Jelen írás célja valójában a Lampizator Amber 3 DAC elemzése és összehasonlítása a korábbi, de magasabb kategóriának számítóval, a Level 4-es elnevezést viselő modellel. Kíváncsiság is hajtott, na meg ígértem e rovatot és elég sokat morfondíroztam, vajon melyiket lenne érdemes, az általam jobban ismertek közül bemutatni úgy, hogy a meghallgatott technika aktuális is legyen. Ebben az esetben rögtön két szempont látszik kirajzolódni. Az egyik a már említett Lampi a másik pedig a Leben elektronikák. Utóbbi igen széles elismertséggel, de viszonylag szűkösebb ismertséggel rendelkezik...

Ha eljutok egy ilyen, vagy ehhez hasonló rendszerhez, akkor az a legtöbbször nem úgy alakul, hogy csak beülök középre a kényelmes karosszékbe. A zene hallgatását, a valódi élvezetet jelentő hallgatását, szinte mindig megelőzi egy installációs gyakorlat. Ha ez nem lenne, nem is igen jutnék érdekes, különleges rendszerek közelébe.

Az évek során már találkoztam jónéhány rendszerrel. Szerencsére, mert mindegyik egy új tapasztalás volt és mindnél volt tanulság is bőven. Egy azonban közös volt bennük: egyik sem a saját tudásának szintjén szólalt meg. (Rosszul emlékszem, egy mégiscsak akadt.) Ami meg hallgatható, vagy szerethető volt, még abban az esetben sem hozta a rendszerből a maximumát. Mindegyik alul, illetve egyetlenegy esetet tudok felidézni, amikor túlteljesített. Nem is értettem igazán, ez, hogy lehetséges, de így volt. Egyszerűen nem szólhatott „úgy”!

Szóval, mielőtt ez alkalommal értékelném a rendszert, kezdetét veszi egy ráhangolódás a tulajdonos kedvenc zenei repertoárjából, néhány lemezzel, majd jöhet a kielemezés, végül, legtöbb esetben a beállítás. Igen, mert, ha kimaradna ez a szükségszerű lépés, akkor írhatnám az egyébként legtöbbször kitűnő technikákkal kapcsolatban azt, hogy gyenge, vagy középszerű. A hang most sem csak úgy „leesett a fáról”. Hosszadalmas és igen aprólékos folyamat végére értünk, amire elmondhattam, hogy sikerült kinyerni a rendszerben szunnyadó potenciált. Kicsit mesélek, hogyan is zajlott mindez.

Először is nagy öröm, -, legjobban persze a vendéglátónknak, - hogy megadatott számára egy külön zenehallgató szobácska, a maga 25 négyzetméterével, ahol a ház ura egy kivezérlési szintig a maga ura is egyben. Ez pedig már önmagában is sokkal több, mint amivel az átlag hifis rendelkezik, pipa. Második adottság, mázli, közel van a villanyóra. Így nem csak egy, úgymond „valamiféle” villanydrót hidalhatja át az elektronokat az óra és a hangzástér között, hanem ilyenkor érdemes elgondolkodni egy olyan vezető beiktatásán, ami, ha lehet, hajlik a kompromisszummentesség felé. Megerősíti ezt az, hogy az órától jövő közvetlen csatlakozás mellett kipróbálhattuk, a ház áramkörére pakolt egyik konnektort is. Igen nagy különbséggel, ami a hangzást illeti!

Az órára becsatlakozva érdemes a frissen húzott vezetőket bejáratni, amivel néhány hét elmehet, mire végre megnyugszik a hangjuk. Ez elvileg nem nagy gond, egyszerűen rá kell akasztani valamilyen (audiofil) fogyasztót, amit bekapcsolva hagyhatunk. (Például egy olajradiátor is jól bejáratná, de én inkább kihagynám ezt és a hasonló lehetőségeket, mert a saját karakterére járatná és az olajradiátor tápjának nincsen szép hangja. Egy így elhangolt kapcsolatot visszahozni, hát nem a legszerencsésebb metódus.) A Furutech fali aljzatok most is az eltökéltség szinonimái, én értékelem és szerintem a rendszer is. A szoba olyan 4,5x5,5 méteres lehet, akad benne faliszőnyeg a hangfalak mögött, illetve szőnyeg előttük, polcrendszer átellenben, függönyök oldalt és egy lemezszekrény is, teli válogatott korongokkal. Nem visszhangos és döglöttnek sem nevezném. Az emberi hang orgánuma elég természetesnek hat, a taps is – hogy csak két dolgot említsek. Ez tehát, elvileg egy sima lakószobához képest viszonylag jól be van állítva.

Az egész miliő otthonos, rendezett, igazán hangulatos laktér, főleg, hogy a központi teret a hifi foglalja el. A berendezés tovább erősíti az exkluzív hatást, mondom, miről van szó. A lemezgyűjteménynek jó rezgéscsillapító hatása van, még akkor is, ha műanyag védőtokban van egy része, - egyben felhívás keringőre is, ami a lemezjátszást illeti. A CD gyűjtemény is jól megfogja a hangokat - és most elsiklok a felett, hogy ez viszont tényleg műanyagból van, - mivel nincs belőle annyi, hogy átesne a ló túloldalára az anyaghasználatából adódó visszahatása. CD játszó jelenleg nincs a szobában, úgy tudom, majd érkezik az új, addig is a streamer kárpótolja a digitalizálás hiányában szenvedő lélek szomját.

NAS szerverről érkezik az adat egy LAN elosztón keresztül az Aurender N100-as hálózati lejátszóig. Ebből pedig egy USB kábel vezeti tovább a jelet a Lampizator Level4 D/A konverterhez és ezzel a digitális kör be is zárult. A lemezjátszó vonal egyszerűsítve lett éppen. Ez az egyszerűsítés egy Goldring 1042 MM hangszedő megjelenése az Ortofon 212-es kar végén. Ez újrakonfigurált sasszén kapott pontos helyet, 12”-os lévén, a tányér középponttól kicsit távolabb, mint az egyébként általánosan megszokott, de van lehetőség rövidebb, 9”-os kar felépítésére is a másik kiálláson. Igen dekoratív a zongoralakk fekete lemezjátszó test látványa, a Sony 2250-es őslény lemezjátszó alatt. Ez, ahogy látom makulátlan állapotban vészelte át az elmúlt éveket, amelyből már begyűjtött közel ötvenet. Emellett hibátlanul dolgozik ma is, tartja a fordulatot, a tányér forgása stabil. Ebben úgy vélem, már némi felújítás is a segítségére lehetett. Kiépített hálózati aljzat van, vagyis inkább be, mert kívülről nem látszik a kiállás becsatlakozása. Van lehetőség a karkábel audiofilizálására is és, ahogy a kábelt szemlélem, ez már megtörtént. Utunk innen vezet tovább két egészen érdekes, vagy tán inkább különleges elektronikához. Ez a Leben RS-30EQ phono előerősítő és egy polccal lejjebb a Leben CS-300X integrált csöves erősítő.

Úgy látom, már csak a hangfal megnevezésével maradtam adós, de ezzel majd később foglalkozunk, most más feladat áll előttem. Ez nem más, mint az állványok installációja, olyan értelemben, hogy ahhoz, hogy kifejtse rezgéscsillapító hatását, teljes mértékben függetleníteni kell az audio rendszert a szeizmikus rezgésektől, vagy másképpen nevezve a „materiális rezgéskörtől”. Ezt a Furutech aljzattól leágazva az egyik elosztóval már meg is lehet tenni. Felpakoltam az állvány egyik felső polcára és onnan engedtem le a hálózati kábeleket úgy, hogy ne érjen hozzá az állványzat vázához. Igen jól mutat az elosztó az állványon, nem csak esztétikus az elrendezés így, hanem gyakorlati szempontoknak is jól megfelel. Minden kábel úgy lett elhelyezve, hogy ne hozzon bele a rendszerbe külső, idegen rezgéseket és a hangfalkábelek is úgy vannak kötve, hogy a polcokról átíveljenek a hangfalakig. Ismét meghallgattuk a rendszert. Feltűnő a változás, de most nem ez az érdekes. Demonstrálva a beállítást, az egyik hangfalkábelt egy fakockán keresztül letámasztom a földre. Többen megértően bólogatnak, mert egyből beszűkült a tér és az információt beborítja egy enyhe torzítás. Lehet, hogy csak bebeszéljük magunknak, mégis, mikor visszaállítom az állapotokat, egyöntetűen fellélegzik mindenki.

A lakás hálózati beforgatásán mondanom sem kell, már régen túl vagyunk. Ez akkoriban jelentett változást, nem most. Hasonlóan ahhoz, míg a Bösendorfer VC7-es hangfalaknak (2 utas, 6 hangszórós, ebből darabonként a 4 mélyközép oldalra és a 2 magas pedig előre néz) találtuk meg a helyét, ebben, az igényeihez képest igen kicsi szobában. Nem volt egyszerű, de köszönhetően a tüskék magasságállításának és feszíthetőségének, illetve a rezonátorlapok pontos nyomatékra húzásának, ez nem könnyen, de sikerült. Figyelni kell arra, hogy szüksége van maga mögött szabad térre, amit megtölthet, ellenkező esetben gombócosodik a hang, döng, mélytúltengés, illetve hasonló anomáliák, mint a magas-vesztés, vagy egyéb, akusztikai egyenetlenségek jelennek meg. Ha ezeket a beállítás során kiküszöböljük, akkor viszont olyan eredményt kapunk, mintha egy saját nagyzenekart telepítettünk volna, csak a klasszikusok mellett megtanítottuk volna őket, gyakorlatilag minden műfajt lejátszani. A klasszikus műfajra visszatérve, ez a fal kifejezetten alkalmas a nagyzenekar reprezentálására. Olyasféleképpen, hogy a zene halk részletei is teljes mértékben érthetőek és követhetőek, míg a hangerő felső határán belépő tutti is harmonikusan érkezik, így, a hangerőtöbblettel velejáró dinamikanövekedés nem kelti a hallgatóból a menekülés érzetét. Ennek egyszerű oka van. Képes olyan reális térérzet kialakítására, - úgy elosztani a hangszórókon és a rezonátorlapokon ébredő akusztikai teljesítményt, - mely adott körülmények között arányaiban valahol összemérhető az eredetivel. Ezt a hatást tetézi egy igen magas szintű felbontás - kultúrával, amelytől olyasmi, hogy hiányérzet, finoman fogalmazva, nem fogalmazódik meg. Még egy fontos szempont vele kapcsolatban, hogy igen jóindulatúan viselkedik, nem válogatós, könnyen lehet vele élvezni olyan zeneműveket is, melyek kiadásánál az audiofil szempontok nem voltak érintettek.

A finomállításról pár mondatot

Mire meglett a rendszer hangja, megelőzte azt egy hosszadalmas és többállomásos installációs folyamat, de erről már részben tettem említést. Ugyanakkor a hangfalak beállításával kapcsolatban még néhány szót kérnék. Megdöbbentő, mennyire szükséges azt „helyén kezelni”! Távbeszélgetéseink során kaptam hideget – meleget, az éppen aktuális beállítási állapottól függően, de mondhatom, a jó eredmény elérése megint csak centinken múlt. Ahogy a rendszer változott, épült, ahogy bekerültek az új komponensek, úgy kellett folyamatosan korrekciót végezni a hangfalak beállításánál. Lassan megszokta a teret maga körül, - idővel akusztikailag valamelyest átformálva a szobát, mely miatt a hangzáshelyesség mindig más beállításban köszönt vissza. (A helyüket a hátsó faltól 2 méterre és az oldalfalaktól, olyan nyolcvan centire állítottuk be, szinte teljesen szembefordítva a hallgatási pozícióval őket. Ekkor állt össze a tér, mely már elfért a két fal között, illetve a mögöttük lévő helyre.)

Az installáció eredménye

Volt már úgy is, hogy a tulajdonos búcsút int a hangfalaknak, de a mai hang alapján teljes a siker – LP-ről. Szintén az, az Aurender segítségével, melyről a korábban szintén lemezről, dupla DSD-ben (DSD128) rögzített felvételeket játszottuk vissza. A Tidal esetén is megvehetővé vált a teljes hallgatóság, - igen, míg a Lampizator Level 4 USB bemenetét nyüstöltük. Kitárulkozó, magas felbontás, megfelelő térleképzés és hangzáshelyesség jellemezte a zenei produkciókat. A lemezek különbsége adott választ a kiépítés reális állapotáról, mert minden lemez igen elkülönült zenei univerzumot hordozott és ez az éles határ, egymással össze nem vethető különbségeket jelentett. Pontosabban, a rendszer demózta a lemezek közötti különbséget. Nem volt ködölés, fátyol, függöny, mosottság, vagy sávhatároltság, meg semmi ezekhez hasonló. A lemezek átégették magukat a rendszeren, egészen a fülekig, onnantól pedig már az egyéni sajátosságok következnek, melyeket elemezni nem szükségeltetik most ezeken a lapokon, mégis ez indukálta az audio rendszerrel kapcsolatos véleményeket. Maga a rendszer, ebben a formában, köreinkben közmegelégedettségnek örvendett, mindjárt kiderül, miért:

Leben RS-30EQ phono előerősítő

Mega-minimalista koncepció, amiről nehéz eldönteni, hogy, egy az egyben a 70-es évekből szalajtották, vagy annyira modern és az oldalain található faoldallapokkal úgy előzi meg a korát, hogy egy, a mi idősíkunktól, még későbbi nosztalgiahullámot testesít meg. Igen precíz kivitel, hibát ne is keressünk benne, az illesztések rendben vannak kívül, és alapos munkát végeztek a házon belül is. Az összeállítása példás, akárcsak a művészi szinten kivitelezett elektronikáé, melyre, ha meglátjuk, könnyen kicsusszan a high-end kifejezés. Japán, ez a szó utal arra az elhivatottságra, amellyel egy ilyen termék megalkotható. Mullard 12AT7A kettős trióda csövekkel hajt a megfelelő erősítés érdekében, amihez 23,5dB-es érték társul. Ez a mozgó mágneses hangszedőkhöz pont ideális, bár a kimeneti jelszint nem valami magas, 175mV. Speciális „orient –core” elnevezésű teljesítménytranszformátor táplálja az elektronikát, a hálózati zavar minimalizálásának érdekében. Egy igen egyszerű billenő kapcsolóval az előlapról áram alá helyezhető. Ekkor a „korabeli” Quelle katalógust idéző felirat alatt kigyúlnak a fények, amitől furcsán modern színezetet kap, egyben jobban el is üt az erősítőjétől.

Leben CS-300X integrált erősítő

Nézem, - nézem, milyen? Talán eklektikus? – lehet a helyes kifejezés a stílusára. Illeszkednek egymáshoz, így erre is illik a jellemzés, mellyel a phono-t meghatároztam. De mégsem, ez valami egészen más. Olyan, mintha valaki levette volna róla a retro gombokat és egy magas precizitású CNC gépen, teljesen más elgondolás szerint újragyártotta volna. Kivitelében tökéletes. És az aranyozott felületkezelése? Megérinteni is szürreális, az inkább esetlegességhez szokott kéz számára. De ez csak egy érzet. Amennyiben ezt valaki másképpen gondolja, rendeljen a Leben-től, mondjuk egy ilyen tekerőgombot és meglátja…

Ez már a 90-es éveket tükrözi, annak mondjuk furcsa hibrid, de a színösszeállítás nagyon kiadja, és ezek ketten itt még erősítik is egymást. Tetszik, de ez erősen szubjektív. Ami fontosabb a hang tetszik-e?!) Minimalista ez is, ráadásul lábra szereltek az alkatrészek. Ennek a megoldásnak számos előnye van a nyáklaphoz képest, (mondjuk ehhez a néhány alkatrészhez nem is biztos, hogy érdemes nyákot tervezni.) Az alkatrészek minősége és a szerelés szépsége szintén nem kérdéses. A doboz szinte ugyanaz, mint amit a phono is megkapott, hasonlóan rendezett a belseje, csak egy kicsi többlettel, ami az alkatrészek számát illeti. A hat csőből, kettő, NOS Mullard G5751 trióda és négy, NOS Mullard EL84 pentóda a maximális 12Watt teljesítmény leadásához. Háromlépéses basszuskorrekciót is találunk a kapcsolók között, ahol a nulla szinthez még 3dB, vagy 5dB jelerősítést ráadhatunk, ha változtatnánk a hangzás egyensúlyán. Külön kapcsolható magnóbemenet! – a felvételeink monitorozásához és bizony ez milyen jól tud jönni, ha valaki ilyet használna! Igen jó frekvencia átvitellel rendelkezik, 15Hz-100kHz között játszik -2dB tűréssel. Ára tükrözi a minőségét, de vonjuk le belőle azt, hogy szinte alig van benne valami és akkor kijön, hogy ár/alkatrész darabszám = high-end kategória. Irányadó árat dollárban tudok csatolni hozzá, de forintosért kérdezze meg kereskedőjét vagy a forgalmazóját. Ez 3395USD, míg az RS-30EQ - 2695USD. Adjuk meg a hozzájuk tartozó 10 és 6kg-ot és megvan minden, amit műszakilag nagy vonalakban érdemes tudni róluk. (Annyi még illendő elmondanom velük kapcsolatban, hogy a Mullard csőkészlettel szerelt széria már sajnálatosan kifutott!)

Összehasonlítás a Lampizator Level 4 D/A konverterrel

Mondanom sem szükséges, minden úgy működik, ahogy annak kell. Kifinomult a hangerőszabályzás, krémesen, ezzel együtt lehelet finoman fordul a potméter. A DSD128 is érkezik, a Wifi hálózaton keresztül szépen működik a vezérlés, mint a legtöbb ilyen esetben, most is hasznos társ a telefon.

Doráti – Stravinskiy – Tűzmadár-szvit utolsó három tétele 21-23: igen összehangolt rendszer benyomását kelti, ahol megszokták egymás társaságát a különböző részek és amellett, hogy illeszkednek is egymáshoz, szépen össze is dolgoznak. Ennek elsődlegesen kibomló formája a tér, mely nem sejtet a műszaki háttérről. Igen életszerűen érkezik a nagyzenekar, benne az összes cincogó, csiripelő, cirpelő és megannyi apró részlettel és a fő hangszeres kísérettel, mely ennek a sok részletnek keretet ad. Van benne egy kis becsapás, nehéz elhinni, hogy ilyen reálisan meg képes jelenni a térben a zenekar. Köszönhetően a beállításnak, nem érzékelhető semmilyen betolakodó, hangzás – ellenesség. A magas fokú zenei élményt átszereléssel zártuk le, következzen a Lampizator Amber 3 meghallgatása.

És akkor most vagyok bajban. Amikor megkaptam, említették nekem, hogy már 100 óra van benne, jó – jó, csak ez nem az USB bemeneten került bele. Amellett, hogy érzékelhetően nagyobb felbontása van, mint a régebbi, immár öt éves és egy fokkal magasabb kategóriába számító modellnek, igen nyers és nem bontakozik ki rajta a zene. A tűzmadár vergődése, nem drámai, nem is éljük át a fájdalmát annyira mélynek, a zenekar is inkább csak az általa keltett hangok eredményeként van jelen, de a jelenlétérzete kevesebb. Felszínesebb az egész, így a beavatás a hangban elmarad. Pedig a részletek még inkább jelen vannak, csak a nyugalom, az átható erő hiányzik, mely befogadhatóvá teszi az egészet. A lélek elmaradásáért egyértelműen a járatatlanság felel, mert a hangkarakterük amúgy, szinte ugyanaz lenne. Azonos paraméterek alapján építik fel a zenét, nem tudják megtagadni, hogy testvérek, még akkor sem, ha kisebb modellről van ez esetben szó. Várni kell tehát, míg a kellő üzemóra alatt átég az anyag, utat engedve a zenei információnak, vagyis inkább magának a zenének. Ezt a tézist támasztja alá a házigazda is, mert neki is időbe került, míg elengedte magát a Lampija. De ez így természetes, azt hiszem, pedig reméltem hasonló tapasztalataim lesznek vele, mint SPDIF bemenetről (44.1 kHz-en), ahol nagyjából ugyanazt a hangzásjelleget hallottam, mint itt, csak a másikon.

Jimmy Rushing – Gee Baby Ain’t I Good To You, az ötvenes évekből való a felvétel, még mono kiadás. Telt és dinamikus, kifejező zene, ahol köszönhetően a széles színpadnak, mindennek van helye és minden a helyén van. (Úgy van keverve. A szélekre került a zenekar, míg középütt üresedés van, egészen addig, míg az ének be nem tölti azt.) Ez viszonylag jól áll az Amber 3-nak, pedig a nyersességgel ebben az esetben is próbálkozik. Nem jut le az a zenéig, ehelyett a lényege szépen átjön, mivel csak a telítettségéből vesz el. Így azért megmarad a zeneiség, azzal a kis felbontás többlettel, mellyel kifejezésre juttatja a zenét, passzol hozzá. Szumma-szummárum, nem rossz, de a másikat még mindig szívesebben hallgatja az ember, mert az természetesebben szól.

Patricia Barber – Café Blue (Premonition Records USA) - Nardis. Ez „csak” DSD64-ben készült felvétel, szintén saját lemezről. A nyersessége ellenére, bővelkedik a rendszer zenei attrakcióban, mely értékelhető. A zene lényege és a kontúrja szintén megmarad, nem sikerül elvenni az élvezetet. Nem csoda, erőteljes hangzás kombinációk egymásra épült sorából, még, ha szeparálódik is el valamennyi belőle, a lényeg akkor is megmarad. Az a véleményünk, jó lesz ez, ha bejáródik! A kérdés, hogy mennyire? Reméljük annyira, amennyire az SPDIF digitális bejáratán is jó tud lenni! Miért ne tudná ugyanazt USB-ről is? Egy ideje figyelemmel kísérem a Lampi tevékenységét és, ha szimatom nem csal, bízhatok a cég színvonalában és feltételezem, hogy a mostani belépőszint is hasonlóan nagy ívű lesz, mint a korábbi modellek. A fejlesztés folyamatos, így nem is az a kérdés, vajon eléri-e a korábbi modellek fő erényét, a hosszan hallgathatóságot, hanem, mit tettek e mellé, amivel azoknál „több”? Egyelőre úgy tűnik a felbontást, mert ez hallható és a nagyobb kompatibilitást, mert ráírták, hogy tudja a DSD512-őt is kezelni.

Miles Davis – Kind of Blue (Classic Records USA) Ezt már rég megtanultuk hallani és a vezérfonal, mellyel elindítja bennünk a ritmust, már csak egy külső vezető. A Kind of Blue bennünk lakik és automatikusan az agy átkapcsol a belső memóriában tárolt élvezeti cikkre, e zenére. Erre jó lesz figyelni, mert most nem a belső hallás feladata elemezni a rögzült emlékeket, hanem a fülé a főszerep. Átállítom magam és kijövök a psziché befolyása alól, odafigyelek tehát a hangra. Igen hallgatható lemez, nincs túltolva különösebben a hangzás semmilyen irányba, jók az arányok. Emiatt is van jelen a járatatlanságból fakadó enerválás érzete, mellyel megakasztja az analóg hang folyását, digitális ízt csempészve abba. Ettől függetlenül nem rossz, csak a forrás nem lemez, hanem mondjuk inkább CD, tehát rossz, mert ennek azért jobban át kellene jönnie.

Ha már hálózatos a zenelejátszás mi lenne alkalmasabb rá, mint kipróbálni a Tidal nevezetű szolgáltatás végetérhetetlen zenei platformjáról, egy olyan zeneművel, melyet a házigazda kedvel: Mozart – Violin Concerto No.4 in D Major Kv 218 - Allegro. A 2L kiadó gondozásában, (96kHz-es felbontással hallgattuk meg.) Az összkép, hasonló arányokkal mutatkozik meg a két DAC esetében, mint, ahogy eddig is ecseteltem. Egyik sem tud kibújni a bőréből, hozza az állapotának megfelelő hangzást. A távzene hallgatás egyébként igen hasznosnak bizonyult abból a szemszögből, hogy hiába a vinyl lemez, vagy az arról DSD128-ban rögzített felvételek, a hálózatos zene is úgy be tud férkőzni a minőség iránt elfogult elmébe, hogy a zenét élvezni nem csak háttérnek, hanem koncentráltan is, igen kifinomultan lehet, - a már emlegetett és ehhez képest felsőbbrendű forrásanyagokhoz képest. Tehet erről a Lampi is, mely már régóta szolgálatban van és elmélyült zenei önkifejezéssel regulázza meg a digitálisan gerjesztett hangokat. Igen élvezetes, hosszan hallgatható élményben részesített bennünket, így azután elhallgatgattuk volna még egy jó darabig ezt (is) meg a többi zenét is, amit kipróbáltunk. Minőségkülönbség, az volt közöttük, de egy jól hangolt rendszer ezek felett átsiklik, ha elegendő tartalékkal rendelkezik a zeneiség területén. Hiába recézi ki a sávszéleket, vagy akár az egész hangzásképet a digitális kvantálás, a test, a dinamika, a zenei össztömeg arányossága nem engedi meg, hogy a hallgathatóság egyensúlyából kibillenjen a rendszer. Hiába van jelen az egyesek és nullák által megbontott hang, az információ, belehelyezkedve a zeneiségbe akkor is kellemes marad. Ez nagymértékben köszönhető a csöves jeltovábbítás barátságosságának. Ez így van, de ettől még nem fed! - és ez nagy szó! Az új Lampi ebből annyiban vette ki a részét, hogy esetében, már látni, jobban látni a hallgathatóság végét. Nincs mit tenni, meg kell várni, míg az idő ezt a kérdést megoldja. Sokszor, az elektronikákban a legnagyobb érték az üzemóra, mely ugyanakkor kiváló műszaki állapottal is társul.

Konklúzió? – Ha van ilyen. Legelébb köszönet vendéglátónknak, Lászlónak, aki alárendelte a napját szeszélyes hóbortjainknak, mi több teljesen velünk együtt rezonált és hozzásegített a helyes szemlélet kialakításához. Tanulság és tapasztalat van bőven, amiből remélem e lapokon (oldalakon) is átszűrődik valamely hasznos részlet. Végezetül a konklúziók konklúziója, azaz egy dolog jó lenne. Elsősorban az lenne a jó, ha a Lampizator be lenne járatva és úgy terelhetném a szavakat vele kapcsolatban, hogy igen jó, de még mennyire!