…egészen addig minden arról szólt, hogy végre sikerüljön összeállítani egy, amolyan tisztességesnek nevezhető rendszert. Mi mással is kezdhettem volna, mint a Nad 3020-al, a menő manóval. Jött és ment. Valóban jó, de rövid kezdet volt. Érdeklődésemet akkoriban, mondhatni teljesen lekötötte a hifi, így amennyire tőlem telt, nem sajnáltam tőle az anyagiakat sem. Már ami egy éppen csak kezdődő, önálló életből kipréselhető volt. Évek alatt lassan felzárkóztam a reálisabb igényeimhez, de ez igazából nem jelentett mást, csak az akkoriban elérhető és tulajdonképpen némileg már megszokott termékpalettáról való gyűjtögetést. Nem volt módom feljebb lépni, így hát ezeknek örültem.
Belül azonban kielégítetlen vágy dolgozott. Pontosan nehéz lett volna megfogalmazni merre, mire irányulva, mégis hajtott előre a belső késztetés. De úgy éreztem, valahogy mégsem remélhetek áttörést az elérhető technikák palettájáról. Ahhoz, hogy legalább átmenetileg a „csúcson” érezhessem magamat, a megszokottól bőven eltérő színvonalon lett volna szükség újra alkotnom az audio rendszeremet.
Ekkortájt találkoztam Lacival és ez alapjaiban hozott változást a szemléletemben, ahogy a hifit addig láttam és hallottam. Az első prototípussal akkor már nagyjából készen volt és megtisztelt azzal, hogy a finomhangolásába engem is bevont. Egyfajta vaktesztet indukált vele. Modulrendszerben cserélgetve az alkatrészeket demózott, hozva ezzel változást az erősítő hangzásában. Szinte minden esetben valóban konkrét változást hallhattam, annyira kifejező volt az elektronika. Mire összeállt a kész produktum, felfogtam, hogy ez az, amit eddig tudat alatt kerestem. Kitágította a korlátokat és elkezdte egy új dimenzióját megformálni a zenehallgatásnak.
Az első prototípus még átmenetet képezett valahol a high-end általam ismert határa és valami olyan között, amire leginkább a felfoghatatlan jelző illik. A másodikat már a szűnni nem akaró, „a mindig feljebb” késztetése hívta életre. Lacinál ez természetes, hiszen folyamatosan fejleszt és a technológiai fejlődéssel párhuzamosan, folyamatosan helyezi át, tolja ki a korlátait. Rólam pedig ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy megláttam a rést a lehetőségre, végre kilépni a hifim korlátai közül.
Egy hosszú fejlesztési folyamat és a finomhangolás végén végre hazavihettem a saját példányomat. Ez megoldásaiban műszakilag már magasabb színvonalat képviselt, mint az első példány. (Ez a harmadikban csúcsosodott ki, amiről a részletes beszámoló készült.)
Addigra már lehetőségem nyílt otthon a nappalit átszervezni hifis zónának és hazacipelni a B&W Matrix 804-es hangfalakat. A választás azért esett rá, mert az előlap igen ellenálló a külső behatásokkal szemben, így ideálisnak tűnt kivédeni a növésben lévő családtagok intenzív életvitelét, mellyel az örökkévalóságnak készített dolgokat is könnyedén átadnak a múltnak.
Az erősítőről dióhéjban annyit, hogy alumínium házat kapott és WBT csatlakozókat a digitális bemenet és a hangszóró kimenet számára, illetve még az USB csatlakozás miatt PC is köthető volt rá. Ezen felül csak a ki-bekapcsoló gomb és a tápfeszültség (!) – azaz a hangerőszabályzás látványos méretű tekerő gombja törte meg a nyers fém ezüstös egyhangúságát.
(Röviden és tömören megragadva a lényeget, figyelemreméltó, hogy az erősítőben nincs digitális konverzió. A PCM (Pulse-code Modulation) jel PWM (Pulse Width Modulation) jelként impulzusszerűen éri el a hangszórókat, majd ott alakul hallgatható hanggá. Ezzel a technológiával megszüntethető a digitálisról analóggá konvertálás során fellépő veszteség!)
A hangja?
Nos, azt jó lett volna tudni, de az első és legmélyebb megtapasztalás az volt, hogy igazából nem hallom. Addigra már elmondhattam magamról, hogy elég régóta trenírozva volt a fülem a hifi, vagy akár az audiofil világ különféle képviselői által és nem tűnt fel, hogy ne tudnám meghallani, vagy értelmezni a hangképüket. Most, ha nagyon összeszedtem magamat és igazán odafigyelve koncentráltam a hangra, akkor mindössze talán egyetlen pillanatra, ha teljesen be tudtam fogadni! Ezt elengedve, maradt egy hatalmas megjelenítéssel bíró, felbontásában értelmezhetetlen hangkép. Hallottam, hogy szól a zene, csak az egészet folyamatában nem voltam képes követni.
Eleve, amíg idáig eljutottam, feltűnt, hogy a fülem az évek alatt rengeteget változik és lassacskán felnő még a magasabb kategóriás rendszerek szintjéhez is. Most, nagyjából három hónapon át tartott, mire azt kezdtem el érezni, hogy képes vagyok felmérni a rendszerem valódi képességét. Olyan mennyiségű apró információmorzsával és zenei részlettel volt telve a hangkép, hogy szükséges volt kitágulnia a hallásomnak a befogadásához.
Érdekes volt találkozni ezután a hagyományos „analóg”, ámde felsőkategóriás rendszerekkel. Ami elsősorban feltűnő volt, hogy a fülem nem felejt és ezért sokkal könnyebben boldogulok velük a digit-végfokos terápia után.
Talán érdekes részlet lehet még az erősítővel kapcsolatban, hogy zeneőrült ismerőseim, látogatásaik során mindig valami újdonságot kívánnak. Audio éhségüket néha nehéz elnyomni olyan eszközzel, amely hifis létük során számukra (is) már viszonylag megszokottá vált. Ilyenkor látom a kielégítetlenség és az újdonságra vágyás kereszttüzét az arcukon, (udvariasak, nem mondják, hogy szerény a tálalás.) No, ekkor történik az, hogy előveszem Laci végfokát és ezzel sikerül kitágítanom a megszokott határaikat.
A harmadik prototípus pedig még a másodikon is túltesz, ezzel lesz kapcsolatos a következő rész.
Az összehasonlítás
Ebben az esetben két szóba jövő lehetőséggel számoltam. Az egyik a Hegel H90 integrált erősítő volt. Modern, digitális bejáratokkal jól felszerelt, melyet, ha hallgatok, tiszta, finom, jó készségű elektronikáról kapok benyomást. A másik pedig az etalonunk, a Levinson szett…
Laci a digit-végfokhoz ajánlott egy PS Audio tápszűrőt, hogy azon keresztül menjen a tápellátás. (Ő ezzel használja.) Forrásnak pedig elsősorban a Tascam DA-3000 AES/EBU kijáratát használtuk. Próbálkoztunk a koaxiális digitális kijárattal is (egy átalakítón keresztül), de mivel az erősítőnek ideálisabb a nagy jelerősség, így az előbbinél maradtunk. Hanganyagnak az STS Records referencia felvételeit használtuk.
Az első meghallgatást a „másik” szobában ejtettük meg, (a nem rendezett akusztikai viszonyok között) és az Avalon Transcendent hangfalak voltak felkérve a végszó kimondására.
(Azonnal mellékvágányra siklottunk a PS-el kapcsolatban és a végfok helyett, ezzel kezdtünk el foglalkozni. Gyorsan világossá vált, hogy ezen keresztül nem lesz egyszerű tesztelni, mert erős lenyomatot képez a hangban. Mivel ez a rész most nem a PS-ről szól, ezért nem is vesztegetném a szót különösebben rá. Csak annyit mondok mégis, hogy e miatt a tesztelés egy részénél volt, hogy nélkülöztük, mivel akkor is meghatározó maradt a hangképben a hatása, ha csak be volt dugva a konnektorba (nem bekapcsolt állapotban is) ezért, ha nem használtuk, akkor inkább teljesen kikötöttük.)
Abban a „deinstallált” rendszerben, ahol a Hegel hűen közvetítette a körülményeinek a hibáit és ezáltal érezhetően tompán, kissé fojtottan és gombócosan szólt, a digit-végfok áttört rajtuk és nagy felbontású, élő hangzásképpel jelezte, ki az úr a rendszerben. Az installáció mindkét erősítőnek jót tett, de míg a Hegel kellemes társsá vált a zenehallgatáshoz, addig a végfok már egy másik zenei dimenzióban kezdett el muzsikálni.
Félelmetesen gyors. Szinte alig értelmezhető a megjelenített információmennyiség. „Nincs digitális konverzió”, valahogy a jel „áttöri” a teret. Egészen más élmény ez, mint, ahogy a hagyományos erősítésnél megszokhattuk. Sávszélek? – amit a hangfal tud, kiadja. Dinamika? Elegendő, legalábbis ehhez a hangfalhoz biztosan. A leadott teljesítménye, ami olyan 60 watt, sok mindenre elég, de valószínűleg azért nem mindenre.(A kérdés az, hogyan fog ez kiderülni?) Belefolyni az általa közvetített hangba inkább olyan, mint feloldódni annak ideájában. Egyoldalúvá tesz az erényekkel kapcsolatban, a józanság csak akkor jöhet el, ha kikapcsol a figyelem belőle és van ideje újra regenerálódni a környezeti hangok, vagy netán egy másik zeneforrás megszokott ritmusán. A jel valóban, igen közvetlenül jön át és talán akkor dereng fel, mit is jelent ez igazán, amikor átkötünk az erősítés megszokott képviselőire.
A Hegel után megkívántuk izzasztani a Levinsonokat is. Valahogy az csengett le az egészből, hogy van, aminek nem illik tükröt tartani, mert egy esetleges „jobb” elveheti a kedvet a hallgatásától. Talán a kulcs az egészben a jelveszteség lehet. Ahol ennek a hatása tetten érhető, ott már inkább visszafogottá válik a zene élvezete. A Digit-végfoknál ilyesmi nem tűnik fel, a kínlódás a versenytársaknak marad az osztályrésze.
A Levinson hangja pátoszos, szinte már-már csöves karaktert mutat. Lassabb, a dinamikája nem annyira kezdeményező, lekerekítettebb. Kevésbé fogja be a teret az önkifejezéséhez. Kimért, úrias, ezt-azt elmismásol. A hangszereket kicsit begyűri az elektronika alá, saját leképzése korlátokat szab, amivel akkor leszünk tisztában, ha magasabb megjelenítésből közelítünk feléje. Ez a Bricastinál (http://hifimagazin.net/bricasti-design-m12-eloerosito-es-m28-monoblokk-vegerosito) is így volt és most is így van.
Laci magával vitte az „apparátust”, ezért nem maradt más lehetőség, igyekeztem hamar regenerálódni saját audio környezetemben. Ez, végre már nem a sebeit nyaldossa, hanem büszkén adja át a kedvenc lemezeimet az élvezetes hallgatásnak, most, hogy az emlék halványul és a viszonyítás tompul. (De azért ott van a polcon a második prototípus. Ez a gondolat tudom, segít és így könnyebben szerethetővé lesz a zene a megszokott audio láncon.)
