Miért is teszi önként hurokba fejét a hifista, amikor ilyet kijelent, ráadásul a nagy nyilvánosság előtt: köztudott, hogy az adathordozók hangja között - ide tartoznak a pendrive-ok is, - nincsenek különbségek! Csak hallani a különbségeket…
Valószínűleg egy olyan sorozat elején vagyunk, ami ezt a kérdést boncolgatja egészen addig, míg valami ki nem sül belőle. Ezt egyfajta bevezetésnek szánjuk, hogy ráhangolódjunk a témára és feltérképezhessük, mi is az adathordózók mögötti igazság. Ahhoz, hogy esetleg tudjunk olyat ajánlani közülük, ami zenetárolásra a legjobb, az kell, hogy ahány szempont szerint csak lehet, és annyi adathordozót vizsgáljunk meg, amennyit csak lehetséges. Miért lehet fontos ez? Annak biztosan az, aki követi a technológiai forradalom vívmányait és emellett nem akaródzik lemaradnia a legújabb aktuális trendekről, ami napjainkban a digitális zenehallgatás. Na de nem valamilyen izgő-mozgó, forgó technológiával gerjesztett jelfeldolgozásra gondolok éppen, hanem mozgó alkatrész nélküli adattárakon keresztülfutó digitális jelközlésre, amit manapság a leggyakrabban használnak. Hogy ez meddig tartja magát, vagy, hogy ennek a hullámnak a hátán meddig, hova jutunk el, most nem boncolgatnám, azt viszont inkább, melyik adathordozóval táplálunk magunkba vissza legtöbbet a zenei élményből.
Először is köszönettel tartozom a JTC kft-nek, hogy rendelkezésünkre bocsájtották mai tesztalanyainkat, az öt pendrive-ot. Úgy beszéltük meg, hogy a legjobbat, - ha lesz ilyen, - megtartjuk, de a többi visszakerül, ezért felettébb nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a kicsomagolás során a lehető legkisebb sérülést szenvedje el a borítás…
A Kingston világcég, nem bíznak semmit a véletlenre, mindegyik csomagolás esztétikus és gusztusos. Bár eddig akárhányszor bontottam ki ilyesmit, mindig az volt a dilemmám, miként bonthatnám ki úgy, hogy a csomagolás a legkevésbé sérüljön. Nekem speciel azért fontos ez, mert rendre megőrzöm azokat. Most egy snitzer segítsége tűnt a legfájdalommentesebb beavatkozásnak, amivel az átlátszó burkolat szélén ejtettem egy kis vágást és azon keresztül próbáltam kiegerészni az értékes tartalmat.
Mindig van valami meghittség abban, amikor egy új termék kerül kicsomagolásra és egy kis exkluzivitás is, hogy az én kezem érintheti először. Elővettem hát a Sony Vaio laptopot és kivettem az SD kártyát a Tascam-ból, majd egy USB-s kártyaolvasón keresztül csatlakoztattam a géphez. Mivel a felismeréssel nem volt gond és mindegyik pendrive kompatibilitást élvezett a géppel (naná), egy másik bejáratba illesztettem őket és szoros egymásutánban felkerültek rájuk a tesztzenék. Ezeket használtuk a hangfalas szeánsz alatt is, most jól jött, hogy kéznél, vagyis kártyán voltak.
Az úri társaság be lett avatva és tudomásukra lett hozva a teszt célja. Az összehasonlítás alapja az SD kártyán lévő nyersanyag lett. Ehhez hasonlítottuk mind az öt másolatot. Ugye, elvileg nem kellene semmilyen különbséget hallanunk, de a többség biztosra vette, hogy márpedig lesz. Társaságunk egyetlen szakmabeli, informatikus tagja volt csak egészen biztos abban, hogy nem lesznek különbségek. De mi, laikusok, ezt a nézetét nem osztottuk.
Mondhatni, teljesen eláztattuk magunkat, mert laptoppal próbálkoztunk eredményre jutni. De, ha ezt a vonalat visszük tovább, akkor azért mégiscsak ki fog derülni, nem is tettünk annyira rossz lóra, hiszen az alapoknál kell kezdeni. Normál esetben valamelyik zenelejátszó programmal szeljük a digitálisan keltett habokat, a hang hullámain. Most viszont, a Roon, vagy a Jriver helyett bevetettük a Windows Media Player-t. Úgy voltunk vele, „ágyúval verébre nem lövünk”, így azután maradt ez. A feladatnak megfelel, meg hát ez a nulladik fejezet, a kezdetek kezdete, ehhez pedig a megfelelő szintnek az alap tűnt.(Tovább nem mentegetőzöm.) A project működni látszott és bízhattunk benne, hogy megfelelő kapcsolatot biztosít a Lehmann USB bemenetes fejhallgató és előerősítőjének. Innen már egyenes út vezetett a Levinson ML-320 és ML-334-ig, ami a legutóbbi meghallgatásnál ott hagyott Rosso Fiorentino Volterra hangfalakat hajtotta a réz kábel szetten keresztül. Jelen esetben nem volt mit takargatni. Pendrive-okról lévén szó, nem voltak befolyásoló előítéletek, így nyíltan zajlott a vaktesztelés. Kis pöcök mind, szinte egyforma, a takargatásnak nem is lett volna semmilyen jelentősége, pláne, mert a legkevesebb négy méter távolságból, ahol ültek, szinte megkülönböztethetetlenek egymástól.
Levonult az utolsó elhaló hangrezgés is az SD kártyáról, majd következtek egymás után, találomra a tesztalanyok. A zsűri ismételten meghozta határozatát. a következőképpen értékeltek: értelemszerűen az összehasonlítás alapja kapta a fejenként 10 pontot. A felmérésre szánt pendrive park pedig ehhez képest kaphatott többet, vagy kevesebbet valós, (vagy vélt) teljesítményétől függően. A végeredmény ismertetése előtt elhangzott az értékelés, ahol ki-ki érvelhetett és alátámaszthatta a pontszámait.
Informatikusunk hűen önmagához, a kissé elképedt képünkbe vágta a hozzáállását, miszerint ő szakmailag nem hallhat különbségeket, ezért mindegyiket a hibahatáron belül, egyformán értékelve hozta ki, egy ponttal jobbnak, mint a viszonyítás alapját képező SD kártyás megoldást. Ha úgy vesszük, ez is egyfajta különbségnek számít, ez is valami. Azért kitért rá, hogy szerinte sem szóltak egyformán, de nagy különbségekről nincs szó, ennyi még belefér a szórásba. Ha így, hát legyen így!
A következő értékelhetetlen kiértékelés nagybecsű tördelőszerkesztőnkhöz fűződik, aki azt hitte, hogy a retro tuner vakteszt után csak úgy elengedjük és simán hazasétálhat, mint aki jól végezte dolgát. De lassan kezdett kialakulni egyfajta reláció, melyek mentén körvonalazódott melyik szereplő lehet inkább jó és melyik kevésbé. Ezt a következő hozzászólók véleménye tovább kontúrozta, így meg lehetett állapítani, hogy most is sikerül az egységes véleményt megformálni.
Szeánszunk végül is magában hordozza az objektivitást és csak azért nem mondom, hogy ezt különösebben érdemes figyelembe venni, mert ezt a területet még hosszan és valóban igen alaposan kell vizsgálni ahhoz, hogy valamelyest ajánlást tehessünk egyes eszközöket kiemelve. Addig meg csak egyet tehetünk, elkönyvelhetjük, hogy vannak különbségek közöttük, (egyelőre annak ellenére, hogy felfednénk azt, hogy ezeket az eltéréseket mi okozza.)
Lássuk az értékeléseket:
Kingston 64GB - DataTraveler 20, USB 2.0, (mindegyik Tajvani gyártású). Eleve voltak sebességbeli különbségek a laptoppal való kommunikációk között. Ez a lassabbak közé tartozott és ezen a teszten a mezőny hátsó fertályába szorult, olyan jelzők mellett, amiket nem szívesen tenne ki az ablakba: barátságos, de lekerekített, kissé fojtott. Na jó, mint a többinek is, megközelítenie azért valamelyest sikerült az eredeti másolatot, de elérnie… - az már egy másik kérdés.
Kingston 16GB – DataTraveler SE9, USB 2.0, fojtott, behatárolt, digitális íze van. (Megjegyzem, nekem a tesztelők mellett a csoport szélén, nem volt különösebb kifogásom ellene, de a vakteszt nem szubjektív benyomásokról szól, főleg akkor nem, ha szórványos az információ, melyből a vélemény formálódik.)
Kingston 32GB – DataTraveler USB 2.0. Javuló tendenciánk első eleme, egyben azonban a szélsőségek melegágya is ez a darab. Volt, aki a legjobbnak hozta ki, de akadt, aki elkaszálta és alulértékelte.
Kicsit digitális, kicsit karcos, visszafogottabb, mint az SD kártyáról, végül is ez nem annyira rossz. Összességében, a középmezőnyben lenne a helye, és csak azért nem mondom róla, hogy kiegyenlített a teljesítménye, mert eléggé megosztó volt.
Kingston 128 GB DataTraveler 100, USB 3.1/ 3.0/ 2.0. Nem vagyunk egyformák. Én előre és szigorúan „pofára” (a nagy tárhelye miatt) nem adtam volna egy kis esélyt sem, hogy az élmezőnyben végez. Mégis, - köszönhetően a hallgatóságnak és a jó teljesítményének, - dobogón lett a helye. Nyílt, levegős, teres, energikus és dinamikus, mindez egyszerre! – volt a zsűri véleménye.
Kingston 16GB DataTraveler microduo 3.0, USB 3.0, microUSB. Kijelenthetjük, hogy egy legény van a gáton… Pontazonossággal (40 pont) hozott egyazon szintet a forrással. Erre nincs is mit mondani, hiába a másolás folyamata, megmaradt a színvonal. Megtartotta az értékeket, így élvezhető hangot kaptunk, mely hordozója a különbségeknek, de annyira minimálisan, hogy az elenyésző.
De visszatérve egy kérdéshez, ami talán azóta szúrja a kedves szakavatott olvasó szemét, mióta kimondtuk: Windows Media Player… Ki használ ma még ilyesfélét rajtunk kívül – ugye ebben a minőségi kategóriában? Nem is válaszolom meg a kérdést… De, hogy megússzuk a nyilvános akasztást, kerítettünk egy gépet, amolyan high-end audiora tervezett PC-t. Célgépet, ami mást nem csinál, csak zenét játszik. Külső, analóg táppal, tápcsatlakozással, órajeles, külön USB kimenettel, SSD vinyóval stb. az összes szokásos hóbelevanccal. Ami még fontos, hogy a Roon igazgatja a fedélzeten a zenei fájlokat. Közérdekűen, s az elfogadottság kedvéért ennek a szárnyai alá bíztuk a tesztalanyokat. A muzsika maradt ugyanaz a három zeneszám.
Miután sikerült egymásra hangolni az eszközöket, - mindenki feszülten várta az első hangokat. „Tudjuk ugye, hogy nem lehet különbség” – erről az elméleti síkról indultunk, majd azért formálódott a véleménye a társaságnak, - beleértve a kedves informatikusunkat is, - de lássuk, hogy még mi sül ki ebből?
Megint a 64GB-os Kingstonnal kezdtem. Közérthető, reális, kiegyensúlyozott, amolyan normális hang, amit nagyon szívesen hallgat az ember úgy, hogy nem kötözködik különösebben.
Kingston 16GB, haladjunk sorrendben. Nekem régóta van egy ilyenem, adatok tárolására használom, teljesen jó, de hangra… Fojtott, de annyira, hogy az éppen a szomszéd helyiségben tartózkodó egyik tagunk onnan jelezte, hogy ez nagyon más. Tényleg az, vakon is ez volt a mélypont és szemtől szemben sem jobb a helyzet. Fojtott, ez a legjobb szó rá. Lehet, még új, de semmi más felmentést nem találok.
Kingston 32GB. Egészen tisztán, kiegyensúlyozottan jött róla a zene, de enyhe mosottság és egy minimális kísérő ködölés, vagy fátyol is érezhető volt rajta. Amúgy nem rossz.
Kingston 128GB. Picit tömörített MP3 jellege lett a felvételnek, de nem a hangtónusa mászott el, vagy a sávszélek szűkültek be. Egész normálisan szól, a hang egyensúlyban van, csak éppen digitálisabb a kelleténél és nem bomlik úgy ki.
Kingston 16GB Micro. Nagyon hasonlít a 64GB-os változathoz, kiegyensúlyozott és tiszta, emellett könnyen érthető róla a zene. Amiben más, hogy informatívabbnak tűnik és analógosabbnak. Mélyebben belehallani a zenébe, összefüggőbb az adat határozta zenei hang.
Amint olvasható, különbségeket hallottunk, egyelőre erről röviden ennyit. Folytatjuk tesztünket egy másik fejezetben az SD kártyákkal. Meglátjuk azok, hogyan teljesítenek.
