From This Place (Nonesuch, 2020)

Nehéz eldönteni, Pat Metheny inkább gitárosként vagy zeneszerzőként lopózott be világszerte sokmillió rajongója szívébe. Az biztos, hogyha egyszer belopózott, ott is maradt. Az viszont elgondolkoztató, hogy van-e kitüntetett korosztály, amelyiknek leginkább a szíve csücskében lakik? Vagy minden generáció szereti, hallgatja és gyűjti lemezeit? Egyáltalán nem reprezentatív gyorsfelmérésem szerint inkább az idősebbek, de népszerűsége ettől függetlenül általános. Persze, a hatvanöt éves Pat Metheny legnagyobb, igazi világszám sikereinek idején mai hallgatóinak egy része még meg sem született. Tizenöt éves kora óta profi, tizennyolc éves kora óta tanít, tizenkilenc éves kora óta a Berklee, a világ vezető jazzakadémiája meghatározó tanára. Hogy mennyire meghatározó, arra elég, ha csak azt idézem fel, hogy a szégyenlős tini Esperanza Spaldingot is ő bíztatta: megvan benned az X-faktor. Ha az eddig 20 Grammy-díjjal jutalmazott muzsikusi pályáját próbálnám meg akár csak felidézni, új lemezéről alig volna szólni alkalmam, ezért ezt inkább az olvasóra bízom, érdemes előadói honlapján, lemezcégénél, a közösségi oldalakon rákeresni felvételeire. Az egyetlen majdnem harminc évvel ezelőtti pillanat, amelyet nem mulasztok el felidézni Metheny itthoni sikerei közül, az, amikor az utolsó állóhelyig zsúfolt Merlin Jazz Club közönsége egy emberként, önfeledten gajdolja a James-t, merthogy Metheny – a várakozásoknak és hírnevének megfelelően – beszállt jammelni a Trio Midnighthoz stadionkoncertje után.
Alaptétel az is, hogy Metheny népszerűségének motorja a Pat Metheny Group. Kritikai elismerése és zenészkollégák előtti tekintélye viszont a sokoldalúságának köszönhető. A PMG aranylemezei (Last Train Home, Letter From Home, James) mellett Steve Reich, Ornette Coleman, Charlie Haden, Brad Mehldau és mások partnere. A PMG népszerűségének felidézésére sajnálatos aktualitást adott Lyle Mays, Metheny varázslatos billentyűsének február 10-én bekövetkezett halála (erről lásd keretes cikkünket).

Az új lemezről maga Metheny nyilatkozta, hogy szinte egész életében készült egy ilyen lemezre, illetve pont erre. A bizonytalanság, hogy akkor melyik is valójában, arra utal, hogy hiába Metheny óriási rutinja, és elképesztően jól szóló kvartettje, kicsit túl sokat markolt új sorlemeze koncepciójával, amely hat évet váratott magára. A széles vászon perspektívája, amelyet emleget, ugyan csodálatosan felfesti azt a road movie-szerű hangképet, amellyel Metheny világhírű lett, és még csak nem is bocsátkozik önismétlésbe, mégis össze- összeszűkül időnként, ahogy a lemezt hallgatjuk. A zenei történések alapjait lerakó kvartett Antonio Sanchez dobossal, Gwilym Simcock zongoristával és Linda May Han Oh nagybőgőssel mindent tud. Megtöbbszörözik és keretezik a szépség jegyében alkotó Metheny hangjait, továbbfűzik gondolatait, hiszen a több éves kitartó turnézás során nagyon összeszoktak. Ezért Metheny “kitolt” velük: a stúdióba úgy érkeztek, hogy csak egészen rövid idővel előtte találkoztak az új nótákkal, hogy mit kell szinte azonnal, legfeljebb másnap lemezre játszani.

Az eredmény az igazán emlékezetes Metheny-lemezek közé emeli a From This Place-t, a tér élményének felidézése igéző a zenében, enigmatikus az egész az első hangtól az utolsóig. A cél maga az út, és ha ez így persze kicsit közhelyes is, vállalható kijelentés itt. Mert a bölcs korba érkezett, számvetésre érett Methenyt nem izgatja az eredetieskedés: nem fog azért disszonanciát belekomponálni vagy hangszerelni, hogy ne hasonlítson másra (persze akkor is leginkább magára). A borítókép tornádója kicsit túlzás, mert az érzelmek és a patetikus hangütés ugyan az egekbe szöknek, de a vihar nem pusztító. Az utalások tele vannak hazafisággal, pl. a Route 66-re, vagy a vadnyugatot feltörő vasútépítésre, de a muzikalitás és a (három kontinens zenészeivel felálló) kvartett dinamizmusa ízlésesen közli ezeket a néha fejnehéz tartalmakat.
Egy csöppet sajnálom, hogy Metheny nem érte be ennyivel, és még egy zenei réteget pakolt fel a felvételre: a Hollywood vonószenekart, akikkel utólag készítették a kiegészítő, a felvételhez megírt szimfonikus szólamokat. Így azután amikor az America Undefined, a szvitszerű nagy nyitószám közepén a gitárszólót árnyékként követi a vonószenekar, kételkedni kezdünk a dolog spontaneitásában, ami ennek a zenének fő erénye. Persze, azután kárpótol bennünket a hangzás filmzenéket megszégyenítő teressége, amely fantáziánkat mindig újra szárnyra kapja. Ahogy én Methenyt ismerem, most már azon töri a fejét, hogy milyen kisegyüttessel, milyen intuitív, akusztikus ellenpontját tudja megmutatni az eddigiek közül legfilmszerűbb, új lemezének.

LYLE MAYS EMLÉKÉRE

Metheny személyesen sosem távolodott el Maystől, akivel 1975-ben közösen alapította a PMG-t, bár közösen már 2005 óta nem készítettek felvételt, mert Maysnek csak a végtelen turnékból lett elege. Maysről kevesebb szó esett mostanában, Metheny nélkül nem volt annyira látható a nemzetközi koncertéletben, de kiderült, hogy a rajongók sosem felejtik el. A közösségi médiában és máshol is megjelenő intenzív emlékezések és a tömegével érkező személyes megnyilvánulások zenészektől és rajongóktól arra késztették Methenyt, hogy a saját honlapján a nekrológon kívül is közzé tegyen egy hosszabb, méltató emlékezést. Mays először zongoristaként bűvölte el Methenyt, és ahogy mindig is zenekarinak hatott a megszólalása, harmonizációja. Kisegyüttesben Metheny csak Joe Zawinulnál tapasztalt ilyen mindent átlátó rendszerben gondolkodást. Alig ismert, hogy Mays gitárosként is kiváló volt, meg egy csomó más hangszeren. Nála mindig a muzsika állt legmagasabban, és nem a muzsikus, tette hozzá Metheny.

(Z.K.)