előadó van, aki a sportcsarnokokat, köztük a budapestit is meg tudja tölteni, a legnagyobb koncerttermünkben is szerepelt már többször. Legutóbb ’19 nyarán koncertezett ott, Joe Lovano is vele jött. A hatalmas svádájú szaxofonos sokat tett hozzá az örömteli jazz tobzódáshoz, de Krall is élénken és mégis lazán, őszinte örömmel merült bele a nagy amerikai daloskönyv megannyi pompás kis darabjának előadásába.
Krall pályája is jól ismert, bár az talán még mindig nem mindenkiben tudatosult, hogy nem amerikai, hanem kanadai előadó. Nagyon hosszú azoknak a sora, akik eleinte nem is biztos, hogy bánták, hogy amerikaiaknak nézték őket, közülük mindenképpen Oscar Peterson nevét érdemes kiemelni. A kanadai jazzben nagyon erős a míves standard játék, a mainstream vonal. Krall már otthon belenőtt ebbe a világba, a családi házimuzsika is erről szólt, és muzikális szülei be is iratták zongorázni gyerekkorában. A Berklee jazzakadémiát is elvégezve figyelt fel rá Ray Brown, aki többek között Peterson bőgőse és Ella Fitzgerald ex-férje volt, és az ő ajánlására a Nat King Cole-dalok és zongorajáték bűvöletében induló Krall előtt megnyíltak az első, nagy lehetőségek. A Cole repertoárból összeállított All For You című lemeze robbant először. Színpadi rutint szerezve kialakult előadói személyisége, egyszerre sejtelmes és dögös díva és elegáns technikájú zongorista,aki egyben apró gesztusokkal a színpadi zenekart is irányítja.
A legmagasabb népszerűségre a When I Look Into Your Eyes sikere emelte, az 1999-es lemez Grammy nevezést érdemelt, és állócsillaggá tette a legnagyobb fesztiválok és koncerttermek világában. Tony Bennettel is ezidőben dolgozott először, majd a veterán énekessel 2018-ben is felvett egy duólemezt. Krall a 2000-es évek elején házasodott meg alapított családot, ami csak azért kikerülhetetlen tény, mert férje az énekes-gitáros Elvis Costello, és ez a tény pályáját is jelentősen meghatározta. Ugyan nem zenéltek olyan nagyon sokat együtt, bár a stúdióban adnak egymásnak tanácsot, sőt Paul McCartneyval is voltak közös projektjeik, viszont bizonyos irányokba Krall minden bizonnyal Costello bíztatására indult. Erre leginkább a Glad Rag Doll című album alapján lehet következtetni.
Krall uralja a slágerlistákat, a legendás, búgóhangú, vont csövű énekesek hagyományának méltó letéteményese. Több sikeres zenei vállalkozás és hosszú világkörüli turné mellett egy albumát mindenképp szóba kell hozni. A Turn Up the Quiet (2017) ugyanis a Krall-féle sikerszériát egy szempontból lezárta: kiadása után halt meg Tommy LiPuma, az egyik legtekintélyesebb producer a szakmában, akinek megérzéseiről legendákat mesélnek a zenészek, akikkel dolgozott. A Krall-imázs zenei szövetének kialakítása is részben az ő érdeme, a háttér (gyakran vonóskar festi fel) és az előtér (az ének és néhány hangszer közel mikrofonozva különösen intimen szólal meg) arányait mindig pontosan érezte. LiPuma 80 éves korában halt meg, és Krall tarsolyában, illetve a Universal lemezkonszern tulajdonában még egy lemezre való felvétel maradt, amivel már alig volt utómunka, nagy részük elkészült még LiPuma életében. Krall producerként ezekhez hozzá adva az utolsó simításokat akart igazán méltó emléket állítani a húsz éves együttműködésüknek, amikor kiadta ezt a lemezt.
Krall előadói teljesítményére nem is lehet panasz: hol vigasztalni valóan feledkezik emlékeibe, hol álmodozik. A lemez címe is ezt emeli ki egy Bob Dylan dallal (a Together Through Life című lemezről), olykor meg vidám, bár a borítókép is esőre és magányra utal. Inkább az arányokat lehet furcsállni. Nagyon izgalmasan szól bőgőduóval, szuper zongorázással az I Wished on the Moon – csak kicsit borús a húzós tempó, a csodás késleltetések ellenére. A Singing in the Rain is nagyon dögös, de fantasztikus swingje ellenére erősen visszafogott hangulatú marad, pedig reméltem, hogy a végére – hiszen a lemezt is ez zárja – kisüt a nap. Egy-egy számban hallható cselló vagy hegedű, tangóharmonika (Krall nagybátyja játszik rajta), jelen vannak a régóta szoros zenésztársak is, Marc Ribot és Kariem Riggins. Több számban kíséri John Clayton (bőgő) és Jeff Hamilton (dob) a gitáros Anthony Wilsonnal együtt, és itt van a csodás Russel Malone is, és vendégeskedik a szupersztár Christian McBride. De valahogy az az utolsó simítás, amit a nagy producerek, mint LiPuma is, tudnak hozzátenni egy-egy felvételsorozathoz, hogy tényleg album legyen belőle, akár csak a sorrend megváltoztatásával, hiányzik. Most volna érdemes elővenni az egykor divatos soktálcás CD-játszókat, és véletlenszerű lejátszásra állítani a legutóbbi három Krall-lemezt, az újjal együtt a Tony Bennett-est és a 2017-est, hogy a mix kiegyensúlyozza a kisebb, inkább csak hangulati egyenetlenségeket.
