Rosso Fiorentino (Giovan di Jacopo, Firenze 1495 – Fontaineblau 1540), a 16. század elején az egyik legtehetségesebb és legismertebb firenzei művész volt. Asszimilálta Leonardo, Michelangelo és Raffaello újításait, de továbbment egy szabadabb technikával és elvont formavilággal. Festményei kifejezik a színek erősségét, a részletek kifinomult értelmezését, a fény reflexióit és a mögöttes művészeti szigort.
„A Rosso Fiorentino nem csupán hangszórók gyártója. Az RF lelkesedés a mágia iránt, amely minden alkalommal megtörténik, amikor létrehozunk egy hangsugárzót. Ez egy életmód, szeretet a zene iránt, valamint azért, hogy képesek vagyunk belevinni az érzelmeket és összehozni az embereket. A kezdetektől azt akartam, hogy az RF különbözzön a többi márkától abszolút akusztikus teljesítménye, kifinomult kivitele és olasz eleganciája miatt. A Rosso Fiorentino rendszerekkel szeretném továbbadni a hallgatóknak a kultúrát, amely mélyen gyökerezik társaságunk minden tagjában és, amely az élő zene közös szenvedélyén, az elektroakusztika tudományos hátterén és az ösztönön alapszik. Toszkánai történelmünk és kultúránk inspirál, hogy mindig új módszereket keressünk önmagunk fejlesztésére. Hangszóróink megtestesítik annak a helynek a szellemét ahol készültek. Hangjuk tükrözi földünk jellegét…” (Francesco Rubenni - Electroacoustic designer and founder, RF Audio)
Legtöbbször idegenkedést vált ki, minimum gyanakvást, de lehet, hogy elutasítást is mélyen belül, egy olyan termék, mely kissé szokatlan, vagy elüt a többitől. Most, hogy hallottam a Volterrát szólni, egyedisége ellenére, amikor megnyitom a gyártó oldalát, már másképp látom a cég filozófiáját és az embert, aki mögötte áll.
Az RF négy kategóriába sorolja alkotásait. A zászlóshajók valóban markáns méretekkel és megjelenéssel bíró állóhangfalak, a Referencia széria egyik tagja a Volterra, illetve ez a kategória kiegészül egy állványos modellel, ami ennek a felső traktusát jelenti és egy hozzá való állványt. A Prestige és a Classic széria sem a futottak még kategóriából építkezik, hanem megvan bennük mindaz a szellemiség és tárgyi tudás, ami a cég munkásságát a honlapjukon található hivatalos ismertetőjükben fémjelzi.
„A Volterra egy 2,5 utas álló hangsugárzó. A rendszer központi eleme, a meghajtó egység topológiája, továbbra is a hangszórók kialakításának egyedi megközelítése. A 20 cm-es külön, zárt dobozba épített mélysugárzó kiegészül egy 16 cm-es mélyközép sugárzóval, mely meghosszabbított frekvenciaválaszt biztosít. Ez részletekben és dinamikában gazdag megjelenítést tesz lehetővé az alacsony határfrekvenciákon is, ezzel biztosítva széleskörű illeszthetőséget a különféle lakóterületekhez. Az arany rácskupola tipikus Rosso védjegy, alatta találjuk a RF féle szalagos szupermagas sugárzót, mely 30kHz-tól 100kHz-ig terjedő frekvenciatartományával kiegészíti a 28mm-es selyemdóm magas sugárzót. Ezzel egy kifejezetten részletes és magas minőségű frekvenciaválasz jön létre. Az így kapott széles sávszélesség nagyban javítja a lejátszott hang „hangulatát” és természetességét, valódi háromdimenziós minőséget biztosítva. Manapság még érdekesebb a Volterrában tapasztalt erősen kiterjesztett frekvenciaválasz, mivel a nagyfelbontású digitális formátumok egyre szélesebb körben terjednek a vinyl lemezek mellett.” (Rosso Fiorentino Audio SRL)
Elhoztam. Őszintén szólva, nem fűztem hozzá nagy reményeket és mindezt a fura kinézete miatti előzetes benyomás alapján gondoltam így. (Időre volt szükség, mire rájöttem, hogy melyik az a környezet, ami jól áll neki. ) A hangfalakhoz képest igen méretes dupla dobozban érkezett. Nem bízták a véletlenre a védelmet és ez szilárdságában érzetre, közel felveszi a versenyt egy fadobozzal. Mégis meg van az az előnye, hogy könnyen eltávolíthatóak belőlük kapcsok, gondolva arra, hogy lapjával könnyebb tárolni. A hangfalak kivételét belőlük talpra állított dobozokkal érdemes elvégezni, akkor simán kiszuszakolhatóak belőle, némi ösztökével. Ekkor nem marad más dolgom, mint a talpat felszerelni rájuk és eldönteni, legyenek- e becsavarozva a tüske szettek, vagy sem.
A kabinet két csonka gúlát formáz, melyek talppal egymásnak vannak fordítva. Az alsó részben a zárt dobozos mély, míg a felsőben a szuper magas, a magas és a mélyközép van elhelyezve reflex kialakítással. A két gúla közötti részben a keresztváltó lakik, míg a hátulján a saját márkás (BP-01R) ródium bevonatú tiszta rézcsatlakozók kaptak helyet. Szimpla erősítéssel táplálható, nincs helye a biamplifikálásnak. Én azt mondom szerencsére, a külföldi teszteken meg hiányolják róla a plusz csatlakozókat. Lehet, hogy ők duplán akarnak költeni erősítőre és/vagy hangfalkábelekre. A véleményem szerint inkább egy-egy legyen belőlük, de az jobb minőségű.
Az előlapi fényes dekorpanel rátakar a hangszórók csavarozására, ezzel is fokozva a letisztult, mégis exkluzív hatást. A doboz burkolva van, felülete nem sima, köszönhetően a bőrhatású anyagnak. Ezzel kicsit megtöri az akusztikai lesugárzást, mely a dobozon keresztül szeretné elhagyni a hangfalat. E mellett különlegessé is teszi a megjelenését, főleg mert fokozható a látvány a különféle borításoknak köszönhetően, melyekkel rendelhető. 87dB-es érzékenységével nem lesz a néhány wattos csöves erősítők nagy barátja, de kicsit nagyobb teljesítménnyel már előcsalogatható belőle a zene. 6 Ohmos impedanciája széleskörű illeszthetőséggel párosítja. Súlya egészséges 37kg, amivel már megáll a lábán, nem különösebben dülöngélős fajta. Továbbá, így a talpat elérő nagyobb hullámhosszú rezgéseket is át tudja adni a talajnak, fokozva a mélysugárzó hatékonyságát, így kiszélesítve az alsó frekvenciasáv felé az átvitelt. 250Watt teljesítménnyel terhelhető és a pillanatnyi teljesítményfelvétele még ettől is több lehet. Azaz, aki ordíttatni akarja, megteheti, de diszkóra azért nem ilyen hangfalat szokás venni. Legalábbis annyira távol áll tőle a magamutogató harsogás, hogy azt szinte el sem tudnám képzelni vele kapcsolatban.
…elsőre be kellett érnie a mellőzöttség szerepével és a másodlagos hellyel, ami a jobb pozícióban lévő Apertura Onira hangfalak közötti tér-részt jelentette. Intuícióból, nagyjából a kellő mértékben beforgattam mindkettőt és hát, ha választani kell, melyiket kötöm először be, akkor nyilván a nagyobbikat és látványosabbat fogom. Az Apertura, megjelenésével azonnal eladta magát, elsőbbsége a próba terén nem is lehetett kétséges.
Gyorsan kiderült, ennek a beállításával még sok dolgom lesz. De nem baj, így hirtelen a Volterrára terelődött a figyelmem. Vajon az milyen lehet? – és gyorsan átnyergeltem rá.
Meglepett! - és ebben az egészben a legnagyobb dolog, hogy úgy tűnik, ha nem csinálok vele semmit, csak szimplán bekötöm, állítás, tüskézés, különösebb installáció nélkül, akkor is jól szól!
Annyira megfogott, hogy innentől, néhány napig ott hagytuk, ahová letettük és csak élveztük vele a zenélést. Kicsit persze meg-megjárattuk, aztán be is állítottuk. A mellőzött szerepbe kényszerült Onira átadta a fő helyet és elkezdtem keresni azt a pontot, ahol a hangzásában a legek összezárnak. Erről pedig kivételesen azt írhatom, hogy mindegy merre járt a szobában, a hallgathatóságát nem veszítette el egy pillanatra sem. Bármelyik helyről képes volt jól szólni, szinte minden érdemében. (Tér, természetesség…) Ez pedig, szinte példa nélküli ebben a kategóriában. Mivel a felbontás felfokozott mértéke mindig bonyolítja a beállítás folyamatát, ezért nagy szó ez. Márpedig itt a felbontást kritika nem érheti, valóban így van, a két papírmembrános hangszóró aládolgozik a magasaknak és így egy pillanatra sem veszít a hallgathatóságából. Ugyanez a hangzásbeli stabilitás vonható le a beforgatással kapcsolatban, van különbség, hiszen mindig van különbség, csak most a hallgathatóságon belül lehet játszadozni a pozícióval, máskor pedig jó, ha egy ponton összeér az élvezhető akusztikai összhatás.
Simán meglett a helye, de a tonális egyensúlyát, - mely így nem bomlik fel, ellenben vándorol a frekvenciagörbe alacsonyabb, illetve magasabb határai felé, - az akusztikával könnyen lehet módosítani. Esetünkben ez például azt jelentette, hogy a helyiséget megpakolva hangfalakkal és/vagy hallgatósággal, tonálisan a mélyebb irányba sikerült hangolni, amit a hozzá kapott tüske szettel lehetett volna egyensúlyba állítani, de feleslegesnek éreztem használni, mert így is bőven jó volt.
A most kibontandó, még részletesebb értékelésemben így majd gondolhatok az egyre inkább teret nyerő azon igényre is, mely nem csak a koncentrált zenehallgatáshoz vár megfelelő partnert, hanem az íróasztal mellőli, munka közbeni, innen-onnan, oldalról való hallgatáshoz is, amikor is a hangzástér bármely szegletéből jól kell szólnia a rendszernek.
Míg a járatás és az előzetes hangzáspróba a Sony TA-F650ESD és a D11-es CD játszó függvénye volt. Addig a meghallgatás a Mark Levinson szett és vagy a D11-es CD, vagy a Tascam DA3000 részvételével zajlott. Mindkét lehetőségnél az igen széles zenei paletta mellé rendeztem az állandó viszonyítási pontjaimat, most ezekből idézek fel némi ízelítőt a kapott hangzással kapcsolatban.
Előrebocsájtom, hogy kedves barátaim, ismerőseim jelenléte a meghallgatás két fázisa alatt megtisztelő volt, egyben egyöntetűen pozitív töltésű véleményekkel járt együtt a hangfallal kapcsolatban. Az én véleményem legfeljebb részletesebb bepillantást nyújt ebbe.
Nemrég vettem meg Diana Krall – All For You (GRP Records, EU) lemezét és mivel alapvetően szeretem a stílust, amit képvisel, gondoltam tesztelni pont jó lesz vele. Az első számnál (I’m An Errand Girl For Rhythm) maradtam. Kiegyensúlyozott balansszal terjednek a hanghullámok, amik elérnek. Igen hosszan hallgatható. A nagybőgő kontrollált, pont egészségesen terjengős, egyáltalán nem száraz. Meleg tónusa simogató, egyben hordozott dinamikája a hang fokozottabb éhségét váltja ki bennem. Még jobban koncentrálok tehát és a basszust kísérő zongorát figyelem, ami kicsit beleszürkül a felvétel többsávos lehetőségébe, és valahogy visszafogottabbnak tűnik, mint kellene. Az is igaz, hogy a felvételen pontos helye van és kiegészíti azt, mégis a zongora külön figyelmet érdemel, de a többi hangszer elvonja róla. Ez így helyénvaló. A Rosso jól közvetít, a felvétel sajátos jegyei átjönnek, összehasonlítva a bennem élő „képpel”, egészen közel van ahhoz, amilyennek eddig megismertem. Az ének feledteti a kissé háttérbe szorult zongorát és gyorsan kiderül, mennyire az énekhang van a felvétel középpontjában. Így már egységes az összhatás és bár szívesen hallgatnám tovább, elő van még készítve néhány lemez…
Kifejezetten érdekes, mi több, azonnal feltűnő az az összhatás, ahogy a két papírmembrános hangszóró kommunikál egymással. Egészen pontosan egymásra építkezik a koncepció, ezért az alsó regiszter kidolgozott, kiterjedt hangtónussal jelenik meg. Ahogy a két rész összedolgozik, egymásra épülnek a hangrezgés rétegek, így formálva egy összetett és kifinomultságában még részletezőbb egységet. Ez olyan karakterrel ruházza fel a hangfalat, mely rendkívül élvezetes, ugyanakkor egyedinek is mondhatnám. Ahogy az egyik hangszóró elindít egy akkordot és a másik időben, azaz különösebb késlekedés nélkül kontráz rá, kialakul egy dimenzió, mely valóságosabb oldaláról mutatja be a zenét és emellett rendkívül élvezetes előadást is nyújt, főleg, mert jól hallhatóan fáziskésések nélkül kapcsolódik be a magas is. A felső regiszterrel kiegészült hangzáskép igen kidolgozott, és ideértve a hallgathatóságot, mint a koncepció elsődlegességét, igen szerethető és meggyőző zenei teljesítményt nyújt.
Matthias Eisenberg An Der Jehmlich-Orgel, Bach – Il Corale – O Gott Du Frommer Gott, Parthia I. Ismét dicsérve konferálom fel az előadást. A kerámiasípos orgona nem téved el a térben, tétova, elkallódó akkord részletekkel zavarva össze a hallgatóság értékelését. Kontrolláltabb, kisebb teret mutat, mint ahogy megszoktuk a főleg templomi felvételekről. Mint kiderül a CD borítóról, a hallott hangot igazolja a kép. Viszonylag kicsi orgonáról van szó és ennek minden tulajdonságát tökéletesen közvetíti a hangfal!
Elomló, terjedelmes az egész, a hangszer kifutja magát, hangja nem mutat semmilyen beszűkülést, vagy korlátoltságot. A darab igen összetett és ezt a kusza egymásrautaltságot, ahogy a hangok a térben térülnek-fordulnak, jól kottázza le. Nem veszítem el a fonalat egy pillanatra sem, jól hallgatható az egész. Puha, mégis határozott a hangnak minden rezgése, ami a fülig eljut.
Szívesen teszem fel újra meg újra ezt a lemezt, azért is, mert a többi meghallgatott hangfal is e zenei anyagokat kapta és idővel megtanultam azt értékelni, amelyiken a legjobban szól.
Arabesque – By Crystal Cable tesztlemez, Liadov – Baba Yaga. Igen míves zenei tartalmával, jól fülre áll az összeállított zenék sora. Számomra különösen az első szám ad betekintést mélyen az audio rendszer lelki világába, szélesre húzott dinamikai palettájával. De nagyzenekart felpréselni a CD formátum keretei közé, hát… sikerülhet még úgy is, hogy aki hallja, mégiscsak képes legyen elvonatkoztatni a „CD hangjától” és magával rántsa a zene. Ennek a hangfalnak az előadásában ez is megtörtént velem. Biztosan lehetne még fokozni a lejátszás mélységét, a hangrétegek egymásrautaltságának kibontását más, analóg forrással, de sikerült egészen elfelednem, hogy ezüstkorongot hallgatok!
Mostanra érzem, a hangfal engem is bejáratott. Bármit közöl, biztonsággal veszem tudomásul, nem bánt. Na, ezt a részletet kellene még forszírozni, - gondoltam, - hátha van olyan felvétel, amivel mégis ki tudom hozni a jóságából. Nem mondom, hogy a Deep Purple ebből a szempontból a megkínzatásom lenne, de biztosan neccesebb egy ilyet élvezhetően visszaadni, mint egy jazz triót.
Deep Purple – Made in Japan (Warner, 24 karat Compact Disc) – Highway Star. Megint az első számot húzom a kosárból, miért ne, ha ennél is tetszik. Meghallgatva, lassan úgy érzem, hogy unalmas közhelyekbe fojtom írásomat. (A trollok figyelmét sajnos most nem fogom tudni lekötni.) Pedig a hitelesség fő forrása a kontraszt, amin belül felmérhető az a zenei világ, ahol a górcső alá vett technika teljesít. A Rosso pedig ismét jól teljesít. Eleve kellemes tónusban közvetítenek a papírmembránok, élvezet a fülnek a velük való zenehallgatás. Hiába papír, elég gyorsak, és a jelközlésnek ebben a sebességében sem vész el információ úgy, hogy az netán hiányozna is.
Ilyen jó lenne a felvétel? Ez abból derül ki, hogy élvezhető-e a koncert és hát itt kifejezetten az. Koncerthatás van, gombócosodás, torzítás és akusztikai zavarosság nélkül. A gitárok szépen húzzák az ember idegrendszerét, - akik szeretik ezt a zenét, talán pont ezért hallgatják. A feszültség jelen van. Várakozás a következő akkord iránt? - Könyörgés a zenei élvezetért? Ian Gillan éneke felültet egy olyan érzelmi hullámvasútra, amin 2020-ból is megértem, miről szólt a rock közel ötven évvel ezelőtt. A koncert féktelensége, az előadói hevület kiaknázza a hallgató belső szenvedélyét a zene iránt, még a fotelből is!
Ezt nem fokoznám tovább, pedig a részletekben van a lényeg. De akit ez valóban érdekel, az ne vonatkoztassa el magától az élvezeteket, hanem üljön le a rendszere elé és fordítsa át a hangerő szabályozó gombot a túloldalra. Ha jó a rendszer, át fog jönni a „Hang”, meg a szomszéd is, ha van, de abban nem lesz akkora élvezet, valószínűleg.
Laurie Freelove – Smells Like Truth (Ensign Records, Uk) – Arms Of ADream. Ezt tartogattam (majdnem) utoljára. Érdekességét, mely ideális tesztzenévé „degradálja”, különös pszichedelikus felhangja adja, melyet Laurie hangja olyan transzformációval szel ketté, mely önkifejezése egy másik „világnak”. Auditálási élményeim nagyjából húsz éve alatt sokszor csúcsosodott ki egy – egy különleges irányzatban a zenehallgatás. Az egyik mindig ez a lemez volt, azok között, akik a könnyűzenét szerették a fokozatok végleteként, ahol ez érzelmi húr még épp nem pattan el. Ezt a lemezt szinte kötelező sötétben, amennyire csak lehet a külső ingerektől mentesen hallgatni. Elindít valamit belül… A harmadik számot kezdem. Fényben úszik a szoba, nappal van, de nem, nincs szükség rá, hogy átlépjek vele az éjszakába, könnyen ráhangolódok. Nehéz megfogalmazni Laurie mit is akart valójában kifejezni ezen a lemezen keresztül, de a varázsvilágát jól közvetíti a rendszer, hibátlanul élem bele magam. El lehet merülni benne, csak most nem érdemes, hiszen Miles Davis várakozik rám egy olyan stílussal, ahol a józanság megléte szükséges az értékeléshez. Mintát vettem hát és ez a főként gitár alapokra épülő zene és zengetés, csak körülölel és nem hagy utat az érzelmi menekülésre. Túltolja a hatást és ezzel az előadónak sikerül bekebeleznie. Sajnos partnerre lel a rendszerben, amiből újra és külön kiemelném ennek lényegét, a hangfalat, mert a hangszórók összezárnak. Mit is jelent ez? Elsősorban egységet, a részletek egymásba kapaszkodását, mellyel az akusztikai hatás nem esik szét. Pont emiatt van az az érzésem, hogy a felvétel egy kicsit itt történik a szobában, mégis valahol, - köszönhetően a lemeznek, már egy másik dimenzióban járok.
(Lehet, hogy most néhányan rákeresnek erre a viszonylag ismeretlen előadóra. Had javasoljam, hogy aki rátalál a neten, megelőlegezve adja meg még a belehallgatásnak is azt a méltóságot, melyre a lemezt végighallgatva az ember amúgy is rálel.) Jöhet az elvonó, Miles Davis jól ismert és fülbemászó dallamával józanít.
Miles Davis – Round About Midnight (CBS, USA). Szépen kidolgozott részletekkel, árnyalt, kifinomult előadással kényeztet a hangfal, vagyis tenné, de már a hang annyira függetlenedett tőle, hogy nem keresem a forrását. A dobszekció, a fúvós, a bőgő mind azt meséli el, hogy ez a lemez igen jól meg van konstruálva. Ameriakai kiadás lévén műszakilag nem lóg ki a lóláb, teljesen élvezhető. Roppannak a hangok, kilépve a térből szerteszéjjel foszlanak, közben kéjes élvezettel végigzongorázva a hallgatóság és az én idegrendszeremen is. Térben, sávszéleiben, felbontásában hordozó formátumához képest hibát nem keresek, inkább úgy vélem, a szuper magas, mely az egész zenei összhatást kíséri, még jobban kinyithatja a teret, mert nem érzem a korlátait.
Ajánlás
A Rosso Fiorentino Volterra hangafalaknak hibája is van, (nem az enyém), de szinte bármilyen körülmény mellett is élvezhető, könnyen installálható, hosszan hallgatható hangkaraktere van. Ebben az a nagy szó, hogy a minőségnek ebben a ligájában, ahol már nem lehet a felbontás esetleges elmismásolásával ezt a lehetőséget leutánozni, képes és létrehozza ezt a hatást, ami minden elismerést megérdemel. Nagyon ki van benne találva valami és úgy vélem, a lényege egyik legfontosabb részlete a hangszórók közötti együttműködés. Legjobb vételnek csak azért nem írom, mert árkategóriája (9000 EUR) egy olyan szintet feltételez, mely már nehezebben elérhető. Mégis emellett ez az az árszint, ahol már szabadabban lehet alkotni, mert van forrás olyan technológiára és anyagok beszerzésére, mely a zenehallgatást művészetté avatja. A szerkesztőség ajánlása!
