A Phase Linear audio berendezéseket gyártott, amelyet Bob Carver és Steve Johnston alapított 1970-ben. Elsősorban erősítő fejlesztő cégként ismert, de számos más terméket, köztük a cikkünkben szereplő kazettás magnót is gyártotta. Székhelye az USA-ban, Washingtonban volt. Az első gyártmány az erősítők közül a Phase Linear 700 volt. Csatornánként 350 wattjával hamarosan a hangstúdiók, hivatásos zenészek és audiofilek által használt standard erősítővé vált. A kialakítása figyelemre méltó és jellegzetes volt a csiszolt alumínium előlap és a nagy kettős VU-műszerek miatt. Úgy tervezték, hogy extra erővel rendelkezzen a viszonylag nem hatékony zárt dobozos hangszórók meghajtásához, mint például az Acoustic Research AR3, vagy AR3a. A cég a korszak legerősebb hangerősítőiről volt ismert, amelyet az 1978-ban bevezetett Phase Linear D-500 vezetett. (Kiskereskedelmi ára 1395 dollár volt, ez közel annyi, mint ennek a kazettásnak, ami 1350 dollár volt). A céget a Pioneer Electronics vásárolta meg 1979-ben. A Pioneer a csúcskategóriás kazettás magnót adta a Phase Linear sorhoz. De a vállalat hanyatlóban volt a növekvő kutatási és fejlesztési költségek miatt, ezért a Pioneer 1982-ben eladta a Jensen Inc.-nek.

Előzmények

Emlékeimben élénken él, mikor éveket töltöttem feszültség átalakító kutatással, mely redukál - akkoriban még 220, most már inkább 240V névleges feszültségből 110V-ot, illetve valamivel több, mint 110-et. Ráadásul olyat szerettem volna találni, amelynek a hálózatra gyakorolt visszahatását nem hallani a többi táp felől. Ezen kívül a kedvezményezettől, - a Krell KPA elektronikájától, azt a hangot kapom, melyről már nem érzem, hogy bármennyire kicsit is, de meg lenne kurtítva.

Márpedig a Krell érzékenynek bizonyult ezen a téren. Eleve egy elő-előerősítés is van benne, hiszen MC elektronikát tartalmaz a RIAA korrekció mellett. Érthető tehát, hogy egy ilyen kaliberű eszköz érzékeny a tápellátásra. Mire találtam olyan átalakítót, mely megfelelt az elvárásaimnak, azaz mindössze annyinak, hogy ne érzékeljek rajta keresztül a hangra nézve semmilyen korlátozást, évek teltek el kutatással és próbálkozással. Olyat viszont egyet sem találtam mely nem hagyta ott a lenyomatát a hifi rendszerben. Egyértelműen beazonosítható a visszahatásuk a hálózatban, akár közvetlenül a fő elosztóba csatlakoztam be, akár a lakás áramkörére, holott így még valamelyest el is van különítve a hifitől.

Naivan, - mert az elmúlt években amennyire lehetett kerültem a 110-es masinák társaságát hoztam haza meghallgatni a Phase-t. Eleve, mikor lebeszéltem, hogy elhozhatom ez a részlet valahogy nem került szóba. Most már mindegy, itt van és meg szeretném hallgatni. Egyik magnós barátom jóvoltából nálam pihen néhány hete egy átalakító, (ez úton is köszönöm). Mondható, hogy a sors keze van benne, vagy, megérezte, hogy kelleni fog, mindenesetre előzékenysége most a javamra vált, már bizonyos értelemben persze. Legalább meg tudom hallgatni, mert a Nedio POCO 105 elegendő kraftot biztosít a magnó számára. Működik, de direkt a Depeche Mode kazettával nyitok, hogy gyors egymásutánban tudjak értékelni a Luxman KX-102 és e között. Ezt könnyen meg is tehetem, mert míg a Luxman hozta a bugit és táncolni és-vagy énekelni lett volna kedvem, ahhoz képest most nagyon középszer az, amit hallok.

Nem mindegy, hogy a rendszerről leváló akkordok megmozgatják-e az ember tagjait, még a normálisnak tekinthető, tehát bőven szobai kereteken belüli hangerőn is, vagy folyamatosan figyelnem kell arra, hogy bár szeretem, mégis kikapcsolnám legszívesebben a zenét, mert zavaró. De nem állok fel és nem indulok el a stop gomb felé, mert lassacskán vélek a hangban felfedezni némi javulást. Ahogy telnek a percek, egyre kellemesebbé válik. De ez sajnos csak csekély javulás, mely az elektronika melegedésének és talán még annak a járódásnak köszönhető, hogy a magnó évek kényszerpihenője után végre mozgásban van. A hang összeszakadt, zavaros, elektronikus. A rendszerről nem válik le, alig bír kitörni az anyag fogságából. Valahogyan benne marad a technikában az energia, nem lép ki, nem szórakoztat, nem árad. Persze el lehet hallgatni, a zene most is az a zene marad, csak autós példával élve a 6 hengerből 3 dolgozik. A Phase Linear egyelőre messze a valódi tudásától, de mivel ez a műszaki tartalmát nem érinti, - míg hazacipelem azt a trafót, mely hangjával bizonyított már, - addig megpróbálok belebonyolódni egy kis műszaki fejtegetésbe a magnóval kapcsolatosan.

Nem csak magas, hanem igen mély is, a szélessége a rack fogantyúk nélkül pedig a standard hifi méret. Ezekkel a kiterjedésekkel így az egyik legnagyobb méretű magnó. Egyik ismerősöm meg is hökkent a látványától, mert tényleg nagy, de én már régóta szemezek vele, így megszoktam már. Na meg a Nakamichi 1000MKII mellet semmi sem tűnik elég nagynak és a kettőt mindössze 10 centi távolság választja el egymástól, - szóval a méret valahol relatív. De a súlya nem, legalábbis egyenesen arányos a külméretével, közel 20 kiló. Világos, pezsgő színben alkották meg, ezzel megjelenésében elütve az eredő Pioneer CT-1A feketéjétől, viszont így illeszkedve a Phase Linear termékpalettájához.

Ha nincsen leengedve az elülső takarólap, akkor nem is igazán könnyű kibogarászni, hogy mi is lehet ez valójában. Azt látni, hogy a picuri bekapcsoló gombocska mellé, vezérlő piktogramok alá rendelt lapos gombokat telepítettek. Kezelésnél eleinte furcsa is, mert körültekintően kell őket eltalálni, az egyébként igen széles felületen. Valahogy az ujj nagyobbakat keresne, de nem kap és ez annyira jellemző vonás rá, hogy a vezérlését általánosan apró gombokkal oldották meg. Ráadásul a feliratok nem ütnek el markánsan a háttértől, így a legtöbb esetben közelről kell kutatni mit akartak a kivitelezők. No, sebaj, csak elboldogulok vele valahogy. A 7000 MKII-es modellhez használt szintmérők, (azaz általános digitális csúcsérték-mérők, kivitelezésükben többszínű jelzéssel, hogy a szalag vizuális telítettségét és csúcstartását biztosítsák az optimális felvételi szint könnyű beállításához), a CT-1250-esből már némileg ismerős lehetnek, viszont nem kék színűek, ami teljesen más jelleget kölcsönöz nekik. Talán felnőttesebb a játékszer így, nem annyira szájbarágós, már ami a hangulatkeltést illeti. Számláló és a megszokott kazettatípus visszajelző, Dolby B, Memory, illetve a kalibrálás Level-Bias-EQ ledsora keretezi a kijelző magányát.

Az előlap lefelé hajlik, a java része eltűnik a magnó alján, a maradék, - úgy a harmada, pedig vízszintesen előre meredve, egyfajta pultot képezhet előtte, de akár be is tolható teljesen az előlap síkjában. Rárakni persze nem mernék semmit, az utolsó dolog lenne ez, nehogy véletlenül megkarcolódjon. Még belegondolni is… brrrr… - borzasztó.

Impozáns részlet a kazettafészek alsó része, - emelvény ez, dicsérete a magnózásnak, mely szinte piedesztára emeli a technológiát. Letisztult, méretében és a speciális rögzítéseknek köszönhetően eléggé egyedi is. Diszkrét felirat hirdeti az alsó részén a technológia felsőbbrendűségét és valóban, a mechanikát látva van mire büszkélkedni. Ne felejtsük el, 1979-et írunk. Három fej, dupla görgősor, az, ami kívülről látszik. A belsejéről pedig árulkodjon itt egy kép.

Méreteivel az előlap jó részét foglalja el a mechanikai rész, a maradékon osztoznak a további kezelőszervek, amikhez közel kell hajoljak, hogy egyáltalán láthatóak legyenek. A fehér feliratok kisilabizálása után folytathatom a felsorolást végre. MPX filter,  az FM sztereó adásokban jelen lévő 19 kHz-es multiplex pilot szignál kiszűréséhez. A Dolby B zajcsökkentő rendszer, - mely akár 10dB zajcsökkentésre is képes a magas frekvenciákon. Végül legalul a monitorozó gomb az első hármas utolsó tagja. Mellettük újabbak és újabbak következnek, - a kijelző vezérlésé és a memóriáé, a kalibráció, illetve az ahhoz tartozó memória gombjai. Megjegyzi a különböző, ha jól számolom tíz kazettának az egyedileg bekalibrált értékeit. Tetszik ez a funkció, - így nem kell állandóan külön-külön beprogramozni őket, már, ha mi is megjegyezzük az elmentett értékeket, melyik kazettához tartoznak. Elmaradhatatlan mikrofon és fejhallgató csatlakoztatható most is van. Legalul a Pitch kontrol, azaz lejátszási sebesség korrekció tekerőgombja, a kazettatípus választó és a bemeneti és kimeneti jelszint állító tekerőgombjait találjuk. Elölről ennyi lenne az egész. A hátulsó síkot csak a ki-bemeneti dupla-dupla RCA csatlakozás töri meg, elemtartó a memóriához, természetesen a tápkábel és egy 110V-os kiállás.

A Muuntosáhkö trafóról van szó... Eredetileg kilógott belőle a hálózati zsinór, de ezt aljzatra cseréltem, hátha az aktuális hóbortom spéci tápkábelt kívánna. A 110-es aljzat viszont maradt rajta gyári. Meg sem vártam, hogy az átalakító felengedjen a téli cidriből, azonnal munkára fogtam.

Feltűnő a változás, mondhatom. A következő jellemzők, ahol szembetűnően változik az előadásmód: nagyobb a felbontás és kinyílt felső szólam a legelső, amit észrevenni. Kevesebb a zavar és az elektronikusság és tömörített hangkép helyébe teres, energikus, lélegző lép. Sokkal jobb lett így, mégis járattam néhány napot, mire a magnó körülbelül úgy teljesített, ahogy a fizimiskáját látva eleve feltételeztem volna.

A CT-1-el a Pioneer a csúcsot kívánta megostromolni. Nem is érzek hiányt a felbontásban, a lendületében sem. Nagyon gördülékeny az előadásmódja, kicsit elfeledteti, hogy gép szüli a hangot. A részletek és azok kidolgozottsága olyan, ami miatt egyértelműen a legfelső kategóriába sorolható. (Itt jutott eszembe, ha megszeretem, hogyan fogok nélküle jókedvvel zenélni?) Egyedül talán a mélyekhez tudnék hozzáképzelni egy kicsivel több aktivitást, nem mintha annyira hiányoznának, csak tudom, hogy egyes zenéknél a többi magnón talán kicsit jobban domináltak. Ugyanakkor tonálisan egyensúly van a hangképen belül, így nem reklamálok. Ami még elég fontos szempont, jól kezeli a túlvezérlést. Az a TDK SA kazetta, mely a felvételt készítő Sony TC-K777-ben is torzít kicsit lejátszásnál, most teljesen rendben lévőnek tűnik. Direkt figyelek, - első sorban a magas hangoknál jelentkező torzításra, de nem, semmi. Megjegyezhetném banálisan, ez nem semmi!

Szinte belém szuggerálja, ezért, ha kikapcsolom, utána könnyen megy egész nap memóriából tovább a zene. Érdekes, de ebben benne van a Phase attitűdje, így meglepetésemre azon a hangzáson „szól”. Ez egy kicsit igéző, igen tiszta, megkockáztatom teljes értékű a hangreprodukciója, már a kazettához képest ugyebár, - egészen lendületes előadó, talán már az sem túlzás, hogy szárnyaló. Jó gép, úgy érzem, hogy bizonyított, már csak össze kéne hasonlítani valamivel a korrektebb kiértékelés végett.

Összehasonlítottam a már említett Luxmannal, Sony TC-K777 és Nakamichi 682ZX-el. De nem kezdek bele részletes fejtegetésbe hozzá képest melyik milyen, egyszerűen nincsen értelme. Mindegyik magnó másképp tolmácsolja a zenét és mindegyik a maga karakterével úgy, ahogy van szerethető. Inkább arról írok, miért ezt vegyétek, ha lehetőségetek van rá. A Luxman különleges, de ettől a ligától egy lépésre le van maradva, ami nem azt jelenti, hogy az nem ad teljes értékű élvezetet akár, csak annyit, ha nagyon fülelek, kicsit alulteljesít a hangzás gazdagságában. A Sony TC-K777 talán az egyik legjobb gép, amit valaha letettek a gyártók az asztalra, ha egynek veszem a felvételi és lejátszási képességeit. A felvételi képességeivel egyértelműen a csúcson van, a lejátszással is, de ebben a tekintetben a hangkaraktere ízléstől függően tud meghatározó lenni. Nem róla szól e cikk, inkább arról, a Phase Linear mennyiben más, ’ nos, mintha romantikusabb lenne a hangja’.

Határozottan kidolgozottak a részletei, amelyek nem tolakodóak, ezzel azt akarom mondani, hogy nem frontális, hanem inkább árnyalt a karaktere. Komoly térmélységet produkál, ami egész messzire nyúlik be a hangfalak, sőt a fal mögé is. Van olyan kazetta, ami annyira jól áll neki, hogy amióta beraktam, - immár három hónapja, azóta folyamatosan megy, mert nem tudok szabadulni tőle. Olyan az élmény mintha tényleg ott lennék a koncerten, - ahol a középpontban ülök, mert az egész színpad előttem rajzolódik ki. Felejthetetlen élmény, csak a TDK SA-XS kazettán érezni itt-ott, hogy nem ipari mennyiségű lejátszásra tervezték. Nem a sávszélek mentek el, hanem már néhol hullámzik a hang, időnként elmegy egy-egy részlet. Ettől függetlenül az élet, amit a magnó beletesz, igazi feltöltődés. A Nakamichi 682ZX a Sennheiser HD800-as fülesen keresztül sem ez az élményszint és hangszórón keresztül sem. Hiányzik belőle az a felbontás, megjelenítés és elkülönítés, melyre a Phase Linear ennél a felvételnél képes. Persze van, ami nem fekszik neki ennyire, ott csak úgy viselkedik, mint egy átlagos csúcsmagnó, semmi extra, csak szimplán jó.

Specifikáció

3-fejes, egykazettás magnó

4-sávos, 2-sávos sztereo

Lejátszási sebesség: 4.75 cm/s

Fejek: 1 x felvétel, 1 x lejátszás, 1 x törlő

Motor: egy csévélő, egy szalagtovábbító

Kazetta típus: Normal, FeCr, CrO2, Metal

Zajcsökkentés: B

Frekvencia átvitel: 25Hz-től 19kHz  (Metal szalag)

Jel/zaj arány: 70dB  (dolby B)

Bemenet: 60mV (vonal), 0.3mV (mikrofon)

Kimenet: 0.45V (vonal)

Méretek: 480 x 217 x 425mm

Tömeg: 18,2kg

Évjárat: 1979-1983

Lista ár: 1350USD