Két lemezzel is jelezte Szőke Szabolcs, hogy nem adja fel, művészetének ereje segít neki legyőzni az egyre kedvezőtlenebb körülményeket. Mindkettő gyöngyszem, segítenek elmélyülni, segítenek megérteni, hogy most éppen mi történik velünk?
Neki sem lett könnyebb, mióta a járvány kushadásra kényszerítette az élőzenét, monitorra lapította emberi kapcsolatainkat, tévéképernyő elé a színházba járókat, és webböngészőre a kiállításon nézelődni vágyókat. Sem a kézi vezérelt kulturális intézmények szűkkeblűsége, sem a tömegmédia csőlátása, sem a honi előadóművészet általános helyzete nem támogatta igazán az olyan (másként) gondolkodókat, mint Szőke Szabolcs. Pályája a konvencióktól történő erőszakmentes elszakadás és a belső hang követésének jegyében telt, így aztán állami díjait nem sorolhatjuk hosszan. Zeneszerzőként legalább az Artisjus elismerte, miközben ő jogos büszkeséggel idézi fel internetes közösségi oldalán pompás zenekarainak és produkcióinak felvételeit.
Szőke Szabolcs a legendás Kolindával indult, amikor az autentikus és a populáris zenei műfajok új ötvözete jött létre. A következő fejezet életében a Makám, egy máig létező zenekar, amelynek úttörő korszakában vett részt a nyolcvanas években. A Pangea’91-ben alakult, eredményeiket a Tin-Tin kvartett/kvintett vitte tovább, személyes kedvencem. A következő korszak átnyúlik a jelenbe: létező együttes az Ektar. Szőke a Stúdió K-nak is tagja volt, tehát a színházi világ felől is részt vett az egyik korszakalkotó együttesben. Színházi munkái 1997 óta a Hólyagcirkusz társulattal valósultak meg, melyekben egyszerre öltötte magára a zarathustrai bölcs és a zenebohóc szerepét, egyszerre volt bennük főrendező-zeneszerző és kíntornás. Az Ektar 2002 óta az a formáció, amellyel a legtöbbet koncertezik, de ez sem csak zene, és a színház sem csak dráma: előadásainak Thomas Bernhard, koncertjeinek pedig Omár Khajjám adott évekig irodalmi alapanyagot.
A két világirodalmi szerző életét nyolcszáz év és tengerek választják el egymástól. Szőke szemléletének lényege, hogy egyben látja ezeket a csúcsokat. Van, aki a world music üstbe azt főzi bele, ami épp keze ügyébe esik, nem így Szőke. Egyik fontos zenészpartnere az utóbbi években a tündöklő tehetségű Rohmann Ditta csellista, aki nem marad meg, a hagyományos klasszikus zenei repertoárnál. Kettesben vették fel a Duetti Paralleli című lemezt, amelyet a felvételtechnikára mindig érzékeny Hunnia Records jelentetett meg. A párhuzam nyilvánvaló, de ezen a duólemezen nem csak két hangot hallunk. Szőke főleg gadulkán játszik, ennek egyedül állóan kreatív játékosa. A kisméretű balkáni vonós hangszernek három hangzó és jóval több rezgő húrja van, de Szőke vonókezelése az európai klasszikus zenére is támaszkodik. A bolgár ihletésű tracken például táncra perdíti az egész házat. Azt gyanítom, hogy limitált hangterjedelme ellenére Szőke azért ragaszkodik a hangszerhez, mert meg tudja vele jeleníteni az idő felettiséget, az archaikus is megszólal rajta, de a páratlan ritmusokkal és az indázó melódiával vissza tudja a zenei kifejezést kanyarítani a mába. Szőke egyik váltóhangszere a lemezen a csellóhoz szépen illeszkedő indiai sarangi, amely a hegedűhöz és a gadulkához hasonló indiai vonós hangszer. A másik az afrikai array mbira, amin a kötött hangon megszólaló, fadobozhoz rögzített fémlapokat kézzel kell pengetni. Feltehetően rokona a sokkal kisebb kalimbának. Az avatott játékos kezében a kis méretű hangszer (nevezték hüvelykzongorának is) izgalmas dolgokra képes, amikor a kíséret és a dallam különböző ritmusképletben csendül föl, de a nagy testvér négy, akár öt oktávos változatban akkordjátékra is alkalmas. Az In the Attic című versmegzenésítést Seamus Heaney ír kortárs költőtől Rohmann énekli is, pontosan ugyanolyan kikezdhetetlen kiejtéssel és intonációval, mint amilyennek csellójátékát sokan ismerik. A lemez 15 darabja hallatlanul változatos, de teljes odafigyelést igényel, hogy minden árnyalata és gondolata előbújjon, nem is ajánlom egyszerre az egész meghallgatását, inkább egy-egy darabét, egy részét külön-külön.
Szőke Szabolcs művészi énjének van egy olasz profilja is. Mind zenekaraival, mind utcazenészként rengeteget jár Olaszországba. Hogy miért kell egy ilyen magaskultúrában élő, sokműfajú és nemzetközileg jegyzett alkotónak utcazenélnie, arra ő maga adja meg a választ önéletrajzi kötetében, ami a közeljövőben A bácsi zenél címmel fog megjelenni. A kötet ajánlójában Spíró György arra utal, hogy ebből az alulnézetből egy sámlin a velencei járdán, vagy az egykori Magyar Királyi Vár tövében mindent hall, mindent lát.
Az olasz kapcsolatok legújabb dokumentuma a Live In Venice, melyet a Trio Squelinivel vett fel, ezúttal Rohmann Ditta nélkül, de Váczi Dániel szaxofonossal és Szalai Péter ütőhangszeressel, akik több évtizedes partnerei. Az Ektar tagja már egy ideje és itt a Squelini vendége pedig Csókás Zsolt gitáros, aki szerzőként is jelen van az albumon. A duólemeznél ábrándosabb, behízelgőbb zene csordogál elő a 3+1 zenész hangszereiből. Ha a duó lírai, akkor ez egy epikus, sőt sztorizós album, rengeteg színnel, simogató akkordokkal, fantasztikus interakciókkal, komplementer ritmusokkal, mediterrán derűvel, amit borús időre is bízvást ajánlhatok.

Ditta Rohmann-Szabolcs Szőke
Duetti paralleli (Hunnia 2019)

Trio Squelini & Zsolt Csókás:
Live In Venice (LV Records 2020)