A rendszer aktualitását az adja, hogy Magyarországon egyáltalán ilyen van, - ez elegendő indoknak számít, azt hiszem… Az egyre inkább retróba hajló elektronika felett már lassan eljár az idő. Ilyenkor jogos a kérdés, miért nem a legújabb fejlesztés sorakozik a polcon? Nos, a válasz egyszerű: amellett, hogy többsége utód nélkül futott ki és így nincs mire továbblépni, - már márkán belül természetesen, - ezek az elektronikák képviselnek egy szemléletet, egy értékrendet, amit érdemes megőrizni.

Igaz, a jelen is képviselve van ebben a rendszerben, ráadásul igen érdekes formában mutatja meg magát. E termék újdonsága révén még igen ritka a felhasználóknál, de kifejezetten formabontó a világa. Ez az állvány. Viszont ne szaladjuk ennyire előre, megpróbálom bemutatni a rendszert részleteiben és a maga teljességében egyaránt.

Az akusztika

A ház modern, nem feltétlenül hifizéshez készült lakószobákkal, de azért, ha szűken is, mégis talált megfelelő helyet benne magának a hifi. Látszóbeton megoldásai, a kemény felületek, a konyhával és az étkezőrésszel egybenyitott tér, mely bár nem túl terjedelmes méretű, enyhe visszhangossággal keretezné a hangot. De megbontva a függönyökkel, a nagy ülőfelülettel és a berendezési tárgyakkal, úgy oszlik el az akusztikában a zenei teljesítmény, hogy visszahatása inkább jó térképzést okoz, sem mint visszhangosságot. A hangfalak közel kerültek a falhoz, de mégis úgy szólalnak meg, mintha nem lenne mögöttük semmi. A színpad akár méterekre mögöttük és valamelyest előttük is megjelenik.

Energiaellátás

Az eleje, a PS Audio PerfectWave Power Plant 10-re van bízva. Becsatlakozása a hálózatba, nem különül el a ház többi fogyasztójának kiépített áram-köröktől, így kifejezetten hasznos lehet egy ilyen szerkezet bevetése. Monumentalitását (43x36x21,5cm és 33kg, az új ára is 4999 USD volt!) ezúton is hangsúlyozom, hiszen a cég egykori csúcsterméke volt, amiből következik, hogy csúcselvárások kereszttüzében is állt. Meg is tettek minden tőlük telhetőt, hogy ebben a tekintetben ne ébresszen kétségeket, méretein túl, ha például végigmegyek a menürendszerén, a funkciók, melyek a hálózat paramétereinek javítását célozzák, szintén ezt tükrözik. Egyébként könnyen értelmezhető és kezelhető és Péter, a tulajdonos szerint is igen hatékonyan veszi fel a harcot a hálózati zavar ellen. Ő rendszeresen méri az elektromos áram THD értékét 3,5%-on, amiből a PS 0,1%-ot csinál. Ezen felül az esetlegesen ingadozó feszültséget is a beállított 230V-os értéken tartja, mert gyakran befigyel a bejövő áram feszültsége ez alá. 1200VA folyamatos és rövid ideig 1500VA csúcsteljesítmény kezelésére képes, ami úgy vélem mindenhez elegendő, amit a szoba hifis részében látok. Kilenc aljzata is elég, sőt, van közte három, amit nagyobb teherbírásra terveztek, külön az erősítők számára. Így is van használva.

Most, - bár ilyen készülékeknél szeretem firtatni, - további kérdéseket nem teszek fel a hang-hatásával kapcsolatban, hanem hiszek a tulajdonosnak, akinek jó füle van és helyesen szokta értelmezni, amit hall. Egyébként sincs lehetőségem most külön ennek hasonlítgatására…

Összeköttetések

A kábelezés éppen változóban van, a homogenizáció szellemében. Egy elemét szeretném csak kiemelni, ami érdekesség több szempontból is, ez pedig a MIT csúcsterméke az Oracle 1.1!

Vegyünk két fém koffert, jókora fogantyúkkal, madzagoljuk be a hangfalakhoz meg az erősítőhöz és kész - valahogy így kell elképzelni. A titok pedig az, ami a fém dobozokban van. Ezt persze nem tudjuk elképzelni, kinyitni pedig vétek lenne… Fontosabb, hogy a hallottak alapján úgy tűnik, kifejezetten illeszkedik a rendszerbe. Fenntartásomat ezzel kapcsolatban most sem tudom cáfolni és visszaigazolni sem, hiszen nem célom szétborítani a rendszert. Ez pedig azért (is) van, vagy volt, mert korábban, egy másik rendszernél egyáltalán nem illett a lánchoz. Most pipa!

Rezgéscsillapítás

A hangfalak a saját műanyag lábukon állnak. A bemutató során a parketta rezgéseire is figyeltem, hogy a hangfal mennyire dolgoztatja meg a környezetét. Az aljzatbeton vastag és sziklaszilárd. Építész házában vagyunk, ez biztosan nem lett elmismásolva, csak azért mert alul el van rejtve. De a tömeg felett a faborítás bizony rezeg. Viszont az elektronikát magába foglaló WP Audio Stands állványokon ezt már nem érezni.  A gyártó (Core Audio) ígérete szerint a szeizmikus tartomány rezgéseinek átvitele tabunak számít az állvány számára. Amennyiben így van - a mérési jegyzőkönyv szerint igen, amit azonnal készhez is kapok - akkor az állványra helyezett technika „csendben van”. Lehetne ezt a kérdést is még tovább firtatni, hogy mi van az állványban felhasznált anyagok önrezgésével, ha mégis egy-két kósza frekvencia áthatol a vaskos rezgéscsillapító megoldásokon, de most nem ez a cél. Talán, ha önállóan lenne alkalmam vizsgáztatni a technikát és mérni... Most ez is az összkép része, nem elkülöníthető, és olyan embert találni, aki kihallja a hangképből, ismeretlen helyen, ismeretlen rendszerből az állványt, na, azt jól megnézném magamnak. Nekem sem sikerült, holott a rendszer több tagja ismerős már a számomra, többször is zenéltünk már itt együtt és az akusztikai tényező viszonylag könnyen behatárolható, mégsem… Az állvány kivitelezése szép munka, tetejébe igen precízen van megmunkálva, részleteiben is jól hangolt kivitelezésről árulkodik. „A dupla tüskézések magassága állítható, a tüske hegye egy kialakított mélyedésbe ereszkedik. A rezgéscsillapító tömbök valamelyest hasonlítanak ahhoz, mint amit a játszótereken használnak.”- meséli büszkén Péter. Őt meggyőzte az állvány és az üzenete. Ebben benne van a kivitelezés, a formanyelv és az ígéret, mellyel a megfelelő rezgéscsillapításért küzd és a megfelelő nyugalom megteremtéséért a rendszer számára.

Klipsch RF-7

Honnan is kezdhetném a hardver rész felsorolását, mint a végénél. RF-7 - komoly történelme van már ennek a hangfalnak is, pedig ez a modell a tradicionálisnak tekinthető vállalkozás újkori történelmében nyom a latba (volt már MKII és elérhető az épp aktuális MKIII modell is). A Klipsch mindig is előszeretettel rendezkedett be a stúdiótechnika paraméterei közé, legtöbbször így is jegyezték a komolyabb termékeit. Legalábbis bármilyen Klipsch-et vettél, könnyen belemagyarázható volt egy ilyen színezet. Ez jó lenne reklámfogásnak is, de náluk ennél sokkal többről van szó, hiszen vonzódunk az ideológiai magasságok felé és a stúdiótechnikai háttér a legtöbbször valódi minőséget feltételez, legalábbis korrektebb lesugárzás ígéretével kecsegtet, ez pedig magával hozza a minőségi produktumban való mélyebb hitet. Idővel persze nyitniuk kellett a házi felhasználás felé is, de az addigra már kősziklává nőtt márka ’imidzs’ adta ennek az alapját.

Az egyik csúcs tehát az RF-7 volt. Ez, - bár náluk is egyre fontosabbá vált a megjelenés, a dizájn is, - még a jól bevált kockaformára, a könnyű hajthatóságra és az impulzív, igen hatásos megszólalásra épít. A hírnév egyik oka az érzékenységi adat, hiszen ez a doboz is 100dB feletti, egészen pontosan 102dB érzékenységű. Így, a néhány wattos csövesek már elegendőek a meghajtásához, elvileg - és gyakorlatilag is, de a tulaj előtt inkább csak elvileg jelenthetem ki, mert épp az imént állapítottuk meg, hogy nem rossz az, ha egy erőmű dolgozik előtte. Igen, a tartalékok… mint az emberi agynál. Állítólag csak néhány százalékát használjuk, de, ha a maradék nem lenne, valószínűleg hiányozna. Bár ezt a felvetést nehéz megerősíteni, mert még nem akarta önként senki kipróbálni a gyakorlatban, hogy így van-e, - ha helyesek az információim.

Méretes doboza jóval méter fölé nőtt (116cm). 29,5cm-es szélességét a mélyhangszórók kiterjedése (25cm), mélységét, ami 45,5cm, a két sugárzó által igényelt literszám adja. Ekkora dobozhoz megfelelő súly is tartozik (42,6kg) – nem véletlenül képes így beledobogni az aljzatba. A 32Hz-től ébredő mély löketeinek a terjedését a tömege garantálja és ezt még a lábkialakítás tompítása sem akadályozhatja meg. Terhelhetősége 250 Watt, ami garancia arra, hogy kihajtva nem akarunk vele egy légtérben tartózkodni. (Névleges impedanciája 8 Ohm). Bikábelezhető és érdemes így használni, a jobb lesugárzási potenciál érdekében. Ilyen érzékeny doboznál jól átjön már az átkötés saját hangú „hozzáadott értéke” a hangzáshoz.

Elhelyezése nyilván alku kérdése, valahol az élhetőség és a lehetőség keresztmetszetében. Nem nagy, de elfogadható a körülötte lévő tér a nappaliban (ezt így, még a családtagok is elfogadják), de talán jól jönne még néhány centi faltól való távolság, szerintem. A hangzás meggyőző, de lehet, ha kipróbálhatnám, akkor új tanulságokat generálna a fülünk. Egymástól cca négy méterre vannak és nagyjából tőlem is, ha középen ülök. A nyitott tér tehet arról, hogy a hang nem kezd el gombócosodni, hanem szétárad az alsó szinten. Mondjuk, amennyire ismerem a helyi zenehallgatási szokásokat a hangerőt tekintve, akkor az emeletre és a szomszédhoz is bőven jutna belőle, - mivel a fal elsősorban az élő jellegű megszólalásáról híres és ez automatikusan hozza magával a koncerthangerőt is.

Sony HAP-Z1ES

A Sony az utóbbi időben nem sokat tesz a hifisek boldogításáért. Innen üzenem nekik, hogy félre kéne tenni a marketinget és újra belecsapni a (lehet, hogy) veszteséges hifi gyártásba. Sok hívőt tehetnének boldoggá. Igen, mert mára egyértelműen létezik a kaszt, a retro Sony-fanok tábora.

Nagy felbontású HDD audio lejátszó és Wifi, illetve Ethernet kapcsolódása miatt ugyan korlátozottan, de nevezhető streamernek is. Igen, mert nem minden forrással kompatibilis. Feltölthetjük 1TB-os tárolójára kedvenc zenéinket egyesek és nullák formájában 24bit/192kHz-ig, (32bit/5,6MHz- DSD), vagy szívogathatjuk a Spotify vérét. Támogatja a FLAC, WAV, AIFF, DSD… formátumokat. A 4,3”-os előlapi kijelzőre rábízhatnánk magunkat, dekoratívan tájékoztatna, de ehhez oda kéne látogatni a közelébe. Olyan felhasználót én még nem láttam, aki vándorolna vezérlés közben, ezt megteszi helyette a távirányító jele, vagy a hálózati összeköttetés infocsatornáján keresztül valamilyen okos eszköz. Telefon most is kerül és máris vált a lejátszó a csatornák között. Frekvencia átviteli képességét 2Hz – 80kHz-ig jegyzik (-3dB-en), de 0.0015%-os torzítása és több mint 105dB-es jel/zaj viszonya is megnyugtatóan hat, ha kérdések merülnének fel műszaki képességével kapcsolatban. (Listaára: 649.990 ft, – volt 2014-ben.)

Komoly megépítés, 14,5 kg a súlya, ES színvonal, ami mindig is összekapcsolta az értelmezést a minőséggel. Normál hifi méretű, az előlapon némi vezérlési segédlettel, a hátulján pedig a szokásos hálózati, digitális (LAN / USB) és analóg csatlakozásokkal, amelyek közül most az XLR van a legjobban terhelve. Auditív képességeit bizonyítandó, igen élvezhető hangminőséggel hozakodik elő, még a kisebb felbontású Flac file-ok esetén is. Az állványzat legfelső polcán, a fő helyet foglalhatja el. Előtte ülve a szemünk rajta nyugszik meg, már, ha megszokta a látványt, egyébként folyamatosan pásztáz, de erre a következőkben adnék majd magyarázatot.

Sony CDP-R1/DAS-R1

Szonis körökben a páros olyan, mint a „szent Grál”. Na ne már! - kiáltana fel az igazi hívő és születése óta másodszor sárgulna be, csak most az irigységtől. Csodaszép állapotban van a futómű és a konvertere is. Konzerválta az idő és a gondos tulajdonos(ok), az immár veteránkorba lépett elektronikát. Érdekes kérdés, mennyire lehet az ilyesmit életben tartani. Nos, úgy hírlik, hogy egy jó szakemberrel és néhány alacsonyabb típusszámot viselő, de donornak az alkatrész azonosság miatt megfelelő készülék feláldozásával lehet, sőt ez manapság már egyfajta küldetés is. Kifogástalanul látszik működni, tálca jár, fej olvas, léptet, teker… Kérdeztem is, miként van az, hogy mára a csökkent darabszám miatt ritkasággá érett dupla optikai összeköttetés helyett a digitális kapcsolat módja egy koaxiális digitális kábellel van megoldva? A szégyen opálos csillogása mögé rejtett pislogás árulta el, hogy sajnálatosan megsérült az egyik optikai vezető szál (igaz nem nála), de nem működik.

Rést találtam a pajzson. A rendezett környezet tükröt állít a látogatónak. A berendezés, az enteriőr minden mozzanata otthonos, az ember jobban érzi magát itt, mint saját lakásában, ahol a gyerek folyton szétpakol és térdig járunk a játékban, - a többit ne is firtassuk. Szóval a vakond után, mely a kertben csak azért is azon a húsz centin támad, ahol nincs vakondháló, végre megint valami beleköthető. Azt hiszem, szerethetővé a dolgok az esetlegességek miatt válnak, ennek részei a hibák, amik miatt talán könnyebb azonosulni az új és valamelyest elsőre idegen környezettel, mert talán a belső mércét, amit magunkkal szemben állítunk fel, könnyebb így megugrani, látva mások „gyengeségeit”. Igaz otthon nincs ilyen CD-m, nem is lesz, háromezer euró alatt nem is érdemes gondolkozni felőle, ha rákívánnék egyre véletlenül. Mégis belül van lehetőség kötözködésre? Igen, de nem árulom el, hogy a saját CDP-555ESD-mnek (ami ennek a kisöccsének számít, talán) meg lassabban jár a tálcája, kicsit akad is a használaton kívüliségtől, hogy azonnal felmentést adjak magamnak!

A látszatok háborúját nem most kell megvívni, ellenben el lehet merülni a CD lemezek már-már nosztalgikus hangulatában. Annyira megszoktam, hogy mindenki streamel, hogy a CD játszó lassan olyan lesz, mint biciklin a kontrafék. A lejátszó meleg tónusú, érzelmes, barátságos hangját önmagában részletesen nem elemzem, a rendszerről alkotott összképben viszont bőven benne lesz a keze.

Maga a futómű 17kg fém és minimális mű-anyag, na meg az elegáns oldallapok miatt, fa kombinációja. A törekvés a minőség minél magasabb „hullámainak” meglovagolása lehetett. Ha ez a hasonlat, legyen, de méltó rá a Sony, mert úgy tűnik, neki ez sikerült. Ilyenkor mindig az a kérdésem, inkább csak magamnak, most mennyiből lehetne kihozni ugyanezt? Ne is beszéljünk róla, de biztos hatalmas befektetés lenne egy ilyen terméket létrehozni, ráadásul csak egy szűk piac számára… 1987-től 1990-ig gyártották, korabeli árat elsősorban Japán Yenben találtam hozzá, akkoriban 300.000JPY volt (4000USD). KSS-190A lézerét megemlítem kötelességből, ha már Sony… Megépítettsége az Accuphase korabeli lejátszóit idézik, ez a külső megjelenésére és a belsejére is elmondható. További hasonlóságuk, hogy hasonlóan jól tartják az árukat, még, ha a CD korszaknak leáldozóban van is. Finom portéka, örömmel üdvözöltem, hogy újra találkozhattam egy ilyennel. Igen, ebből van azért itthon több példány is…

A DAS-R1 D/A konverter szintén 17kg, teljesíti korának digitális kihívásait és a 32 és a 44,1kHz mellett a 48kHz-t is tudja (két db Philips Silver Crown TDA-1541 S1 IC-vel). Felszereltsége is ezt igazolja. A dupla optikai mellett lehetőség van csatlakoztatni két koaxiális kábelt is. Átvitele 10Hz-20kHz-ig terjed, viszont jel zaj aránya jobb, mint 110dB! Ára megegyezik a futóművével, tetszés szerint szintén 300.000JPY, vagy 4000USD volt 1988-ban.

Sony TA-E1

Húsz éve, 2000-ben találkoztam a Sony eme referenciájával, még az egyik márkahű kereskedőházban. Az SACD-hez fejlesztett rendszer egyik tagja, mely teljesíti a formátum emelt sávszélességét. Az emberi fül 20kHz környékén veszít az érzékenységéből, így ami az e fölötti tartományban rezeg, javarészt nem hallja. Ezzel szemben érzi, így, ha valamilyen felvétel, teszem azt, 100000Hz-ig tartalmaz felharmonikusokat, akkor az emelt szintű térbeli és zenei élménnyel párosulhat. Valahol nagyobb lesz a jelenlétérzet és a dinamikai megjelenítő képesség, - ha pár paraméterbe kapaszkodva szeretném magyarázni. Reklámfogásnak is ideális, hogy ráakasztják a formátum mindenek fölé pozícionált potenciálját egy elektronikára. Volt is ebből egy kisebb forradalom anno. Az út, melyet a korabeli fejlesztés kijelölt, lehetett volna az is, hogy a többi gyártó szintén SACD-re készíti fel elektronikáit. De, ha megnézzük a jelátviteli képességeket, akkor a felső határ sok esetben még túl is mutat a 100000Hz-en. Aki nagyon akarta, meglovagolta a hullámot és SACD kompatibilisan reménykedhetett az eladások felfutásában. Egy új formátum, az újdonságra éhes közönség számára mindig is előnyösebbnek bizonyul. Ezzel szemben a SACD inkább megbukni látszott, magas költségei és korlátozott duplikálási lehetőségei miatt, csak (főleg) az audiofil fogyasztók szűk rétegében terjedt. Az SACD formátum magját alkotó DSD jelkódolást, - amit sokan az analóghoz legközelebb eső jelkódolásnak tartanak a digitális formátumokon belül, - ugyan sikerült életben tartani, de ezt megint a „hackereknek köszönhetjük”. A Playstation 3 rendelkezett a kiolvasáshoz szükséges képességekkel és gyári „hibával” mert kiküldte a DSD jelfolyamot a digitális kijáratán keresztül, így a számítógépek számára értelmezhetővé vált. Innen meg nem sok kellett hozzá, hogy elterjedjen a világhálón az imígyen készült zenei file-ok sokasága. A Sony gyorsan reagált és kiadott egy frissítést a PS3-hoz, ami letiltotta a jelet! (A kérdés megmaradt: mennyire volt szándékos, hogy egyáltalán a kiadott széria legelső változatán hagyták?…)

Az alapját egy centiméteres alumínium és 2x2 milliméteres réz szendvicsszerkezet képezi, míg a takarólemez 7mm vastag, - össze is jött 21,5kg önsúly. Külön szeparált részben kapott helyet a tápellátó és egyenirányító rész. Ez egyébként felülről jól megfigyelhető a kettéosztott házon. Az ALPS adta a hangerőszabályzás alapját. A potméter vezetője oxigénmentes rézből készült és 5cm átmérőjű (mélysége 9,5cm) és oly precíz, hogy a két csatorna között csak 0.5dB egyensúly hibát enged meg 0DB és 100dB között. A teljesítménytranszformátor „amorf” toroid kialakítású, kerámiaházban van elhelyezve a megfelelő rezgéscsillapítás érdekében.

„Übernek” nevezhető tehát az elektronika, benne az összes fejlesztéssel, mellyel egy világcég 1999-ben elő tudott rukkolni, ha a „villantás” szóba került nála. A távirányítási lehetőség így mindjárt elmaradt, mint a tápot feleslegesen terhelő és egyben feleslegesnek titulált részlet. (Ezzel lehetne vitatkozni.) A letisztult antracit szürke előlap méltóságot sugároz, az oldalsó letöréseknek hála, nagyvonalúságot is. A letisztultság pedig általában a minőségérzet emelkedésével jár együtt… Hangszínszabályzást nem érdemes keresni rajta. Be lehet kapcsolni, bemenetet is lehet választani a fő tárcsával, vagy a tape monitor 1-2 és direct bemenet kis kör alakú kapcsolóival, meg még a hangerő szabályozás funkció van és ennyi. Hét vonalbemenet és két hangerőszabályzott kimenetet találunk hátul, mindkét oldalon egy-egy csatlakozási lehetőséggel felkészítve a szimmetrikus jelátvitelre is. Jelátvitele bármily meglepő, túlszárnyalja az SACD kereteit az 5Hz-300kHz-os tartományával, míg a THD-je 0.005%, ami az alig van tartományában tartózkodik, mondhatnám rá jóindulatúan. 600.000JPY - ez az az ár, ami ma sem lenne kevés, de ha hozzátehetem, ma igen sokat el lehetne belőle adni, ha ennyiért bárhol elérhető lenne.

Sony TA-N1

Állítólag két rendszer került be újan az országba és mindkettőt külföldre adták el. Péter szerint itthon ilyen csak neki van. Lehet, én nem találkoztam másikkal és olyannal sem, aki tudott volna olyat, aki találkozott volna vele, szóval valószínű, hogy tényleg így van.

Érdekes elméleti fejtegetésbe kezdhetek miatta. A hifis elsődleges aggodalmai közé szokott tartozni az értékvesztés. Ezért alakult ki a másodlagos piac, ahol a készülékek már piacilag értékcsökkent állapotukban kelletik magukat. Ez azért jó, mert, aki így veszi, számíthat rá, hogy eladás után nem csökken, vagy bekerüléséhez képest nem drasztikusan a portéka ára, és így tovább fektethető valami másba. Ez jól jön, ha a hifibogár beköltözik a hifis fejébe és azonnal fejleszteni, vagy bármit változtatni akar.

Itt ellenkező irányú a helyzet. Sokévnyi keresés eredményei az elektronikák, hozzájutni is komoly kihívás, annyira ritka. Illetve ha van belőle, az kezd egy extrém és megfizethetetlen árkategóriába átcsúszni. A Sony mánia rendszerint nem jár együtt különösebb anyagi tehetősséggel, szóval spórolással beülni egy ilyen cucc elé, embert kívánó feladat, igazi türelemjáték. De az eltökéltség, a „fanok” sajátossága így sikerülhetett hozzá jutni most is.

Kissé úgy tűnik, de lehet, csak belemagyarázom, hogy a TA-N902 szellemi utódja kíván lenni. Az 1984-ben kompromisszumot nem tűrő megoldásai miatt, igen magas lécet ugrott meg a hangminőség terén. Nem is azért mondom, mert vélek felfedezni hasonlóságot a hangban, hanem az előlap közepén ücsörgő üzemjelző kocka visszajelzés hasonlósága miatt, - még színben is közel vannak egymáshoz, - mindkettő kékes fényű.

Letisztult design és monumentális elemekből való építkezés a fő jellegzetességei, főleg az oldalsó, egyenként 16kg-os bordák miatt, a megjelenése tekintélyt parancsoló. Az egész házra egy vastag fémdobozt húztak, ezzel amolyan páncélt kapott, mert ez nem a szokásos milliméteres fém ház. Egyébként a rögzítésére használt klasszikus süllyesztett imbuszcsavaros megoldás, most is a komolyságot tükrözi. Az előlap vastagsága centiben mérhető, de igazából a fémborítás vastagsága mindenhol túl is mutat a fél centiméteren. A súlya ehhez mérten 70kg lett… A tetején van két óvatosan kivitelezett hűtőrács a belső hő távozását segítve, de a legnagyobb hő leadást a szürreálisan vastag és furcsa tapintású bordázat adja le. Valahol olyan a fogása, mint a fáé, amit egy kicsit sprőden kentek le kézzel, ecsettel, holott ebből a színezésen semmi sem látszik. Szimmetrikus csatlakozáson keresztül kapja a meghajtást az előerősítő részről, míg az áram felől csak és kizárólag vékonydongájú hálózati dugó megy bele. Minden, ami kicsit trendi és emiatt nagyobb méretű, nem ér el a csatlakozó villákig, egészen egyszerűen nem ér bele, - a már emlegetett páncél miatt, amiből a hátulja is kapott. Ennyit a megépítéséről. Pedig a 1,5kVa Torus toroid trafó éhségét nem árt rábízni egy megfelelő keresztmetszetű hálózati kábelre. A túlméretes toroidra inkább a laza megszólalás, semmint a kilowattok miatt van szükség, mert névleges teljesítménye 2x200W – 8 Ohmon és csak 4Ohmig terhelhető. Jel/zaj viszonya 115dB, míg jelátvitele 5Hz-300kHz és a THD 0,005% (10W / 8Ohm), ezzel mindhárom adatot tekintve illeszkedik az előerősítőhöz. Külső méretei: 48 x 24,5 x 53cm.

A hang

Alapvetően, ha meg sem szólal, már akkor is megilletődötten gusztálom a rendszer elemeit. Tűnődök, hogy szerencsés vagyok-e, hogy láthatom, érinthetem, Hallhatom? Ez most kiváltság, vagy egy hétköznap pikáns lezárása inkább. Végül úgy döntök, hogy nem ezért érdemes köszönetet mondjak, hanem inkább a társaságért, akikkel összehozott ez a rendszerlátogatási alkalom.

Spotify-ról Billie Ellish csavargatja a hallójárat képességeit. A mélyek terjedelmesek, köszönhetően az emelt hangerőnek. Az átmenetileg masszázsfotel státuszba került kanapé valóban elringat kicsit, köszönhetően a felvett mélyhullámoknak. A zene többi része és az ének érdekes módon jól egészíti ki a hangkép alacsonyabb frekvenciáit. Modern pop dal, túl sokat nem várok tőle, ezzel szemben könnyű elvonatkoztatni a technikától, mert a dal a térben „jelen van”. Amolyan kellemesen hifisen szól, de félek, ennek ilyennek is kell lennie. A többi meghallgatott zene is leválik a rendszerről és van ebben így egyfajta eszköztelenség és letisztultság, amitől jól kifejezi azokat. Mégis, ha van, amire gyanakszom, hogy intézkedik éspedig jól csinálja, az az MIT. Mintha egybegyűjtené a hangokat, kicsit lelassítja, majd elrendezgeti a térben és kellemesen hallgathatóvá teszi azokat. Szokatlan egy picit, talán mert direktebb, őszintébb, mondhatnám frontálisabb megszólalást vártam. Kicsit elvonatkoztató, egy cseppet talán varázsol, de kicsit sem zavar össze, vagy tüntet el részleteket. A kis tér, aminek közbezárt mérete nem lehet nagyobb a hangfalak és köztem, olyan 20 nm-nél, felettébb kicsi lenne egy ekkora hangfalnak e nélkül az elvonatkoztatás nélkül.

Doug Macload – Come to Find lemeze immár CD-ről szólalt meg: hiába van a CD játszó meleg, bársonyos, ámde érzelmes és hangulatos hangzása a hangképben, az XRCD látványosan húzza be a hallgatóság tetszését, köztük az enyémet is. Kicsit stúdiós és precíz, pontos a hang, felbontása elegendő ahhoz, hogy ne keressek hiányzó információ morzsákat benne. Ebben segítségemre van a hangfal közelsége, ami miatt a részletek felfokozottabbnak tűnnek. Sokszor hallottam már ezt a lemezt és a legjobb, ha azt írom vele kapcsolatban, hogy megszólalása a felsőbb kategóriás rendszerekét idézi. Az egyéni megszólalási jegyek közé tartoznak most is a teresség és a széles színpad, ami nem indokolt, de mégis van. A hang lökete, köszönhetően a sugárzónak igen élénk és impulzív. Rövidtávon mindenképpen élményt nyújt a rendszer és nehezen tudnám megmondani ennyi idő után, hogy mit változtatnék rajta, hogy még jobban tetsszen.

A hangfalat hallottam nagyobb térben szólni, de nem a megszólalási jegyeiben volt különbség a mostanihoz képest, hanem a hangerejében. Kihozza az emberből az „állatot”. Bocsánat, hogy így fejezem ki magamat, de így van. Főleg, ha megadatik hozzá a saját aktív mélynyomója is. Emlékeimben gyakran megjelenik a kép, ahogy ülök a hangfalak között, hogy ne érjen el a közvetlenül jövő hatás. Tekergetem az előerősítő potméterét és a Yello dübörög, méghozzá úgy, hogy a fiatalokból álló hallgatóságot a fafödém kilengései miatt kissé elmosódottan látom. Utólag megtudtam, órákba telt, mire teljesen visszatért a hallásuk. Mentségemre szóljon, hogy bár nem csak húszéveseké a világ, - ahogy a dalban megénekelték nekünk, ők azt hitték igen…

Végszó

Nehéz szavakat találni, talán nincs is megfelelő, helyes kifejezés az összefoglaláshoz. Rajongóként közel kerülni ehhez a rendszerhez elsőre fel nem fogható. A kérdés az, pontosan melyik eleméért is rajongjon jobban az ember? …sok a szerethető momentum benne. Én mindenképpen kiemelném az állványt, mert látom mögötte az akaratot, a törekvést, ami jobb hellyé kívánja tenni az audio komponensek számára a világot. Megjelenése odavonzza a tekintetet, megoldásai maradandóak maradnak a fantázia birodalmában hosszú távon, beindítva a vágyakat, akár napokkal később is.

A hang szintén olyan, amire emlékezni kívánok. Nem a hangminőség, mert bár egyedi a hangzás, kategóriáját tekintve könnyen lefülelek olyan rendszereket, amiket közel hallok ehhez. Inkább, hogy ezt így hallhattam.

Nem utolsó sorban térnék rá a gazda lelkesedésére, mellyel bemutatta. Áthatja a zenehallgatást és látva, hogy mennyire értékeli az érdeklődést, a leginkább jó szó rá, hogy megható. Ez felvillanyozza a táraságot, élményként rekvirálva az emlékeket.

A Sony vonal ilyetén való kibomlása inkább a megközelíthetetlenség tünékenységén keresztül lesz vágyott relikviává, vagy idegen és távoli megközelíthetetlen csúcsként, ami valójában szinte nem is létezik. Igazából én sem könnyen tudom feldolgozni a találkozást és azt hiszem, addig nem is lehet, míg nem bútorozok össze hosszabb ideig vele. Pedig ilyen valószínűleg soha nem lesz…

A hangfalat hagytam utoljára. Emlékszem, egyik kedves ismerősöm egyszer lemaradt egy ilyenről. A lemezbörzén találkozunk időről-időre és a köszönés után rögtön jön a kérdés, mikor lesz ez eladó? Az első szériából, tudtommal, azóta sem volt eladó darab itthon, a második pedig nem annyira népszerű a valódi fanoknál, a Kínába kihelyezett gyártás miatt. Az éppen elérhető harmadik, viszont újra a Made in USA címkét hordja a hátán, de ezt nem ajánlhatom neki, pedig kézenfekvő lenne, csak hát az ár nem ugyanaz, mint egy használt esetében. Vigaszként ennyit tudok neki mondani: valóban nincs más megoldás. Ilyen paraméterekkel rendelkező hangfalat ennél olcsóbban nehéz szerezni, így ha közel szeretné magát érezni az élő zenéhez, jó felé jár, ha egy ilyen után kutakodik és főleg, ha gyűjt rá.