Pörgetted ceruzán, Pax tollon? Készítettél válogatás kazit? Ücsörögtél órákat félhomályos szobában egy-egy késői rádióműsorban zenékre vadászva? A kivezérlésjelzők hipnotikus állapotba juttattak? Akkor Te még emlékszel a kazettára. Én is. Bár sosem tudtam meg igazán, mire képes ez a formátum, mert sohasem volt igazán komoly magnó a birtokomban. El is engedtem, nem foglalkoztam vele. Az élet azonban úgy hozta, hogy tulajdonosa lettem egy Nakamichi TD-1200II SE-nek és Ádám barátom meggyőzött, hogy írjak róla egy bemutatót.
Nakamichi – egy legenda születése és halála
1948-ban Etsuro Nakamichi alapította meg a Nakamichi Research Corporation Ltd.-t, ami – sok japán céghez hasonlóan – szinte teljes mértékben családi vállalkozás volt. Kezdetben hordozható rádiókat, majd hangkarokat, hangszórókat, kommunikációs berendezéseket gyártottak. A vállalat irányítását 1950-ben Etsuro Nakamichi öccse, Niro Nakamichi vette át, és kizárólag audio eszközök gyártására specializálódtak.
A '70-es években kezdődött a legjobb időszak a Nakamichi számára: a vállalat kiváló minőségű kazettás magnókat kezdett gyártani, minden tekintetben megelőzve versenytársait.
A kompakt kazettát a praktikusságra való törekvés hozta létre. A Philips 1963-ban mutatta be, mint a diktafonok új formátumát, ami kisebb és jobban kezelhető volt, mint a korábban erre használt eszközök. A kompakt kazetta jellemzői okán – alacsony szalagsebesség és keskeny sávszélesség – fel sem merült, hogy hangminőségét tekintve alternatívát jelenthetne az LP-vel és az orsós magnókkal szemben: normál ferrit szalaggal 12kHz, króm-dioxiddal 14kHz volt a frekvencia átvitel felső határa (-20dB kivezérlésen mérve). A kazetta tokot csak két fej - a törlő, és a kombinált felvevő-lejátszófej - befogadására tervezték, kizárva a monitorozás lehetőségét, ami a komolyabb orsós magnetofonok esetében szokásos volt. A megfelelő szalagfutásért is nagymértékben a kazetta tok felel, így itt is nagy a hibalehetőség. Az orsós magnókhoz képest viszont jelentősen egyszerűbb volt a használatuk, ezért sok cég gyártott otthoni felhasználásra lejátszó/felvevő berendezéseket. Törekedtek ugyan a hardver és a szoftver fejlesztésével jobb hangminőséget elérni, de ezen törekvéseket nem koronázta siker.
1972-ben azonban a Nakamichi bemutatott egy korszakalkotó kazettás decket: a Nakamichi 1000-es – köszönhetően többek között a lejátszófej 0.7 mikron-os résszélességének – 4,76cm/s szalagsebesség mellett 20 kHz-es jeleket is képes rögzíteni és reprodukálni bármelyik típusú szalagon (-20dB kivezérlésen mérve). Ez volt az első háromfejes kazettás deck a világon mechanikusan, mágnesesen és elektromosan különálló felvevő- és lejátszófejekkel, ezáltal a monitorozási, és a felvételi szintek kalibrálásának, továbbá a felvevőfej azimutjának (résmerőlegességének) az adott hangkazettához való optimális kézi beállításának lehetőségeivel. És ez a készülék volt az, amely a kompakt kazettát valóban képes volt az orsós magnók alternatívájaként bemutatni: hangminőségével felülmúlta sok korabeli orsós képességeit.
Az 1970-es évek odavissza-játszós készülékei elég pontatlanok voltak, többek között résmerőlegesség (azimuth) instabilitástól is szenvedtek. Az „azimut”, leegyszerűsítve, mind a felvevő és a lejátszó, mind a kombinált fejek ún. "réseinek" a szalaghoz viszonyított optimális elhelyezkedését jelenti. Az ideális beállítástól eltérve a magas hangok átvitele és a jel/zaj viszony is jelentősen romlik. Ez a hiba sokkal jobban érinti a kompakt kazettát, mint a nagyobb sebességgel működő szalagos magnókat, ráadásul a magnónként eltérő azimut beállítással készült felvételek más magnókon pocsék reprodukciót tudnak okozni. A kazetták kialakításának másik velejárója a szalag pozicionálásának instabilitása a „fejhídhoz” képest. A szalag haladási iránya ui. gyakran eltér a mechanika referenciasíkjától: néha egy kazetta elfogadhatóan hangzik az egyik irányban, a másikban viszont nem.
A Dragon (1982) volt az első oda-visszajátszós modell a Nakamichi gyártmány-családban és a világ első kazettás magnója, amely automatikus azimut-korrekciós (NAAC) rendszerrel is rendelkezett. Az alapötlet a Philips mérnökeitől származott és Niro Nakamichi fejlesztette tovább. A készülék folyamatosan beállítja a lejátszófej azimutját, hogy minimalizálja a fej látszólagos ferdeségét és így megfelelően reprodukálja a szalagon lévő magas hangokat. A rendszer lehetővé teszi a mechanikusan „hibás, gyengébb” kazetták és a rosszul beállított magnókon készített felvételek helyes reprodukcióját. A Dragon ráadásul nem forgatja a lejátszófejet, azt stabilan monitorozták a fejhídra: a Nakamichi elképesztő bravúrral ilyen kis méretben és ilyen kis résmérettel is négysávos fejet alkotott erre a célra, méghozzá kiemelkedő minőségben.
A Dragonon kívül hasonló rendszert csak a Nakamichi 1000ZXL szériában a Nakamichi TD-1200 autós rádiómagnóban és a Marantz SD-930 kazettás deckben használtak. Utóbbi valamivel később látott napvilágot (1983). A Marantz auto azimut rendszere (MAAC) ugyan kifinomultabb és stabilabb szerkezet hírében áll, mint az NAAC, de az SD-930-as mégsem vált igazán népszerűvé a zenehallgatók körében.
A Dragon viszont fogalom lett a hifis társadalomban. Később több gyártó (Sony, Studer, Tandberg, Teac, Revox, Aiwa...) is készített hasonló minőségű kazettás magnókat, amelyek egyes esetekben mechanikai minőségben, vagy funkcionálisan akár felül is múlták a Dragon-t, de összességében az mind a mai napig elismerten az egyik legjobb kazettás magnó maradt, amit valaha készítettek.
Egyes források szerint az „azimut-érzékelő fejek” és további alkatrészek gyártása túl drága és túl nehéz volt még az őket feltaláló vállalat számára is, talán ez volt az oka, hogy a Dragonon kívül ezt a rendszert csak egyetlen készülékbe építették be: a TD 1200-as autós magnóba. Az 1986-ban bemutatott Nakamichi CR-7 lett az új zászlóshajó, de már „csak” kézi azimut vezérléssel rendelkezett, ahogy az autó hifiben is a TD 1000-es és a TD-700-as típusok is. Ezek szintén nagyszerű és drága gépek, de már egy másik szemlélet képviselői.
Egy korszak lezárult. A kompakt kazetta kompromisszumok nélküli, a lehető legjobb minőségre törekvő időszaka hanyatlásnak indult.
A 80-as években nem lehetett újabb forradalmat kiváltani. A kompakt kazettának megvolt a maga határa, és a Nakamichi javarészt már az 1970-es évek végén elérte ezeket a határokat. 1988-ra befejeződött a csúcskategóriás kazettás magnók fejlesztése. Ha egyáltalán lehetséges lett volna magasabb minőséget elérni, ez jelentős költségekbe került volna és a cég ekkorra már a digitális világ felé fordult. Alkotott ugyan jelentős CD játszókat és analóg lemezjátszókat, de a kazettával elért sikereit nem tudta megismételni.
Maga a márkanév, mint az gyakran előfordul, túlélte az életre hívóit, de már semmi köze nincs Niro Nakamichihez. A cég a kínai Grande Holdings vállalat tulajdonába került. Niro Nakamichi mérnök, kutató és üzletember pedig egy másik japán céget alapított, amely a 2000-es évek elején a zene szerelmesei között drága és jó minőségű erősítők gyártójaként volt ismert.
Szerencsére a világ változik, ahogy az LP a reneszánszát éli, a kazetták irányában is maradt érdeklődés. Egyre többen tartják nagy becsben, mind a kazettákat, mind a legendás gépeket. Egyre több írás olvasható róluk, a használatukról, felújításukról. És egyre nagyobb értéket képviselnek, mind a magnók, mind a kazetták. Talán nem csak nosztalgiából.
Nakamichi TD 1200
A TD 1200-as három reinkarnációt ért meg. A legkorábbi modellről csak hallottam, még képet sem találtam róla, állítólag nagyméretű berendezés. Csupán a második verzió mérete tette lehetővé a DIN-szabvány méretű helyekre való beszerelését. A harmadik az SE modell, az utolsó. Ő a bemutató tárgya. Több elképesztő megoldása is van, amik teljesen egyedülállóvá teszik. Ha a külsejét tekintjük, hát Istenem, ízlés kérdése. Nekem tetszik. Robosztus, fekete, aprócska, narancssárga kijelzővel, amin csak az adott rádió frekvenciája látható. Régimódi. Csodálatos. Annak, aki az ilyet szereti.
Két analóg Alps potmétere van, végtelen funkciókkal (a bal és a jobb oldalon is 5-5 gangos!). Lehet nyomi, húzni, tekerni, rajtuk az ujjak számára kialakított ergonomikus tárcsákat forgatni, ekkor hangerősödik, avagy halkul, elnémul, hangszínszabályoz (három sávos!), balanszol, féderel, bemenetet vált, állomást keres... Mindez két potméteren. Minden egyéb gombnak saját funkciója van, rádióhoz, kazettához külön kezelőegység jár. 70/120 microsec közötti EQ beállítást tesz lehetővé a különböző szalagtípusokhoz, továbbá Dolby B/C zajcsökkentéssel rendelkezik. Normál, CrO2 és Metal szalagokkal is használható.
Két bemenete van, CD, illetve AUX (DAT) felirattal. Az egyik a készüléken található, a másik a rádiót és a tápot tartalmazó, külön dobozon. A két egységet két vastag kábel köti össze. Két pár RCA kimenettel bír, beépített erősítője nincs, CD-tárat nem vezérel.
A mechanika fektetett, a kazettát szalaggal a felhasználó felé kell behelyezni. Ilyet sem sokan alkalmaztak, tudomásom szerint csak a Blaupunktnak és a Beckernek volt hasonló (csak fordított állású, szalaggal „befelé”). Viszont csak és kizárólag a TD 1200-asnak mozog a teljes mechanikája a kazetta tálcájával együtt. A többi gyártó berendezései és a későbbi Nakamichi modellek mechanikái azonos alapokon nyugszanak: a kazettákat az oldalukkal befelé (kifelé) kell betenni a kazettafészekbe. Ezt a „tálcát” nagyon egyedi érzés kezelni. Mintha egy téglát mozgatnánk, legalábbis ami a súlyát illeti, nagy és nehéz valami. Viszont nagyon finoman jár. Mindene robusztus, nem spóroltak az alkotók. Amit kellett és lehetett, beletették.
Például egy brutális méretű léptetőmotort (Super Linear Torque). Autós készüléknél egyáltalán nem hallottam ilyesmiről, sem senki, akit ismerek, de otthoni berendezéseknél is csak a felső kategóriában szokványos ez a megoldás. Ahogy a nagy lendtömegű hangtengely (Capstan) is. Az NAAC, a híres „auto azimut” rendszer működtetéséhez szintén külön motort használtak. A lejátszófej 0.6 mikron-os réssel rendelkezik. Felső frekvenciaátvitelének határa 22kHz.
Az utódja, a híres TD1000-es már modern készülék, másik korszellem megtestesítője, manuális azimuttal, kettős hangtengellyel (dual capstan), cd-tár vezérléssel, más technikai bravúrokkal, de már NAAC és a léptetőmotor nélkül.
Amit ez a korszak tudott
Megmondom őszintén, így utólag el kell ismernem, negatív előítéleteim voltak. Hogy jó, meg különleges, de csak egy kazettás „valami”. Ezért nem is voltam rá nagyon kíváncsi. Megfelelő minőségű kazettám sem volt. Így hát kezdésnek bekéredzkedtem Ádámhoz, hadd hallja meg ő is, mert Ő szereti ezeket a masinákat. Egy Bösendorfer VC7-es hangfalpár, egy Sony TA-N690ES erősítő és a referenciának használt kábelek és állványok voltak a rendszer többi elemei.
Leesett az állam, mert nagyon tetszett. Nem gondoltam, hogy ennyire jó lesz, de nem ismertem jól a rendszert, sem a felvételt, ezért megkértem Ádámot, hasonlítsuk össze valamivel. Személyében jónéhány magnó tulajdonosát tisztelhetjük, így akadt kihívó. Revox B 215-S, Nakamichi 582, Ingelen HCC 500. A Revox és a másik Nakamichi ebben a felállásban elmaradt a TD1200SE-től, a Revox teljesen más iskola, de az 582-es sem tudott olyan természetesen jó hangminőséget nyújtani. Teljesen elképedtem, mert ez az autós magnó fantasztikus természetességgel, levegősen, kontúrosan, nagyon kiegyenlítetten zenélt, olyan alázattal és nagyszerűséggel, hogy fel sem merült bennem a hang egyéb tulajdonságait vizsgálni. Csak hallgattuk. A másik két magnónál erről nem lehetett szó, ott valahogy jelen volt a technika. Itt nem. Direkt nem beszéltem az Ingelen-ről. Ez a magnó szintén fantasztikus.
Kértem Ádámtól egy megfelelő felvételt, aminek az eredetijét is magamhoz vettem. Otthon egy Accuphase rendszert hallgatok, Martin Logan Monolith III-al, Transparent és Siltech kábelekkel. A CD játszó az Accuphase DP 80L/DC81L futómű/DAC páros, amit '89-ben egy 5L-es Ford Mustang áráért lehetett megvásárolni.
A TD1200SE itt is nagyszerűen teljesített, meg kell mondanom, szintén felülmúlta minden várakozásomat (már voltak). Nem jobb, mint az Accuphase, de nem is feltétlen rosszabb, inkább más. Sőt, valamikor jobban esik hallgatni. Semmiféle kazettás-jelleg betegséget nem mutat. A hang rendkívül stabil. Nincs nyávogás, torzítás. Van természetesség. Nem sziszeg. Nem kemény. Nem puha. Fantasztikus. Tér, dinamika, sávszélek. Minden rendben. Nagyon jó forráskészülék. Nagyon jó hallgatni. Sokáig, fárasztó jelleg nélkül. Egészen belelkesedtem. Ez a formátum tényleg alkalmas zenét hallgatni. Sőt. Nagyon is.
Gondoltam, megnézem, mit szól hozzá a kedvesem. Szereti a zenét, táncos. Is. Meg úrihölgy. Nem káromkodik. Nem túl sűrűn. „B..meg, ez kazetta?! Úristen... Kazetta? ...ez k.va jól szól! …Atyaisten! Kazetta?!?!” Nincs hozzáfűznivalóm...
Lehet, hogy annak, aki ismer több nagyszerű decket, ez nem újdonság, nézzék el nekem ezeket a lelkendező szavakat. Nem tudtam, hogy ez a médium ilyen fantasztikus lehetőségeket rejt. Azonban azt hiszem, ezt a kiemelkedő hangminőséget mégsem sokan tapasztalták meg, mert ez a kazettás magnó valóban a legjobbak közé tartozik, legalábbis ezt mutatta a kis teszt Ádámnál, aki szintén megerősítette a tapasztalatai alapján, hogy nemcsak technikailag, de a hangját tekintve is unikális berendezésről van szó.
A közelmúlt technikai remekei között sokszor valódi kincsek is találhatók, amelyek a minőség szimbólumává váltak, a kollektív mérnöki géniusz megtestesítőjévé. Sajnos néha alaposan megfeledkezünk az ilyen eszközökről, valamint azokról a vállalatokról, amelyek gyártották őket. Köszönöm Ádámnak, hogy a cikk megírására kapacitált. Ezek a berendezések ösztönözhetik a jelenkor mérnökeit és tervezőit, hogy valami hasonló technikai remekművet, kimagasló hangminőséget alkossanak és minket, zenehallgatókat arra, hogy megkeressük őket és nagy élvezetet leljünk használatukban. Remélhetően még sok ilyen berendezés születik. És marad meg használható állapotban. Mert általuk több, színesebb, teljesebb az élet. Ne feledkezzünk meg róluk. Ahogy Szalai László is befejezte a cikkeit egykoron: „őrizzék a régi hangszalagokat, gyűjtsék a vinileket és bakelitokat, ki-ki szíve-kedve szerint!” Vigyázzanak az ilyen kuriózumokra!
Köszönet M.Gy. barátomnak, aki újra használhatóvá tette a berendezést!
