...avagy 25db Sony CD játszó vaktesztje
1982-2012-ig /2 Szeánsz
Bevezető
A futóművek képességeinek vizsgálatára még csak-csak találtunk elfogadható indokot. A digitális információra éhes világunk kielégítése miatt az adat tovább él, még, ha maga a lemez fokozatosan háttérbe is szorul. A teszt egyik levonható tanulsága volt: az adat nem változott, a zene mindig ugyanaz a zene maradt, de minden futóműnél más hangzású lett. A CD előbb – utóbb, így vagy úgy, lassan eltűnik, az okokat, azt hiszem, nem szükséges részleteznem. Bár én drukkolok ennek a szerethető formátumnak, de nagyon látványos a digitális technika fejlődése és emiatt, a CD játszás jövőbeni kilátásai fokozatosan háttérbe fognak szorulni. Ami érték megmarad belőle, azok az egyesek és a nullák. Ezt pedig egy jó futóművel, valamelyik digitális adathordozóra még átmenthetjük.
A CD játszás hajnalán elterjedt a hír: „nem kell olyan hangzáskülönbségektől tartanunk, mint ahogy az analógnál megszokhattuk. Itt minden lejátszó hangja egyforma.”
Ezt, már akkor sem akaródzott egykönnyen elhinni és valóban, a korai tesztek bebizonyították, hogy a híresztelés kacsa volt. Az indok: a különböző analóg áramköröknek és tápellátásoknak más és más hatása van. „De az egyesek és nullák között nem lehet különbség”, tartotta magát a szóbeszéd és ebbe egy kicsit, akkor a legtöbben valóban belenyugodtak. Persze, elég hamar kitudódott, hogy ez sem igaz így, pedig az egyesek és a nullák visszajátszása között valóban nem szokott különbség lenni, ha mégis, akkor, az már valami más lesz.
Találni még valamit, ami miatt ez a különbség hallható.
De a mi szempontunkból most nem ez az érdekes, ami viszont igen, hogy a stream elvű lejátszás ezekből a nullákból és egyesekből táplálkozik és innentől nem mindegy, milyen forrásból etetjük őket. A stream nem csak a 192kHz-en és DSD-n rögzített master felvételekből dolgozik. Rengeteg CD lemezről készült átiratot is (44.1kHz, 16bit) találunk a szervereken, vagy a kölcsöncserélt adathordozókon. Ezeket, valaki, valahol, valahogyan rögzítette, esetleges körülmények között. Ezzel a bizonytalansági faktorral csak annyit szerettem volna kifejezni, hogy amint ismeretes, van különbség a lemezek minősége között és az erről készült másolatok között is. Na most, én még nem találkoztam olyannal, aki nem a lehető legjobb minőségben szerette volna visszahallani a kedvenc zenéit, de ennek ellenére alig találkozok olyanokkal, akik tesznek is érte, hogy ez valóban így legyen. Ez valamiféle tudatosságot és átláthatóságot feltételezne a forrásanyagként használt adatok pontos származtatását illetően. Nekem elvileg mindegy lenne, ezzel nem szükséges foglalkoznom, legfeljebb annyiban, hogy ha lehet, adjak pár tippet, hátha valakinek pont az a dilemmája, hogy a kedvenc lemezeit miről rögzítse át és valamiért nem a szokásos számítógépes, bitről-bitre beolvasást részesíti előnyben. (A Tascam DA3000 digitális magnót használom felvételhez és elég jó reprodukciós felületet nyújt a CD lemezeim számára.)
Ami miatt pedig most itt vagyunk, az első sorban nem más, mint hogy kiderüljön, a retró antitornyunkat az első taggal meg tudjuk e alapozni?
Szeánsz/előkészületek
Az előkészületek a következők szerint zajlottak: jellemzően a felső, vagy csúcskategóriából válogattuk össze a lejátszókat. A Sony munkásságát dicséri, hogy még ezeken kívül is temérdek gépet lehetett volna benevezni a termékpalettájukról! Bár azt hiszem, mostanra nem lett volna érdemes, mert ennél többel egyszerre elbírni…
Ötös csoportokba válogattuk szét őket, az eddigi tapasztalatok felhasználásával. Minden csoportba jutott egy kicsit szerényebbnek tartott gép a nagybecsű darabok mellett. Gondosan ügyeltünk rá, hogy a csúcsgépek ne egymás hegyén-hátán hemzsegjenek egy csoporton belül, hanem azok között arányosan elosztva kapják meg az esélyt a továbbjutásra, így megkönnyítve a kiértékelést is. Ezen felül minden csoportnak jutott egy rack füles stúdió gép is.
A csoportokat külön választottuk egymástól, majd mindegyik CD be lett kötve a hálózatba és kaptak egy-egy lemezt is a klasszikus zenei repertoárból.
Már napokkal a tesztre meghirdetett időpont előtt elkezdődött a felzárkóztatás az esélyegyenlőség érdekében, és aznap is mind jól bemelegítve vettek részt a meghallgatáson. Konzekvensen mindegyik ugyanarra a hifi állványra került. Hasonló szellemben, ahogy a futómű teszt zajlott, a hálózati aljzattal rendelkezők ugyanazzal a tápkábellel lettek bekötve, mint amit eddig is használtunk. Amelyiken volt szimmetrikus kijárat, azt ugyanolyan kábellel kötöttük be, csak az XLR-es változatával. Szerettük volna, ha gépeink kifutják magukat, ugyanakkor arra is kíváncsiak voltunk, ez mennyit hoz a konyhára, vagy mennyit nem. (A tulajdonosi kör gyakorlatában is ez a séma működik, ahol lehet, mindenki igyekszik javítani, hol itt, hol ott, ahol leginkább lehet, hogy a technika a legjobb oldalát mutassa.)
Így teszteltünk: nem terveztük a végletekig húzni a kedves olvasó idegrendszerét (meg a miénket sem), ezért külön csoportteszteket szerveztünk és mindegyik körből a pontozás győztesét juttattuk tovább a végső megmérettetéshez. Ezzel, végül öt közül kell, alapos kiértékeléssel, valamelyikre kimondanunk az áment. Előzetes tapasztalataink alapján reméltük, hogy ez a „titkos” favoritunk lesz. A vakteszt alatt rajtam kívül senki nem tudta melyik lejátszót hallgatja éppen. Ez a bizonytalanság és a nagy szórás hitelesíti az adott pontszámokat. Én is pontoztam, inkább csak magamnak, de ezt a végső kiértékelésnél természetesen nem vettük figyelembe. Mind az öt csoport más zenei repertoárt kapott, hogy a hallgatóság ne fásuljon el, ezzel megkönnyítve az érdeklődés folyamatos fenntartását.
A következő lemezekből állt: Deborah Henson-Conant – Talking Hands (GRP Records Switzerland), – And Then He Kissed Me…, Stacey Kent – Dreamsville (Candid) - I’ve Got A Crush On You, Musik Des XX. Jahrhunderts Für Bláserquintett – Musagetes Quintett Berlin – Autumn, Rebecca Pidgeon – The Raven (Chesky Records) – Grandmother, Sabine Meyer – Mozart Klarinet Quintet (Denon Japan), David Hudson – Didgeralia (Australia) – Part One. A szeánsz nem nélkülözheti a hazai ízeket sem, ezért vettük fel a repertoárba Sonya Yoncheva –The Verdi Album (Sony, Eu) lemezét is.
1.csoport:
CDP-101, CDP-X505ES, CDP-552ESD, CDP-XA5ES, D-500
Nem tagadom, számítottam rá, hogy a hallgatóságnak is be kell melegednie, ezért ez első csoportban, ha lehet így fogalmazzak, egy kicsit „egyszerűbb” a felhozatal. Képviselve van az első kereskedelmi forgalomban megjelent lejátszó, a CDP-101 is, a tanulság kedvéért, hogy külön ki lehessen értékelni, honnan-hová fejlődött a CD technika. Korának legnagyobb modellje 1984-ből a CDP-552ESD, ha az „ósdi” CDP-701ES-t nem számoljuk, ami tiszteletet parancsoló ugyan, de még bőven az első széria jegyeit hordozza magán. A CDP-D500 a stúdió vonalat képviseli, a „maradék” X505ES és XA5ES pedig a 7-es széria árnyékában, a másodhegedűs szerepére volt mindig is kárhoztatva. Mellettük szól az az apróság, hogy a korabeli prospektusokon alájuk sorolva találtuk meg az aktuális termékpaletta összes többi modelljét. Most felülről lenézve rá a második, de alulról tekintve, ahogy annak idején hunyorogtunk fel rá valamelyik alapmodell társaságából, meg elérhetetlen anyagi magaslaton csücsültek.
2. csoport:
CDP-M70, CDP-X55ES/1, CDP-552ESD MKII, CDP-XA7ES, CDP-D11/1
A csoportelső az esélytelenek nyugalmával versenyezhet, de róla a futóműves teszteknél már volt szó. Megint egy élvonalba tartozó gép az 552ESD MKII, de halad az idő, ezért nem átallottuk a nyakába ültetni a tíz évvel későbbi zászlóshajót, várva mit kezdenek egymással. A CDP-D11 kapott egy nehéz csoportot, ha itt jó helyen végez, az valóban a becsületére fog válni. A CDP-X55ES egy külön kísérlet alanyává vált. Mivel kettő is szerepelt belőle a tesztsorozatban, ezért ezt a hangerő szabályozott kimenetére kötöttem. (Ez vissza is köszönt abban a 9.5 pontban, amivel a teljes mezőnyben sereghajtó lett…)
3. csoport:
CDP-X333ES, CDP-X55ES/2, DVP-9000ES, CDP-D11/2, CDP-77ES Swoboda
A Swoboda 77ES miatt, ha lehet, még magasabbra emeltük a tétet, a D11-es számára. Igen, ebben a csoportban is szerepel egy. Összesen hármat szedtünk össze, biztosra akartunk menni vele. Nem elég, ha egy jól szerepel, egy ilyen ajánláshoz illendő mind a háromnak előkelő helyen végeznie. A külön versenyen belül, amit az X55ES-nek tartottunk, feltűnő volt, hogy a variálható kimenet minőségben mennyire alulmúlja vonalszintű társát, mégpedig látványos különbséggel a kapott dupla mennyiségű pontnak köszönhetően.
4. csoport:
CDP-102/1, CDP-501ES, DVP-555ES, CDP-XA555ES, CDP-D11/3
A DIY mozgalom előtérbe helyezése a teszt során az egyik fontos momentummá vált. Ha már retró, legyen meg benne a törekvés a legjobb ár/érték mentén, a D11-ből kihozható maximumra. Így, vagy úgy, de szerét ejtjük egy házon belüli versenynek, amiben csak a három D11 vesz részt. Összeeresztjük a gyári állapotú 1-est, a Depner Audio clock tuningját „elszenvedő” 2. példánnyal és a hálózati aljzattal szerelt, a kapcsolóig kábelcserés harmadik változattal.
A csoportmérkőzést az 1983-as keltezésű CDP-102 nyitotta, aminek az átépített verziója volt a CDP-302ES, szóval ez sem lóg ki annyira a mezőnyből, komoly gép volt a maga korában. A CDP-501 volt a legelső ES szériás CD játszó. Közel egyidősek a CDP-101 modellel, de ez már nem midi méret. Ettől függetlenül műszakilag nagyjából egyívásúak. Az XA555ES a XX. század utolsó csúcs CD játszója, majd’ húsz év fejlesztést magában hordozva próbálja megakadályozni a D11 döntőbejutását.
5. csoport:
CDP-102/2, CDP-502ES, BDP-5000ES, CDP-L3, CDP-2700
Feltűnhetett, hogy a CDP-102 is duplán szerepel a megmérettetésen. Ezt kontrollként vetettük be, - meg, hogy meglegyenek az ötös csoportok, - egymáshoz képest miként szerepelnek. (Egyébként, mindkettő a sorozatának középmezőnyében végzett.) Az igazi megmérettetésre akkor kerülne sor, ha mindegyik lejátszót összehallgatnánk és így kialakulna egymáshoz képest a végső sorrend. (Nem biztos, hogy ennek vajmi értelme is lenne, CD játszóink önmagukban is megbecsülendők és a gazdáiknál tisztességesen teljesítenek, de, ha a közakarat úgy kívánja, újra összetrombitáljuk a bandát és megejtünk egy ilyen összehasonlítást is…) A CDP-502ES korának egyik csúcsgépe 1984-ből bizonyíthatott, a BDP-5000ES Blu-ray lejátszóval egyetemben, amibe a Sony egész kiváló technikát pakolt bele ahhoz, hogy most hangilag is helytálljon. A CDP-L3 a kakukktojás, a polgárpukkasztás non plusz ultrája. Filléres köntöse alatt, jelentéktelen belső lakozik. Kellhetett a Sony kötelékébe egy, hogyan is fogalmazzak… nevezzük igáslónak, amit el lehet hurcolni bejátszó készüléknek és valószínűleg nem kár érte. Ezért gyárilag kapott egy szimmetrikus kijáratot, hogy illeszkedjen a keverőkhöz és egyéb stúdió berendezésekhez. Ez is vendégszereplő volt egy felajánlásnak köszönhetően. (Vagy tíz éve kapott egy teljes belső kábelcserét, szintén nem kár érte alapon.) Most kiderül, hogy a tuning szellemével átitatott gép mire jut a gyári állapotú felsőkategóriával szemben. Sajnos a CDP-2700 analóg kimenetétől a balansz balra tolódása miatt el kellett búcsúznunk, ezért ennek meghallgatása most elmaradt.
Konklúzió
Vaktesztünk megmérettetése során az igen széles merítés kínálatából az összesített pontozás a következő végeredményt hozta ki.
A csoportelsők:
CDP-X505ES
CDP-D11/1
CDP-D11/2
CDP-D11/3
CDP-L3
Ebből leszűrhető az a nem elhanyagolható tény, hogy a hallgatóság vakon(!) képes volt egységes konszenzusra jutni mindegyik csoportnál. Amelyik CD játszó idáig eljutott, az bizton állíthatom, képes volt felhívni a zsűri figyelmét magára. A vakteszt egységes eredménye (ahol nincs semmilyen ideológiai támpont, amibe kapaszkodni lehetne), felettébb meglepett mindannyiunkat. Ha pedig így esett, immár elfogadtuk ezt a végeredményt.
(Egyedül az első csoportban a D-500 volt az, amelyet az előzetes meghallgatás tapasztalata szerint ide várhattam volna még, de csak az aszimmetrikus kimenetén tudtuk vizsgálni, mert a túl nagy jelerőssége miatt torzított, amit az XLR kimenetén produkált.)
Nyilván a szimmetrikus kimenetű gépek előnyt élveztek a szimpla RCA csatlakozósokhoz viszonyítva, de ez van, igyekeztünk mindegyiket a lehető legjobban kifuttatni. Nem véletlen, hogy az 505-ES kivételével mind stúdió cucc. Ez meg kvázi új, éppen csak be van járatva, friss, élettől duzzadó hangja, kiváló műszaki állapotot feltételez.
Essen néhány szó az X77ES és XA7ES csúcsmasinákról is, amikkel kapcsolatban alapból jó teljesítményt vártunk el. A 77ES Swoboda csoportmásodik lett 3 pontal lemaradva, a 24 pontot kapott és ezzel első helyezett „órajeles” D11-től. Az XA7ES pedig a saját csoportján belül 3.5 ponttal maradt el a gyári D11 22.5 pontos teljesítményétől. Összesítve ezeken kívül 20 pont fölé csak a CDP-501ES került, de ez is csak a második helyre volt elég, szintén a D11 miatt.
A szeánsz kimerítő első periódusa után engedélyeztünk magunknak egy szusszanásnyi időt, majd újult erővel tértünk vissza a tett helyszínére. Első dolgunk volt a 20 búcsúzót leválasztani a hálózatról és ezáltal tehermentesíteni a lakás áramkörét. (Közben, a meghallgatásuk után mindegyiket visszakötöttem a hálózatba, hiszen nem lehetett tudni, melyek lesznek azok, amik a döntőbe fognak kerülni, ezért továbbra is mindet „melegen” kellett tartani.) Szó, ami szó, ez a mennyiség már hallhatóan be tudta terhelni az elektromos hálózatot, de ezzel most nagyon nem lehetett mit kezdeni.
Következett tehát az öt csoportgyőztes megmérettetése, a kiértékelés hitelessége miatt továbbra is mindegyiket eltakarva hallgattuk. A három darab D11 előrehozott versenyében nem is annyira a gépek, hanem inkább a modifikálások, a clock és kábel tuning lesz összehasonlítva a gyári állapottal.
Három lemez járt körbe, ezek sorrendben a következők voltak: Sabine Meyer – Mozart Klarinet Quintet (Denon Japan), Sonya Yoncheva – The Verdi Album (Sony, Eu) lemezét és David Hudson – Didgeralia (Australia) – Part One.
Az első kör megmérettetésén részt vevő utolsó résztvevő, az L3 maradt a helyén, ahol volt, a felső polcon, mert eleve be volt már kötve. A kialakult vélemények eddig is eléggé egységesek voltak a legtöbb szereplőnél, így most sem volt ez másként: élő, tiszta hang, kiváló énekhang, enyhe digitális íz, kissé könnyűsúlyú. A maximálisan kapható 30-ból ez a teljesítmény 22 pontot eredményezett.
A gyári állapotú D11 következett, lássuk milyen visszhangot keltett a zsűri tagjai között: nagy volumenű felbontás és tér, zenei, több a részlet, mint az előzőnél, dinamikus, nagyobb sávszélek. Elmarasztaló megjegyzést nem is látok vele kapcsolatban felírva. 23 pont.
A clock tuningot magában hordozó második D11-es következett. Nem titkolom, meglehetős izgalommal vártam, hogyan értékel a hallgatóság: a többnyire pozitív jelzőket, amelyek a felbontást, hanghűséget, a hangkép nagy méreteit (nagyot szól) és a térélményt emelték ki. A kicsit zavaros és csattog jelzők, amik szintén elhangzottak, árnyalják, hogy azért ez az előadás sem volt tökéletes. 24 pontot kapott összesen.
A három D11-et egymás után kötöttem, hogy könnyebb legyen felismerni a közöttük lévő különbségeket. Az aljzattal szerelt és kábel tuningos ilyen vélemények leírását idézte elő: élő nagy hang, finom érzelmes zenei, levegős, árnyalt és részletes, a sávszéleken is dinamikus. Ezzel 23 pontot zsebelt be.
Utolsó résztvevőnek a CDP-X505ES maradt. Jelenléte hasznos volt, így jól fel lehetett mérni, hová pozícionáljunk egy felső kategóriás CD játszót a stúdiógépekhez viszonyítva. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem csak a gépek csatája, hanem a kimeneteké is. Ebből a szempontból az RCA aljzatosok hátrányban voltak és ez meg is látszott a végeredményen: nyolcvanas éveket idézi, hangulatos, világos, de kétdimenziós az előadás, hifis, érezhetően felbontás hiányos. Csattog, digitális íze van. 18.5 pontot kapott, (mert az egyik zsűritag a precizitása miatt tizedekre lebontva értékelt).
Nem feladatunk rangsorolni és kiemelni, egyes lejátszókat a többiek elé helyezve. Úgy hiszem, mindegyik alkalmas lehet a zenehallgatásra annak, aki szereti bármelyik hangkarakterét. A D11 pedig nem véletlenül jutott el oda, ahová. Ez a szereplés a többi lejátszót nem minősíti, inkább ezt hitelesíti, amihez csak annyit tehetünk hozzá, hogy a jó szereplése és kedvező ára miatt, ajánljuk a retró antitorony egyik lehetséges résztvevőjeként. Bizonyította hovatartozását és ezt olyan színvonalon, amit valószínűleg árban nem lesz könnyű alulmúlni. 1999-es keltezésével éppen csak elérte a retró státuszt és ezzel a húsz évével még igen modernnek számít. Műszakilag könnyen fenntartható, gyári lézer még kapható hozzá, de ha máshogyan nem is, annyira olcsó, hogy néhány donorkészülék beszerzésével az élettartama még sokáig nyújtható lehet.
A megmérettetés egyelőre házon belül zajlott, de a kihívást megismételhetjük bármely más márka képviselőjével szemben is, ezzel még inkább törekedve az objektivitásra.
A szeánsz végeredménye:
Első helyezett: CDP-D11 - Depner Audio Clock tuning.
Második helyen megosztva: CDP-D11 - gyári és CDP-D11 -kábel tuningos.
Negyedik lett: CDP-L3.
A döntő ötödik helyén végzett: CDP-X505ES.
