Jött egy felindulás! Ami nem is ártott, mert elterelte a figyelmemet arról, hogy mostanában mennyire híján vagyok az időnek. Igent mondtam, szó szót követett és máris azon kaptam magam, hogy birtokomba került a Lampi. Átmenetileg, mert úgy tűnik, másnak sincs sokkal több ideje, ezért nem tervezhetek vele hosszú távra összebútorozni. A futó kaland, mely kezdetét veszi, nem engedi véget nem érő szappanoperává duzzadni az eseményeket, melyet a következő két hét tartogat számunkra, (mármint nekem és a Lampinak).

Talán nem is kell, így megkímélve minden érintettet, jöjjön hát a lényeg. Ez azért jó, mert a főbb mondanivalót elég könnyen össze lehet foglalni vele kapcsolatban, minden más felmerülő kérdéssel pedig lehet fordulni a forgalmazóhoz, vagy a tervezőhöz, Lukasz Fikus-hoz. Első lépés, hogy megemlítem: csöves. Ezzel pedig, talán máris két táborra osztottam a kedves olvasó közönséget (a cső és nem cső pártira). Illetve lehet, hogy van még egy harmadik is, amelyikbe azok tartoznak, akik még nem döntötték el, melyikbe is szándékozik tartozni.  Ők lehet, hogy megvárják e sorok végét a döntéssel, vagy akár még tovább is várnak… Én meg igyekszem a kedvükre tenni és minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy egy rövid, ám de velős jellemrajzot adjak erről a masináról, hátha segít a mérleg elmozdulásában.

Egyszerű a csomagolása, de jól működik és még vissza is tudom rakni bele! Kitűnő! Mert szétszedni valamit mindig könnyebb. Vastag aluelőlapján egyetlen a gomb és egyetlen a felirat. A felirat szükségeltetik az identitás megőrzéséhez, a gomb meg, hogy mire jó, csak azért tudom, mert már találkoztam vele, - egyszerű választó, az USB bemenethez, világít, körben, elegánsan, színesen – klassz!  Viszont, ha tehetném, kinevezném a hátulját elejének, mert, a Lampizator az ellentétekből építkezik. Az meg igen dekoratív, ahogy az arany pászma keretezi a csatlakozókat és a feliratokat.

Minő meglepetés, bekapcsolni hátul kell, - tehát, nem elölről kell, hiába hívogat a kis körkapcsoló a Lampizator O betűjének helyén. Szellemes megoldás, tudtam róla persze, csak mondom, mert nekem ez lenne a logikus(abb).  Műszakilag persze nem, minek bedrótozni az előlapot tápkábelekkel… De maradjunk egyelőre a külsőségeknél és vegyük szépen sorra a csatlakozókat. Hálózati aljzat - megvan, audio kimenetek RCA, XLR – jelen, digitális bejáratok USB, SPDIF, AES/EBU – szintén itt vannak, és ezzel máris rásütöm, hogy a felszerelése korszerű, mindent tud, amit kell.  Ezeken felül még billenő kapcsolókat is találunk, szám szerint kettőt, egyik a fő digitális bejáratokat váltja, a másik egy erősítés, „gain”, a jel útjában. Ezek szerint talán mégiscsak többet fogjuk látni a hátlapot, nem rossz!  Higgyétek el, megéri néha emlékeztetni magunkat arra, amink van. Ez valami olyasmi, mint a high-end táp és összekötő kábelek. Azokat sem látjuk gyakran, csak hát a tudat…

Bekapcsolni egy harmadik, kis billenő kapcsolóval, a hálózati aljzatba illesztett tápkábel fölött lehet és ezzel rögtön világítani is kezd elöl a körkapcsoló. Amíg melegszik, rávetem magam a forgalmazó oldalán található műszaki tudnivalókra:

„A cég az Amber 3 készülékek szállítását 2019. augusztusban kezdte meg, mint az Amber 2 utódját. A teljesen újratervezett digitális szekció a Pacific projekten alapul (Lampizator DS53), bár nem olyan kifinomult és költséges, ám a Pacific modell meglepően sok jó tulajdonságát megőrzi.

Átalakították az áramellátást, és új megoldást választottak, amely ECC99 csövet tartalmaz bemeneti erősítőként, zéró visszacsatolású, együtemű trióda üzemmódban, valamint az ECC82-t, mint alacsony impedanciájú kimeneti puffert. Ez a DAC, a kimeneti puffernek köszönhetően különösen jól képes meghajtani a tranzisztoros erősítőket. Az Amber 3 a cég kínálatában a belépő szintet képviseli, és több változatban rendelhető, így teljesen a tulajdonos igényeihez igazítható.

Annak ellenére, hogy belépő szint, a készítők minőségi alkatrészeket, és műszaki megoldásokat alkalmaztak, úgymint: rézfólia kimeneti kondenzátorok, CLC hálózati szűrő 6×5 egyenirányító csővel, Kifinomult USB-működés, szinte tökéletes némítás, hogy elkerüljék a számítógépen megjelenő pattogásokat a kattintással járó műveletek és a track váltások során, és még sok egyéb más.”

Élt bennem a gyanú, hogy ez is a fordított fázisállást szereti. Már onnan veszem ezt a badarságot, hogy amelyikkel eddig találkoztam, azoknál így volt. (Ahogy az összehasonlításunk másik alanyánál is. Ott, e miatt eleve fordított bekötésű tápkábel várt rá. Egyelőre, a megelőlegezett bizalom jeleként normál kábelt kapott és hát, ha már Lampizatorom lehet, ki kell használni és el is indítom rajta keresztül a zenét. Járatni kell, igyekszem a kedvében járni, de fülelek is azért. Szép nagy analógos hang, kicsit kemény és van egyfajta kontúr a térben, mintha egy picit burokban lenne, és a hang azon túl már nem terjedne tovább. Lehet, ezt úgy hívják, hogy behatároltság? Úgy fest a dolog, hogy ez is az ellenfázisba kötött termékek családját bővíti. De itt elég kicsi a különbség a hálózati dugó két állása között. Persze van, de gyanítom, ezt meghallani inkább csak akkor lehet, ha a felhasználó energetikai rendszere valamelyest áteresztő. Így ezt a nem nagy hangzásjelleg különbséget, egy komolyabb önhang az összeköttetésekben simán elmossa. Azt, hogy az elektronikákban, azért nem írom, mert aki ennek társakat talál, az olyan árkategóriában teszi, ahol ezek már kimutatnak ezt – azt, és legtöbbször a szakavatott fül áthall ezeken.

Végül megkapja a réz szettből az ellenfázisba átkötött tápkábelt és így hagyom. Úgy tűnik, maradhat. Ezek szerint, én megint ilyet fogok ki, ez a fáziskérdés még a harmadik számban is elkísér egy darabon...

A rendszer tagjai a szokásosak, egy kivétellel. Bemutatom őket: Tascam DA-3000 digitális magnó és Sony CDP-D11 CD játszó, Mark Levinson ML320S – ML334 elő – végerősítő. Eddig a szokásos. De a Rosso Fiorentino Volterra újként van itt, és egy ideje nem is engedem kivinni a szobából! Réz tápok + hangfalkábel és az arany összekötő kábelszett, meg persze a szokásos állványok a kiegészítők. Így áll fel a rendszer.

A legjobb, ha kendőzetlenül foglalom össze a lényeget, azután jöhetnek zeneszámonként a részletek. Ülök a fotelemben, kezemben a távirányító. Mint amikor végigköveted a valódi folyó útját a forrástól, ahonnan elindul. Annyi különbséggel, hogy most a forrás nem csermely, hanem már önmagában patakként indul, mely tovább duzzad és folyammá válik, mire hozzám elér.

Ehhez adjuk hozzá a hangot és nagyjából látszik, miről van szó. Lefordítom. Futóműnek a Sony igen széles spektrumú, de legyen bármilyen, a Lampi (nagybetűs) Zenét csinál belőle. Igazi nagy hangot. Nagy felbontás, nagy jelenlét, nagy energiák, miközben finoman vonul az egész. De ez korántsem unalmas, gondoskodik erről a hangfal, melyben hasonló összefüggéseket látok érvényesülni. Ráadásnak ott a supertweetere, ami miatt e kiszélesedett spektrumú lejátszásra kifejezetten érvényes a megállapítás: soha nem lesz unalmas. Inkább az a kérdésem, hogyan tud ez ennyire hallgatható lenni? A Levinson nem tehet az egészről, ő csak eszköztelen, ebben a kategóriában ad – vesz, de nem „pofázik bele”, őt nem okolhatom semmiért. Na de, ha két, sőt akár három komponens is van a rendszerben, mely hosszan hallgatható, akkor az már valami? Ilyen nagyon ritkán jön össze és most úgy sikerült, hogy a hosszan hallgathatóság nem jár együtt információ, vagy dinamikavesztéssel. Bravúr! Persze ez a rendszer egésze, de lássuk hát, hogy a Lampi ebből, hogyan vette ki a részét:

A valódi meghallgatás

Bizonyítandó az eddig felsoroltak, direkt kerestem olyan lemezeket, amiket - hogyan is fogalmazzak finoman, - csak és kizárólag, a minőség szempontjából kompromisszumokkal lehet hallgatni, ezeken, a már inkább felső kategóriásnak számító rendszereken. A hangfaltesztekhez is ezeket használtam, mert nem árt, ha teljes térképet tudok kapni és adni róluk, ha már az installációban is az esetlegességek java része száműzésre került. Igazán hasznos, ha ez esetben kontrasztos a kép…

Mike Oldfield - Best of (Philips, Eu) – Islands, feat Bonnie Tyler. Rögtön a mélyvízbe dobtam. Normál esetben minitornyot kíván a lemez, ahol talán elszökik belőle a digitális íz - is, mellyel a gyártás során felvérteződött. Van olyan, ahol a rendszer mindamellett, hogy analitikus és nagy a felbontása, jóindulatú. Tényleg van, csak ez olyan ritka, hogy nagyon nem is számolok ezzel az eshetőséggel. Most, a gyakorlatban, két komponens is ezt az elméletet erősíti. Nem tűnik el a zene lényege, - jelen van, mégis viszonylag finom, bársonyos az egész. Megmarad a hangulat is és Bonnie hangja pont úgy reszel, ahogy annakidején, mikor ezt a számot leadták a rádióban. Nem kedveltem annyira benne az énekhangját, ellenben a dallamot igen. Most meg az van, hogy a rendszer a velejéig hatol és végül is élvezem vele a zenét, ráadásul eltekinthetek attól, hogy ez a CD elég vacak kiadás, pedig hallani a felvételen, hogy az.

Megkönnyebbülésként élem meg, mikor kiveszem, de valami jobbat kívánok és a következő felvételről biztosan tudom, hogy az.

Serge Gainsbourg – Ballade De Melody Nelson, avec Jane Birkin (Philips France). Ez is Philips kiadás, csak valahogy másként sült el a gyártó keze. Igaz, Mike Oldfield egy Best Of válogatás lemez, amit, ha nagyon muszáj, el lehet mismásolni és, hát ez is az, de ez legalább jól sikerült. Valahogy eltűnt a digitális íz a lemezről, mely mutatja azért, hogy digitális, csak egész analógossá állnak össze az akkordok. Nem csalódok most sem. Ahogy belecsapnak a húrokba, a basszusgitár dominál és megfeszítve azt, majd elengedve, a húrral együtt belül is megrezdül valami. Mintha a hallgató, azaz én is egy darab hangszer lennék. Bennem a rezgések viszonzásra találnak. Itt már nincs értelme firtatni mi a forrás, van viszont a hangot, ami nagyon – nagyon szerethető. Igaz, ezen könnyít, hogy a zene is az. Akinek pedig nem, talán jobban függetleníteni tudja magát a zenei élménytől, de így együtt a kedvencek és maga a megszólalás is elhozza az élményt. Az énekhangok, a kíséret mind a helyén vannak, de ha nem lennének, sem mondanám azt, hogy nem hallgatható, hiszen az előadásmód nagyon barátságos. Most sem szeretnék kétértelmű mondatokba bocsátkozni, a barátságos nem jelenti azt, hogy bármilyen nüanszot eldugna a rendszer. Ismerem a dalt, sokszor hallottam már, a felbontása most sem hagy bennem hiányérzetet, mi több a magas tartomány is ki van szolgálva, mégpedig úgy, ahogy odateszi magát az nem zavaró.

Energiák? – az energiák áradnak. De azért megnézzük, akkor is áradnak-e, ha berakom a lejátszóba a mumust. Iron Maiden – I. M. - Phantom Of The Opera (EMI England). Mellette szóljon, hogy régi kiadás, láthatott valamennyit az eredeti mesterszalagból, vagy annak valamelyik közeli másolatából. Nem sikerült rosszul a nyomás, de igazán jól sem, s mert lévén, hogy első lemez is, 1980-ból, meg metál, - mint műfaj, azért némileg kompromisszumos. Ilyesmit elsősorban akkor lehet hallgatni, ha a rendszerünk is az.

Általában felettébb javasolt, hogy a felbontás terén legyen meghúzva egy kicsit a nadrágszíj, de most ennek az ellenkezője igaz. Minden eszköz nagyfelbontású és innentől áttetszik rajta a lemez. Ha csak, a jóindulatú komponensek nem végzik el a dolgukat.

Nem véletlenül nem hagyom kiszivárogni a szobából a hangfalat – hiszen pont ezt a feladatot jól végzi, - de ez önmagában még kevés lenne ennél a lemeznél. A jelfolyam igen gazdag és energikus, mellette egységes és olyan áradása van, hogy egy pillanatig visszahőkölök, hogyan lehet ez?! Rendben van és ezt nem lehet magyarázattal jobban cicomázni. Látogatóimat, ha tetszik nekik, ha nem, megkínálom ezzel a zenével is és az elképedt arcok alátámasztják soraimat. Ehhez a lemezhez ilyen „jóindulatú” cucc dukál és kész. De ha leválasztom erről a Lampit, és valamilyen nagyfelbontású, emellett precíz, azaz a forrás minőségére kifejezetten háklis eszköz után helyezném, akkor is az történne, hogy a digitális adatkészletből képes lenne kellemesen hallgatható zenét formálni a lánc.

Hasonlóan jártunk a Deep Purple – Made in Japan (24karat Gold Compact Disc, Warner Bros) felvételével is, amiről a Highway Star került lejátszásra. Ennek, illene a Maidentől jobb formában lennie, ami a nyomást illeti, de a lényeg ugye a koncert, és az ezzel együtt járó „feeling” megvan. Ez, a hangerő egyre feljebb emelésével jár együtt és bizony kivezérelve is jó, semmi nem rossz, nincsenek zavaró tényezők a hangban, melyek visszatérítenének a normál hangerőhöz. Ez megint csak nagy dolog, mert ennél a műfajnál soha nem lehet tudni, melyik hang-alak süvíti le véletlenül a fejünket, egy elszabadult szóló formájában.

A klasszikus műfaj rajongóit sem felejtettem ki, csak ezek a zeneszámok kerültek előre, legalábbis a járatás végett ez volt indokolt. Nem is értékelném ezeket, ha értékelhetetlen lenne, de amint látható, eddig kellemes a meglepetés, ami voltaképpen nem is az. A típusismeret miatt valahol számítottam rá, hogy nem lesz rossz. Akadt itt még egy s más, de ugorjunk és adjuk meg a tiszteletet a klasszikus műfajok kedvelőinek is.

Elekes Zsuzsa orgonajátékát kerestem elő, - Liszt Ferenc – B-A-C-H Prelude and Fugue, - amit a Budapesti Mátyás templom Rieger – Kloss orgonáján játszott. (Néhányszor hallottam a helyszínen szólni, ami nagyjából a felvétel idejének tájékára tehető, ezért talán több fogalmam lehet róla, hogyan is kellene itt visszakapnom az élményt, a hangokat, vagy visszahallanom.) Igen hangulatos, nagy volumenű a megszólalás, jelen vannak a helyszíni hangzásjegyek. Legalábbis nagyon úgy tűnik! (Vagy lehet, hogy csak bebeszélem magamnak?) De miért ne lehetne, hiszen jelen vannak a finom részletek, a visszhang is a teremakusztikában és ezek mind árulkodó jelzők, melyek magukban hordozzák az eredetiséget.

Ez mind szép, de talán érdemes leírnom ide,.amíg nem késő, hogy: Ez a hangzáshelyesség a megelőző installáció érdemlegességének ékes bizonyítéka. Viszont biztos vagyok benne, ha szerényebb installációs környezetben kreálnám újra a rendszert, akkor sem írnék nagyon mást, legfeljebb a hordozott információ formálódna át az új illesztési környezet egyéni jellemzőihez.

De, mivel a Lampi és a rendszer is jóindulatú, a lényeg alighanem megmaradna. Na, erre írtam a legelején, ha lenne rá idő, lejjebb adnám a technikát és úgy is megszondáztatnám.

Saint – Saens, – Danse Macabre (Reference Recordings). A jegyzetfüzetembe ilyesmik kerültek ezzel a darabbal kapcsolatban: zenei, könnyed, arányos, selymes, összefüggő. Azt hiszem, ezt nem kell túlmagyarázni. Itt is érvényesek a fenti megállapítások, ráadásul ez egy jó felvétel, a Crystal Cable cég jóvoltából.

Végül jöjjön a modern Jazz egyik előadója, Diana Krall – All For You és – I’m An Errand Girl For Rhythm (GRP Records, EU). Élő, részletes, jó a zongora, rendben van - került bejegyzésre, pedig a lemez, árnyéka az amerikai kiadásnak. De így sem volt rossz. A zongora hangszíne, lecsengése, felharmonikusai élethűen kísérik az énekhangot, mely fókuszált, de elég terjedelmes is, és egy pillanatra sem esik szét. Jah, és a digitális felhang? Itt is meg lenne, a zenét követné a digitális íz. De itt sem követi! Azt hiszem már korábban sikerült kifejteni, miért nem.

Ajánlás

Ha ilyen a belépőszint a Lampi világába, mit tud adni az, ami ettől még kategóriákkal feljebb van? Biztos, hogy felbontásban fejére nő a korábbi, szintnek. Hiszen, azért hozzáteszem, hogy az USB bemeneten még nyers, itt még bizonyítania kell, de a városi legenda szerint erre minden esélye megvan, ha bejáródik. (Állítólag a másik, amivel összehasonlítottuk, sem volt sokkal különb újkorában.) Digitális bejáratán újságából mit sem tapasztalni, vagy, ha ilyen az új, akkor el sem tudom képzelni, milyen, ha majd felnő és „nagy lesz”.

Ami viszont az elmúlt két hét alatt lejött róla, az, hogy igen meggyőző az előadása és, hogy hosszan hallgatható. Felbontását egyelőre zenei anyaggal kell bírni, nem firtatni, hogy csak ennyire képes, mert az a csak, már a DSD512. Ezt a tudást viszont csakis az USB bemenetén lehet kicsavarni belőle, és még mi is legfeljebb a felével tudtuk, mert a Lampizator Level4 ennyivel kompatibilis és, hát arra készültek a felvételek. 44.1kHz-en elvarázsolt és ezt azokkal a forrásanyagokkal is megtette, melyre eddig a digitális adathordozás kudarcaként tekintettem rá és inkább kerültem.  Csak annyit mondok, csöves, és ez a hallgathatóságáról sok mindent elárul. Az, hogy emellett nincs hiányérzetem a felbontásban és a megjelenítőképességében, az már a gyártó hozzáértését dicséri. Nem véletlenül futott be a cég nagyon rövid idő alatt és lett közismert a termékeivel. Akár ajánlhatnám is, de, ha valakinek nem jött át, hogy ezt azért érdemes venni, mert „zenét lehet vele hallgatni”, az vegyen más, nagy felbontás-vadász, vagy egyéb formában „túlhúzott” D/A átalakítót, mert végül is abban van a kihívás. Azokat megszelídíteni… - minden elismerésem hozzájuk.

A dac már 2700 € bruttó ártól rendelhető. Tesztkészülékünk az Amber 3 balanced verziója, melynek kiskereskedelmi ára bruttó 3810 €.

Forgalmazó: Impressívia kft