A Sonus Faber név említésekor bennem mindig a tökéletességet súroló, minőségi kivitelezés érzete társul. Most, hogy visszaemlékszem néhány alkalomra, tényleg így tapasztaltam az eltelt évek során. Ez pedig arra utal, hogy nagyon jó munkát végeztek a marketing osztályukon, s ami még fontosabb: a kivitelezők is.
Első benyomások, kinézet, friss hang és ár/ érték
Ahogy kiemelem dobozából és megszabadítom takaróitól, a látvány tarol. Szemem folyamatosan az éleket, a bemarásokat, az íveket pásztázza. A fekete „zongoralakk” felületkezelés egyszerűen szemet gyönyörködtető. Tudom, hogy a Venere 2.5 az olcsóbb kategóriába tartozik a Sonus Faber termékpalettáján, de a kivitelezés minősége a csúcskategóriát idézi. Még meg sem szólalt, de engem már most az a fajta megelégedettség tölt el, amikor azt érzem, hogy ezzel a termékkel „nagyon jól jártam”.
Bikábelezve kötöm be. Feltételezem, hogy nyers lesz, ezért nagykeresztmetszetű kábelt adok neki, hadd nyugtassa meg kicsit a hangját. Arra a nyersességre viszont nem voltam felkészülve, amit az első taktusok egyértelműsítettek számomra: egy nagyon új dobozról van szó.
Radikálisan mélyhiányosnak találtam, ezért a faltól megszokott távolság (két és fél méter) helyett, inkább rátolom arra. (Megfeleztem a távolságot). Így már helyreállt az önazonossága, tonálisan egyensúlyba kerül. Majd magára hagytam néhány napra, hadd járódjon és „emésztgesse” mi a dolga. Meghálálta, mert a negyedik napra mélydübörgéssel jelezte, hogy felébredt Csipkerózsika álmából. Új hely, új beállítás következett.
Ez alatt világossá vált, hogy a „művész úr” igen csak érzékeny természetű. Tulajdonságait hamar megcsillogtatja ugyan, de ahhoz, hogy igazán elemébe jöjjön, milliméterezni kell, mind a pozíció, mind az egymással bezárt szög tekintetében.
(Közben folyamatosan azon kapom magam, hogy a szemem állandó kielégülést keres a formáján, felületén. Merőben szokatlan viselkedésemre, egy új, tudat alatti, a vizuális inger által keltett reakció lehet a válasz. De, hogy mi az, azt még kutatnom kell.)
Eredetileg egymillió-ötvenezer forint a listaára. Korrektnek és reálisnak gondolom. Ámde, akciósan most megvehető hatszázezerért(!), újonnan, garanciával. Erre mit hallgattam a „kollegától” egész héten? Hát, hogy ez ennyiért minden idők legjobb ár/értékű hangfala. Azt érdemes tudni róla, hogy ő már eléggé fásult a hifi iránt, sőt, egy kicsit morózus típus. Ilyet alapos indok nélkül nem mondogat, pláne nem napokon keresztül. Én rögtön nem adok neki igazat, hiszen ahhoz ismernem kellene a komplett mai kínálatot. De lehet, hogy, ha „olcsóért” keresnék hangfalat, gyűjtenék még és kínomban lehet, hogy mégis inkább ezt választanám. Valóban túl jó vételnek tűnik.
Akkor kedves, szemükre halló hifis társaim! A ti hangfalgondjaitokat megoldottnak tekintem.
Hangteszt
Audio láncunk a következő elemekből állt: Tascam DA-3000 digitális magnó, mint „futómű”; Sony DAS-702ES D/A konverter; Mark Levinson ML-320S és ML-334 elő-végerősítő páros (megjegyzem, ez utóbbi kifejezetten jól illeszkedik a Veneréhez).
Hangfalaink a szoba oldalfaltól mindkét oldalon 75cm, a hátsótól pedig 242cm-re helyezkedtek el. (Ezt a viszonylag nagy távolságot a helység akusztikai jellegzetessége adja, viszont így a térérzet átlagon felüli méretekkel társul.) A hallgató pozíció nagyjából egy szabályos háromszöget zárt be a hangfalakkal.
Ezzel a beállítással és összeállítással nem volt nehéz a rendszerből hallgatható hangot kihozni, igaz, a bejáratlanságának köszönhetően, - legalábbis erre fogtuk, - még nem alakult ki, az a mindent vivő, mély térérzet. Amit viszont összehozott egymás között a páros, az pókhálószerűen finom és kellően részletező volt.
A klasszikus zenétől a rockig, minden műfajjal megbirkózott. Mondhatni, hogy mindenevő, nem válogat a stílusok között. Tonalitására sem lehet panasz, kiegyensúlyozott. Talán egy kis dobozhang vehető észre a mélyszekciónál, de ez nem zavaró, egészen beilleszkedett a hangképbe. Még ezt is megbocsájtottam neki, annyira jól csinálta. Nyílt, kellően tiszta és precíz, finom, részletező, zenei, stb… - így jellemezhetném.
Új installáció – bohózat
Mielőtt ellapoznál, még érdekel, hogy milyen, amikor egy igen gyenge technika kerül mögé, mindez jórészt installálatlanul? Befutott egy kérés, miszerint, hadd lehessen már meghallgatni, az illető saját Yamaha C60/M70 elő-végerősítő párosával. Hát jó. Mit lehet ilyenkor tenni? Meghallgattuk.
Először is, a Yamaha erősítőknél a szokásos villavastagságtól eltérő, jóval vékonyabb tápdugókkal kellett gazdálkodnom, melyek úgy lötyögtek a Furutech aljzatokban, hogy biztonságtechnikai okokból a megszokott hálózati elosztóimat mellőznöm kellett. Egy.
A nyolcvanas években még nem volt nagy kultúrája a kábeleknek. Ennek és a kényelemnek szellemében került kialakításra a hangfalcsatlakozó terminál. Ment bele a sodrott 4 négyzetmilliméteres egyszerű kábel. Kettő. (A Yamaha hifinek pont jó, komolyabb hangminőséget nem vártam tőle). Kénytelen voltam visszarámolni a hangfalak átkötéseit, hogy bikábelezhetőség helyett, szimpla erősítésű legyen újra. Három. Még a Sony CDP X333ES CD játszóját is a rendszerbe kellett integrálnom. Négy. Befejezem a számolást. A beállítást a Sony VAIO laptopról végeztem inkább, amiről a Tascam DA 3000, SD kártyás rögzítővel felvett anyagokat játszottam le. A laptop a HagEm USB/SPDIF átalakítón keresztül kommunikált a Sony DAS 702ES konverterrel, ami mostanra az egyedüli vigaszom és támpontom lett ebben az összekutyult rendszerben.
A hang sajnos visszaigazolta a (negatív) várakozásomat. Nem részletezném túl, de nagyon tompa, fojtott, dübörgő és teljességgel élvezhetetlen előadást nyújtott. Annyira „rossz” volt, hogy egy pillanatra reménytelennek tűnt a feltámasztása. De innen szép nyerni, hiszen azt kellett kitalálnom, hogyan lehet mégis hallgathatóvá tenni ezt a láncot.
Valószínűleg két úton indulhattam volna el, de ezt inkább csak most látom. Akkor egyértelmű volt a telt, testes hangú réz kábelezés kihajítása a rendszerből és a jóval nyíltabb karakterű, arany szettel való helyettesítés. (Nesze neked ár/érték arány.)
A másik lehetőség az lehetett volna, ha az alap kábelek felé mozdulok el, és igyekszek valami erősebb szűréssel rendelkező és vékonyabb „hangú” szettet összeszedni a fiókom mélyéről. Ami persze alaposan „leszedálja” a rendszert, de legalább a mélytúltengést is, s így legalább megmarad a remény a tonális félrecsúszás kezelésére. Ehelyett a nagy tisztaságú, áteresztő szettel próbálkoztam és valahogy lassan, mégiscsak kezdett alakulni a helyzet. A gyári átkötéseket is mindenképpen cserélnem kellett a hangfal terminálján, jó minőségű jumperekre.
A végeredmény valami egészen érdekes összhatást adott. Eddig ezt így, még soha nem hallottam ennyire észrevehetően. Talán legjobban jellemzi, ha azt mondom rá: ez turbo hifi!
Egyértelműen volt egy fojtás a hangban, a nyamvadt táp és hangfalkábelek, na meg a Yamahák miatt. Ugyanakkor, a kismegszakítótól jövő közvetlen áramellátásba csatlakoztattam be őket és megkapták a rezgéscsillapítós állványokat. Valami olyasmi lett az összhatás, mint amikor a HIFI igazán élvezhetően, mindent, amire képes, kiadna magából. Gurguláznak a hangok, forr az információ, izgalmas és élvezetes az előadás. Pedig valójában csak a felszínt hallod, de az meg tulajdonképpen sziporkázik.
Zene ezen a láncon
Lehet, hogy említettem már, de ha nehéz esetet kell beállítani, mankóként mindig a Metallicához hangolom a rendszert. Azért alakult ki ez a gyakorlatom, mert ha ez képes rá, hogy jól szóljon, akkor a többi zenei műfaj már ehhez képest játszi könnyedséggel fogja birtokba venni az akusztikai teret.
Másnap jött a „kedvezményezett” meghallgatni a Yamaháit. Szépen sorra vettem elő neki a finomabbnál finomabb jazz felvételeket (egyelőre a laptopról). Látszott rajta, hogy udvarias. Már épp a Fekete Lemezt (USA SRC-01) készültem elővenni, amikor is megemlítette, hogy ő rockot hallgat és egy kis Metallicának nagyon örülne. Mit mondjak, nem kritizálta. Úgy tapasztalom, az ilyen stílusú zenékhez, speciálisan hozzá illesztett rendszer való. Ilyen spéci konstellációval viszont, valószínűleg elég ritkán találkozhatunk, ezért egy jó élménytől, mindenki oda-vissza lesz.
Ajánlás
A Sonus Faber Venere 2.5 az aktuális audiofil hangfalválaszték igazi fekete lova. Relatíve kis pénzért, egy kitűnően megépített, külső megjelenésében impozáns hangfalat kapunk. Ugyanakkor akusztikai teljesítménye alapján elmondható, hogy egyben kiváló lehetőséghez is hozzájutunk a személyében. …akkor, ha fekszik neki a pálya. Nagyon érzékeny a beállításra, mégúgy az installálásra. Aki érzi magában és körülményeiben a lehetőséget, hogy kihozza belőle a tudását, annak érdemes tennie vele egy próbát, lehet, hogy jó választásnak fog bizonyulni. E „talentumok” nélkül viszont esélyes lehet, hogy nem ez a fal lesz a befutó?
Tibi barátom Fehérvárról gyakran hív érdeklődve, mi újság. Említést tettem neki a Venerékről milyen jók! Rögtön közölte, hogy nem azok, mert már hallotta és tompa volt, meg bummogós stb... Valószínűleg deinstallálva hallotta, mert amikor átugrott meghallgatni, rögtön megváltozott a véleménye.
(Vajon, miért van az, hogy ha mintát veszünk egy rendszerből, akkor rögtön levonjuk a konzekvenciákat és onnantól el van döntve, hogy az jó, vagy rossz? A legtöbb kereskedelmi forgalomba került termék, egy jól illesztett közegben azért mutat valamit abból, hogy volt köze hozzá olyannak, aki érti a munkáját, akár tervezésről, akár kivitelezésről van szó. Csak ezért, mert nem sikerül megfelelően beállítani valamit, attól még nem feltétlenül rossz, igaz?)
Ahhoz, hogy felhelyezhessük a hangfalas horizontunkra a Sonus Fabert, összehívtuk a nagyérdeműt és alávetettük egy megmérettetésnek, mégpedig az etalonjainkkal. Voltunk, vagy tízen, így már alig fértünk be a lehallgató szoba keretei közé (27 négyzetméter).
A megszokott berendezéseink (lásd fenn) társaságában a következő dalokra vonultak fel a hangfalak: Kylie Minogue/Nick Cave – Where the Wild Roses Grow; Ella Fitzgerald – Cheek To Cheek, (Verve), Ingeborg Baldaszti – F. Schubert – Deutsche Tanze, Jacques Offenbach – Gaité Parisienne (MBG Austria)
Népes csapatunk közös megegyezésre jutott: Az Avalon Transcenedentnek teresebb és kiegyenlítettebb a hangképe, a felbontásáról ne is beszéljünk. (A Sonus Faber előtt, annak újdonsága miatt, még nyílnak távlatok a kibontakozásra.) Ettől függetlenül a két produkció egymástól nem volt annyira távol. Nem éreztük a hangfalak közötti váltással, hogy komoly veszteség ért volna minket.
Előszedtük a régóta sorára váró Spendor BC1-et is, a gyári állványaival együtt. A két mérce közé furakodott be a Venere 2.5, méghozzá érezhetően az Avalon irányába húzva, ami a hangminőségét illeti.
Sonus Faber Venere 2.5 műszaki adatok:
Két és fél utas hangszórórendszer, reflexnyílással
Mélyhangszóró átmérő: 180mm
Érzékenység: 89db
Frekvencia átvitel: 40-20khz /±3dB
Névleges ellenállás: 6 ohm
Méretek: 1107x340x437mm
Tömeg: 19.45kg
