A változtatás lehetősége hívta életre a kihívást, amikor egy P135 megmérettetik korunk egyik legtöbbre értékelt csöves előerősítőjével a Convergent Audio Technology SL1 Legend-el. De térjünk még vissza a kezdetekhez!
…valahol a méretek növelése lehet az egyik olyan terület, ahol kielégíthetjük valós igényünket a hang élethű visszaadására. Nagy méret, nagy hang, következik az elcsépelt, ámde logikus megállapítás és valóban, a nagy igény és nagy tér betöltésére ez a megfelelő válasz. Emellett megnyugtató, hogy már nincs hová terjeszkedni, mert igazából elértük a felső határt…
E motivációból kiindulva, ahol most járunk, a nappali jókora, ráadásul magában foglalja a konyhát és az étkező részt is, emiatt, a hangfal hiába nagy, harmonikusan illeszkedik a miliőbe. A hifinek fenntartott külön rész a szobából legkevesebb 30 négyzetmétert vesz el. A kanapé, mely a pihenést és a kényelmet szolgálja, láthatóan keretbe foglalja a teret. Amíg elnyúlunk rajta, - ezt nem lehet másként jellemezni, - az Avantgarde Acoustic Duo Omega hangfalak jelentősen fölénk tornyosulnak.
A hallgatási pozíciótól megközelítőleg három méterre vannak a középhangszórók és még csak onnan indulnak el felénk a méretes tölcsérek. A koncepció ezek köré épül és egészíti ki egy-egy szinkronban működő tölcséres magas és a két aktív szub láda. Bár, ez utóbbiak, csak szeretnének szinkronban lenni! Ahhoz, hogy ez sikerüljön is nekik, a tulajdonos ügyességére is szükség van a beállításukhoz. A hangszórórendszert kiegészíti egy pár Townshend Audio Maximum supertweeter, ez kiszélesíti az amúgy is széles spektrumú hangsugárzó lehetőségeit.
Megtisztelve éreztem magam, mikor István barátom jelezte felém, szeretné, ha részt vennék a hangfalak beállításának rituáléjában. Így közös erővel próbáltuk legyűrni a kezdeti nehézségeket. Nem álltam szkeptikusan a feladathoz, pedig a néhány alkalommal, mikor volt alkalmam találkozni már az Avantgarde Acoustic különböző modelljeivel, az installálás nehézségeivel kapcsolatos beszámolók miatt igazán lehettem volna. Szerencsére a gyári ajánlás, a beállítás megkezdéséhez némi támpontot adott. Ez, esetünkben olyan három méter távolságot határoz meg a hangfalak és a hallgató pozíció között is. Így legalább volt egy kezdeti pont, ahová érdemesnek tűnt lepakolni és összeállítani a hangszóró egységeket tartó fém állványzatot. A beforgatás mértéke is gyári ajánlás szerint követendő és mi hűen, vigyázva a milliméterekre követtük is. A hangfalak a sarkok mellé, a hátsó falfelületre mutattak fenekükkel, kissé jobbra tolódva. Ezen a beállításon később változtattunk, mert a falakról visszaverődő hang nagyban befolyásolta a zenei élményt.
Az első megszólaló hang-jegyek esetlegessége erőteljes odafigyelésre és hangképelemzésre késztetett bennünket. Istvánnal eléggé szinkronban van a hallásunk és bár ízlésvilágunk mutat differenciákat, tudom magamat úgy irányítani, hogy elsősorban az övét vegyem figyelembe.
A következő pont, felismerés, egy, a magas és a középsugárzót összekötő jumper irányának fordított bekötése volt, pedig gyárilag, a felirat szerinti irányban állt. Ezt megfordítva a magas és a közép immár teljesen összedolgozott. Ettől a változástól hallhatóvá vált a megnövekedett felbontás és sávszélek miatt, hogy az aktív mélyszekció fordított fázisban üzemel. Itt a tápkábelek átkötése lett a jó megoldás. Ezek után jöhetett a supertweeter finomállítása, ahol az intenzitás mellett a pontos helyét is meg kellett keresni, különben a hangképben árnyalt, de komoly torzulásokat okozott. Végül tengelyirányban, pontosan a magas sugárzó alá tettük be, ott volt a leghatékonyabb a működése. Érdekes, de elég volt neki a legkisebb fokozat a megfelelő illeszkedéshez. Ha ennél nagyobb intenzitással működött, „nyomta” a fület. (Népszerűségét igazolja, hogy használata jó hatással van elsősorban a magas, de a mély szekcióra is, illetve dúsabb tőle a hang a teljes sávon.)
Majd jobban széttoltuk őket, így a hangfalak beállításának az iránya már a sarkok felé mutatott. Ezzel könnyedebb, hallgathatóbb, közelítően hangzáshű reprodukciót kaptunk. Érdekes, hogy most pedig a „szuper magas”, amit logikusan a magas sugárzóhoz csatlakoztattunk a saját kis vezetékével, közvetve megterhelte a magassugárzót. Fojtott rajta, ezért átkötöttük a mélyhez, ahol a bekötésének már nem éreztük semmilyen hátrányát. De ez csak az új beállítással vált hallhatóvá, ami miatt sokat tisztult a rendszer. Addig a visszhang és a szobaakusztika együtthatója ezeket a finom részleteket elmosta. Beállítottuk még a dőlést is, ezért kicsit előre bólint a hangfal, de így lett jó.
Talán leírva és ebben a néhány mondatban összefoglalva nem is tűnik mindez olyan nagy dolognak, de, ha elárulom, hogy ez a folyamat több hónapon keresztül zajlott, akkor az felfed valamit a hangolás komplexitásából!!
Szükségessé vált a rendszer energetikailag homogén, egységes illesztése, ami az összeköttetések révén meg is valósult. Kifejezetten törekedtünk rá, hogy ha lehet, kerüljük a különböző önhangú megoldásokat, ezért azonos platformra építettük fel a kábelezést, úgy, hogy a vezető keresztmetszete határozta meg azt az energiaszintet, mely a hangsugárzókon keresztül realizálta a szobához ideális méretű megjelenítést. (Idővel a magas és a középsugárzót összekötő jumper is kikerült, minden út közvetlen meghajtást kapott az erősítőről)…
A P135-ös előerősítő bevonását a folyamatba az esetleges fejlődés lehetősége vonzotta, az esély a CAT SL1 Legend kiváltására. Ennek elsődleges indoka a házon belüli illesztés előnye lehet a KR Audio VT6000 végerősítő monoblokkokhoz... Meglehet, ellenben a CAT az elméleti „nincstovábbhováfejlődni” lehetőségnek az ígéretével komoly ellenfél. Főleg azok után, hogy a rendszer beállítására szánt idő egy részét a benne használt csövek csereberéivel töltöttük el.
A gyártó Electro Harmonix-al szállítja és azzal ajánlja, úgy, mint megfellebbezhetetlen nóvum. Nem lennénk magyarok, ha ezt mi is így gondolnánk. Én a csövekkel kapcsolatos hangzáselméletet állítottam fel ennek a gyakorlatnak a megcáfolására, a gazdi pedig az ízlését, hogy minél jobban magára egyengesse a hangzás tónusát és megszólalásának jegyeit. Így került végül bele a táp és jelerősítés oldalra két Telefunken ECC 88, két JanPhilips ECC 83 és katódkövetőnek egy Mullard ECC 88. Ez utóbbi egyfajta varázsvilágot hoz létre, míg a többi inkább áteresztően viselkedik (és ugye, itt illik hozzátenni, hogy: ebben az elektronikában).
Az SL1 további előnye, hogy elviseli az utánépített, de ettől függetlenül rendkívül meggyőző Takács Jenő tuningos, Jadis DPMC phono 15,5V jelerősségét. Tapasztalataink szerint, erre az eddig a próbált előerősítők közül egy sem volt képes. Nem csodálom, a legtöbb phono 1-1.5 voltos, átlagosnak számító értékétől ez egy „kicsit” odébb van. A CAT ráadásul saját, beépített phonoval felszerelt változat. Lehet, hogy csak helyszíni sajátosság, de itt nem rúg labdába a Jadishoz képest.
A Jadis régi ismerősünktől kapja a jelet, ami nem más, mint az Audio Note AN-S7 MC trafó, amit a legalacsonyabb, 1Ohmos állásban használtunk. A források megnevezésénél pedig rögtön két irányba is lehet indulni. A lemezjátszó a Pierre Lurne J4 az SL5-ös tangenciális karral felszerelve, illetve a régi, de ettől függetlenül jó állapotban lévő Audio Note IO hangszedővel, ami még Kondo Mester keze nyomát viseli magán. Ennek egyik jellegzetessége a kifejezetten alacsony kimeneti jelszint, legalábbis a későbbi példányokhoz képest mindenképpen. Ehhez a rendszerhez biztosan jobban illeszkedik, mint az újabb modell az IO-J. (Volt szerencsém jelen lenni a próbánál.) A másik vonalat pedig a Telefunken M5B szalagos magnó képviseli, egyben le is horgonyozva a rendszert az ősi szemlélet érvényessége mellett!
A stream korszak beköszöntével, korábban itt is megjelent néhány digitális eszköz. Részben a változatosság és az újdonság ígérete, másfelől a trend és szokás szerint a zenei felhozatal bősége hordozta volna ennek létjogosultságát. Hogy mostanra miért nincs látható nyoma mindennek? Talán az egybekötött nullák előtti számjegy magas értéke sem tudta elhozni azt a színvonalat, ami a tulajdonos lelkét olyan finoman tudta volna legyezgetni, mint az analóg. Mivel magunk is analóg módon működünk, ez az analógia érthetőnek bizonyulhat. Pedig ha valaki, akkor István próbálkozik a digitális íz befogadására. Ennek bizonyítéka a nemrégiben kölcsönkért Mark Levinson No.31.5 referencia CD futómű és No.30.6 referencia D/A konverter. (Ezek szerint csak én tudok elgyengülni egy ilyen jelenéstől, mert már az sincs itt…)
Az összehasonlítás
Végre témánál vagyunk, ezért illő előhozakodni a felhasznált zenékkel: LP-ről megszólalt Anne Bisson-Blue Mind (HQ-180 Fidelio Music, Canada) és Al Jarreau-Glow (USA, Warner), míg szalagról Ella Fitzgerald 1970-es koncertjét, - amit az Erkel színházban rögzítettek, - játszottuk le.
Az első akkordokból már „örömmel” konstatáltam, hogy a KR-nél konzekvensen kerülik a helyes fázisbekötést. Jeleztem is a forgalmazónak a helyzetet, kértem továbbítsa a gyártónak, hátha megkönnyíti az ajánlott bekötés megtartása a hifisek életét. Én végtelenül megkönnyebbülnék, mert a tápkábelek többsége nem kultiválja a fordított irányt. Ezért elsőre zavaros, beszűkült, csattogó előadást kaptunk tőle, de az csak egy percig tartott, mert az állapot orvoslása miatt gyorsan kikapcsoltuk. Sajnos csak részleges javulás történt, mivel a bekötött táp az előbb felvázoltak szerint, kisebb intenzitással ugyan, de hasonlóan zavarta össze a hangját. Igaz, hallgathatóbb lett a kis előfokunk, de a Convergent pozíciója erősödni látszott.
Két hétre magamhoz vettem hát és megpróbáltam a benne lévő hetven óra menetidőt, - most már helyes fázisban, - egy kicsit felduzzasztani, hogy egy fokkal bejáratottabbnak tűnhessen. A visszaadása előtti napon, szerencsére újra meg tudtuk hallgatni és így már egy sokkal élvezhetőbb hangot tudott produkálni. Bár valószínűleg maradhatott benne tartalék, hiszen még így is csak kb. 100 órát volt áram alatt, szemben a cég által megadott, min. 300 óra idővel. Ezt hozzá kell még venni a helyes értékeléshez.
Convergent Audio SL1 Legend előerősítő
Atmoszférát teremt, leválik a hang a rendszerről, önálló, összefüggő térrel. Nyugodt, analógos, zenei. Kicsit zárt világ, a Mullard csőnek köszönhetően, de pont ettől van egy hosszan hallgatható csöves karaktere. Némi zavar érzékelhetően vegyül a külső táp felől, a beépített összekötő tápkábel tulajdonságai miatt, de ez nem különösebben zavaró, igazából részletkérdés, mert: bevon a zenébe! Jól csinálja, hallgatása közben nem vágyunk másra, leköti a figyelmet. Részletező, az énekhang elkülönül a hangszeres kísérettől, de talán élőbb is lehetne. Ilyen és ehhez hasonló tapasztalatokkal egy kellemes összhatás ért, ami nem mellékesen a zenei műfajok széles palettáján hitelesíti a rendszer összeállításának a helyességét. (Kipróbáltuk elég sok felvétellel.)
KR Audio P135 előerősítő
Nagyobb felbontás, tisztább hang. Az énekhang fókuszáltabb, élőbb, jobban elkülönül és jobban a helyén is van. Nagyon közvetlen, de nem tolakodóan, inkább lehelet finoman. Részletezőbb hang, mégis vannak benne lyukak, de ahogy melegszik ezek úgy töltődnek fel.
Két hiányossága van, amire szót vesztegetnék. Az első és ez a tulajdonos szemszögéből szubjektív megítélés: az egység és a hangulat, amit a rendszer közöl CAT-ra hangolva és, ha az nincs, a rendszerből ez bizony hiányzik. A másik - és ez mindkettőnknek azonnal feltűnt, - a mélyek elnagyoltsága és kontrollálatlansága. Nincs meg a mélyszekció kidolgozottsága, a hangok összetömörülnek és nincsenek a helyükön. Nagy valószínűséggel erről a bejáratás hiánya tehet, mert ilyen problémával már más hasonló esetben is találkoztam.
Anne Bisson pontosan a két hangfal között foglalja el a színpadot, középen áll. Nincs információm arról, milyen magas, de ha tippelnem kellene, akkor a mikrofont, úgy 160cm-re állították be. Az énekhang elkülönül a zenekartól, jól kiemelkedik a térből, önálló a produkció, melyet a zenekar kísér, kissé a háttérben maradva. A zenészek figyelnek egymásra, összehangolt előadásuk profi szerkesztésre utal, ahol a ritmus minden egyes akkordnál szinkronban van. Úgy érzem, semmi nem vész el a produkcióból. Egyedül a mélyhangok kidolgozatlansága nem illeszkedik a részletező hangképhez. A Convergent ehhez képest egységesebb, főleg a mélyek miatt, ugyanakkor nincs ez a felbontás és Anne énekhangja valamelyest belevész a zenekarba, mely így jobban elnyomja azt. A produkció inkább tűnik egy nagyon jó minőségű rendszer lenyomatának, mint a stúdió felvétel, helyszíni visszahallgatásán tapasztalható zenei korrektséggel megáldott realitásának. Ettől függetlenül belehelyezi egy térbe, mely a hosszan hallgatható csöves karakter jegyeit viseli magán és ez szerethető. Mégis, miután a fül mintát vesz a KR előadásmódjából és hozzáidomul, kifejezetten fárasztó a CAT elnagyoltabb és kicsit zavarosabb előadása. Ez viszont rendezettebb a mélyek terén, melyek arányosabban vannak jelen a hangban.
Al Jarreau keményebb hangzással sejtet a lemez eredeti hangkarakterét megidézve. Nem lógnak ki a mélyek egyik esetben sem különösebben, köszönhetően a feszesebb ritmustartásnak. Az egység itt is a Convergent-tel jellemző inkább. A KR a kidolgozott megjelenítésével és a tisztaságán keresztül a részletekre fókuszál. Olyan, mintha a barázda információtartalmából élővé tudna válni a zene. Az énekhang, hasonlóan alakul, mint Anne esetében. A férfi énekhang is szárnyaló, élő hatásával betölti a teret. A zenekar kissé háttérbe van szorulva és nem elhelyezésében, hanem valahogy mintha jobban le lennének tömörítve az énekeshez képest. A CAT plasztikus megjelenítő képességében, egy zenefolyam részeseként ilyen aprólékos benyomás nem jut eszembe, inkább a hangulat és az élmény köt le, valahogy jobban benne vannak ezek a csöves karakter hanghordozásában.
Ella rendesen megdolgoztatja a rendszert. A szalag magasabb kvalitású formátum, jelentős többlettel az LP-hez képest, köszönhetően a felvételnek. Itt már a taps is olyan szálon indít el, ahol önkéntelenül kezdjük számolni a koncerten jelen lévő lélekszámot. Jelentős tanulságokat vonhatunk le abból is, mikor a szünet után a zenekar visszatér a színpadra és a cipők megdobbantják a színpadot, néha épphogy csak hallhatóan. A keverésbe is belenyúltak a helyszínen, a bemondó hangja más szünet előtt és után. Ezek a részletek is árulkodóak, de a zenekar és főleg Ella éneke különösen. Lenyűgöző, amit „művel”. Erről mindkét előerősítő sajátságos előadást tart. A KR éneke átitatja a teret, mélyen bele látunk, az énekes kinyilatkoztatása közvetlen, részletes, már-már lenyűgöző. A kíséret is jelen van, nem érzek hiányt. Talán kicsit keményebb a hang és a mélyek most is össze-vissza kóborolnak, bár ez magára a felvételre is jellemző tulajdonság. A CAT atmoszférateremtő képessége itt nyilvánul meg a leglátványosabban. Bár nincs az a közvetlenség, átláthatóság, mégis egységes az előadás, nyugodt, hosszan hallgatható. Kicsit zárt világ, nem avat be olyan mélyen, mint a KR, de nem is hiányzik, jól elvagyunk a szerethető, enyhén csöves karakterrel. Mégis, miután a KR-t megszoktuk ez, ahhoz képest kevés és kicsit zavaró, függetlenül attól, hogy mennyire érezni az Erkel színpadát. A KR-t könnyű megszokni és az élő hang nem fedi fel, hogy még nincs meg a teljes kép, ahol az előadás zajlott.
Összességében a KR előfoknak több esélye lenne illeszkedni a VT6000 végfokokhoz. Bár ez sem törvényszerű, a 20 évvel későbbi fejlesztés távlatából. Főleg, hogy mára már teljesen más a cég fő tervezője.
Ezt megelőzően számos próbálkozás volt más előerősítőkkel is és ezek közül a CAT lett a befutó, de István bevallása szerint a KR lenne a második helyezett. Hiába kerül több mint hatszor annyiba a Convergent, (a P135-ös listaára 6000Euro) a kis KR messze nem annyival marad el, mint amit ez az árkülönbözet indokol. Megbeszéltük, ha belekerül az ideális ötszáz óra üzemidő, újra kölcsön kérem egy próba erejéig.
