Egy lemezjátszó első látásra egyszerű szerkezetnek tűnik. Meghajtás, váz, tányér, kar, ha csak a fő részeket említem. De pont ez az egyszerűség fedi fel, mennyire összetett feladat megalkotni egy lemezjátszót. A legtöbb a szerkezet stabilitásán és a rezgéscsillapításon múlik, melyek az olvasási pontosság alapfeltételei. Ha ezek adottak, egy műszakilag kifinomult gépet be lehet úgy állítani, hogy elviekben és gyakorlatban is visszakapjuk mindazt, amit a fej eredetileg a lemezbe vágott és abból a gyártás folyamata meghagyott!

Négy dobozt kaptam. Már első látásra feltűnik a masszív karton pontos megmunkálása. A hibátlan illesztések, ahogyan a dobozokat gondosan összeállították, megfelelő védvonalat képeznek az alkatrészeknek a szállítás során. A Kuzma logó mindegyik oldalán látványosan ott virít, hiába keveredtek el a többi, raktárban félretett doboz közé, könnyedén rájuk tudtam találni. A csomagoláson belül minden alkatrésznek pontos helye van, miközben körülöleli azokat a formára alakított védőanyag. Könnyen hozzáférni a részegységekhez és a logikus elrendezés megkönnyíti a lemezjátszó összeszerelését.

Külön doboz rejti a külső tápegységet és a hozzá tartozó hálózati kábelt. Ez utóbbit most figyelmen kívül hagyom és érintetlenül visszazárom rá a tetőt. A tányér 4kg, de van, aki úgy gondolkodik, hogy ez sem elég. Ezt szem előtt tartva, rendelhető a gyártótól az extra, 2,6 kg-os tányér is. Ez pontosan integrálható az alapváltozathoz, így megnövelve a forgatott tömeget, plusz stabilitást adva a lejátszáshoz. A harmadik doboz a hangkaré. A Kuzma alapkivitelben 9”-os karral kínálja a lemezjátszót, de a kiolvasási pontosság fokozása a lemezjátszóik belépő szintjén sem elhanyagolható szempont, ezért rendelhető hozzá ez a 12”-os kar is. A negyedik és egyben a legméretesebb doboz hordozza magában a lemezjátszó váz részeit: az egyik oldalán köríves, 19 mm vastag falapot, ami illeszkedik a lemezjátszó méretéhez, az egyenáramú szinkronmotort, illetve a mára legendássá érett sasszét.

Összeszerelés

Néhány hétig a középső állvány legfelső polcán lesz a helye, amit előre gondolkodva érdemes volt pontosan vízszintbe állítani, mert az alaplapján ehhez a funkcióhoz nincsenek kialakítva lábak. Ha ez megvan, erre a lapra kerül rá a két, T alakban összecsavarozott sárgaréz rúd, amire majd a lemezjátszó gépészete épül. Ezt három O alakú gumigyűrű választja el a laptól, a rezgéscsillapítás mellett a megfelelő tapadást is biztosítva. (Megemeltem és hiába dölöngéltem vele egy kicsit jobbra-balra, a helyzete mindvégig stabil maradt.) A motor önrezgéseit egy súlyos sárgaréz ház nyeli el. A lapos gumiszíj kellő feszességéhez a motort külön, a gyári ajánlás szerint a sasszétól meghatározott irányban és távolságra (10mm) ajánlott bepozícionálni.

A lemezjátszó T alakú vázát képező hosszabb sárgaréz rúd egyik végébe integrálták a polírozott, finom szemcsés szénacélból készült futómű csapágyat. Ez a lemezjátszó legstabilabb pontja is egyben, mert a kereszttartóhoz egészen közel van. Ez a rész az, ahol leghatékonyabb a kiegyensúlyozás és meglepne, ha a lemezjátszó tömegközéppontja nagyon máshová esne. A rúd túloldalára pedig a karbázis alapja került. A Kuzmától rendelhető a rövid kereszttartó kiváltására egy hosszabb is, a végén egy plusz karnak kialakított bázissal, így ezzel a megoldással kétkarossá alakítható át a lemezjátszó. A Stogi S 12 VTA torony fontos része egy kiállás a kar részére.  Ezzel a megoldással áthidalták a 9” és 12”-os karok méretkülönbségét és így a vázon nem kellett változtatni. A Kuzma egy sablont is mellékel a lemezjátszóhoz, amin fel vannak tüntetve a méretek a pontos beállításhoz. Látszik, hogy ezt a lemezjátszás lényegére koncentráló céleszközt konstruktív elme építette fel a nyers-anyagból, mert ez a szemlélet a segédleteken is visszaköszön. Biztonságot ad, hogy ezek segítségével minden paraméter könnyen értelmezhető és így a beállítás is könnyen kivitelezhető.

Az 12”-os unipivot kar egy tűcsapágyon mozog, szó szerint minden irányba. Ahhoz, hogy lejátszás közben oldalra ne billenhessen el, a kar tömegközéppontja mélyen a csapágy alá kellett kerüljön. Ezt két ellensúly felhelyezésével biztosíthatjuk. A hangszedő egyenestartását is ezzel állítjuk be, méghozzá úgy, hogy a kisebbiket addig forgatjuk a tengelyen, míg a hangszedő állása a lemezzel való érintkezés közben, azzal pontosan párhuzamos nem lesz. (Én mindkettőt elforgattam, mert zavart, hogy a másikhoz képest egy kicsit csálén áll, igaz, így a beállítás körülményesebbé vált.)  Vegyük figyelembe, hogy a lemezek vastagsága között lehet különbség, de ez inkább majd a karmagasság beállítása után lesz meghatározó, amelyiknél is vissza kell térni még egyszer a hangszedő vízszintes beállítására is, mert a kar magasságának a változása erre a paraméterre bizton kihatással lesz.

A karcsapágy körüli kis edénybe töltött szilikon olaj, hatékonyan csillapítja majd a lejátszás közben fellépő rezgéseket. A tányér csapágyazásának kenőolaja hosszú életű, jó ideig foglalkozásmentes lesz. (Érdeklődésemre a kapott válasz, években mérhető időintervallumot fogalmazott meg.)

A forgórészre helyezzük rá mindkét, alumíniumból esztergált és feketére festett tányért. A felső felületére egy speciális gumi és textil ötvözése során kapott extra rezgéscsillapító réteg van felvéve, ami fogadja majd a lemezeket. Ezt érdemes használaton kívül a gyári csomagolásban hozzáadott takaróval védeni a szálló portól.

A hangkar pontos helyét is a sablonok segítségével állíthatjuk be. A tányér középpontjához viszonyítva a tengelytávolságot (290mm), míg a VTA torony hátoldalán lévő skálával a becsült magasságot úgy, hogy a hangszedőt finoman az álló (nem forgó) lemezre engedve, a kar a lemezzel párhuzamosan álljon és a skálán ekkor legyen középen a nullával jelölt értéknél. Az ezüst-arany ötvözet Cardas karkábel elég hosszú, több mint egy méteres. A karkábelt Eichmann csatlakozókkal szerelték, és ahogy a fém a fémen felcsusszan az MC trafó RCA kiállásaira, az szinte már-már simogató, meleg és barátságos érzés.

Ahogy az összeszerelés után a szemem elkezdi befogadni az újabb és újabb felbukkanó részletet, egyre mélyül abbéli meggyőződésem, hogy ez a produktum nem csak megmunkálásában és kivitelezésében kifogástalan a legapróbb részletekig, hanem az anyagok, az összeállítás minősége és ezek egymáshoz integrálása is valahol a kompromisszummentességet fejezi ki. A nyers réz és a fekete színkombináció harmonizál egymással, modern hatását erősíti az újabban felkapott, réz enteriőr elemeket előnyben részesítő divathullám is. Aki pedig jobban értékeli a monokróm hatást, annak a sasszét fekete színre fújva is lehetősége van megrendelni.

A régóta őrzött Einstein EMT TU2 VDH Special hangszedőt szereltem be a karba. (Ha valaki véletlenül nem tudná a hangszedő helyes bekötési rendjét, akkor a gyári prospektus ezen a területen is eligazít. A hangkar kábelből a fehér a baloldal +, a piros a jobb oldal +, míg a két negatív közül a kék a balhoz, a zöld a jobbhoz tartozik.) Ezek után nem marad más hátra, csatlakoztatni kell, a motort „elektronossággal” tápláló kábelt a külső táphoz, ami nem lesz nehéz feladat. Az ötpólusú csatlakozó egy bajonettel összezárható a kimenő áramcsatlakozó foglalatán.

Most már tényleg csak a hálózatba kell bedugni és bekapcsolás után rövidesen 33-as fordulaton kezd el forogni a tányér. Ha továbbtekerném a váltógombot, a fordulatszám gyorsan felugrana 45-re, de az összeválogatott lemezek miatt, egyelőre erre nem lesz szükség.  Most, hogy minden a helyére került, és bekapcsoltam, első benyomásom, hogy működése közben legszembetűnőbb a stabilitása.  Tétovázásnak, bizonytalanságnak nyoma sincs sehol. Ez megjelenik a tányér forgómozgásában, a kar vertikális és horizontális elmozdulásában és a motor működésében is. Ez utóbbi igen csendes és érezhető, hogy rezgésmentesen teszi a dolgát.

A meghallgatásához igyekeztem a Kuzmának megfelelő kvalitású és lehetőleg hozzá illeszkedő partnereket találni.  Közismertség tekintetben a szűk keresztmetszetet a Szentiványi Kálmán féle MC trafó jelentheti – gondoltam, a Mark Levinson ML-320S és ML-334 elő-végerősítő kombó pedig szintén jó választásnak tűnik a Tannoy Glenair hangfalak meghajtásához, amit most kontrollnak választottunk.

Első lépések

A várakozásnak nem megfelelően, rögtön jött a kijózanító gondolat, ahogy a zene kicsit jobban kibontakozott: ez meg mi? Agresszív, zavaros, behatárolt, elektronikus… - de miért?

Hát persze!! Úgy elméláztam a látvány felett, hogy alábbhagyott a szokásos óvatosságom. Fel sem tételeztem, hogy a vezérlő tápegységben a fázis, esetleg a szabványtól eltérően, átellenben lehet bekötve!  Pedig nagyon úgy tűnik, hogy így lesz. Szerencsémre rendszeresítettem egy tápkábelt az ellen-állásba szerelt eszközöknek, hogy ne kelljen mindig eljáratnom az irány-érzékenységüket. Átszereltem erre, és tovább hallgatva a lemezt, a második gondolat helyett jött a megnyugvás, hogy így most már rendben lesz. Az első mintavétel után jöhetett a karmagasság beállítás. Erre, ugye szükség volt, hogy valamihez hasonlítva értsem a magasságállítás közbeni változásokat.

Kissé tanácstalan vagyok, hogyan is fejezzem ki a tervező mérnök, Franc Kuzma zsenialitását. Ha lenne kalapom, lengetném. Sapkám van, gondolatban egy darabig úgy veszem, hogy lengetve lesz. Ennek az apropója nem más, mint a VTA kar magasságállító funkciója.

A magasságállítás precíziós tornyának hátsó részén található egy elreteszelés, amely mozdulatlanságra ítéli a kart az állíthatóság függőleges irányában. Ezt kiengedve, lehetővé válik, tizedmilliméterre pontosan a magasság beállítása. A VTA torony tetején van egy tekerőgomb, rajta egy nyolcosztásos skálával, ami azt jelenti, hogy egy teljes körbefordulás 0.8millimétert jelent. Magabiztosan tekergethetem, mert a beállító gyűrűt lenullázom és így pontosan látszik, ahhoz képest éppen hol tartok. Egy teljes kör után a nulla visszaköszön ugyanabban a pozícióban, de addigra a kar már 0.8mm-el feljebb, vagy lejjebb tart, attól függően, hogy balra, vagy jobbra forgattam-e a gombot. A legjobb benne az, hogy a legtöbb karral ellentétben, mindezt lejátszás közben tehetjük meg, azonnal monitorozva a hangképben észlelhető változásokat. Nekem a hatás, több mint megdöbbentő volt, mivel még nem találkoztam ezzel a megoldással ilyen kifinomultságban. Tetszett az is, hogy állítgatás közben a lejátszás ugyanolyan stabil és kiegyensúlyozott maradt. Nincs lötyögés, vagy bizonytalanság. Érezni az anyagot, a mozgás egyenletességét, a forgás finom nyugalmát, amit az egymáson mozduló felületek adnak. Mindezt olyan pontos megmunkálás teszi lehetővé, amellyel a beállítás megadott tűréshatár értéke kevesebb, mint 0.01mm lehet.

Egyértelműen hallható a változás. Ahogy a tizedmilliméterek vándorolnak, úgy követi azt a hang is. Ha lejjebb eresztem, elmélyül a hang tónusa, egyre mosottabbá és kontrollálatlanabbá válik, ha pedig túl magasra állítom, észrevehető lesz a zavarosság és a dinamika, illetve a mélyszekció gyengülése. De így, folyamatában észlelni ezt a hatást, miközben pontosan hallható minden egyes változás, nagyszerű és egyben komfortos érzés. Van egy pont, amikor minden összeáll, mintha a tű a hangot kitépné a vájatból és az teljesen függetlenné válna a technikától. A hang leszakad, és a hangfalból kilép a térbe. Értelemszerűen ebben az állásban hagytam és így hallgattam tovább.

Igyekeztem többféle stílust befogni a kiérleltebb vélemény eléréséhez. Ezek a teljesség igénye nélkül a következők voltak: Vivaldi-The Four Seasons –Academy of ST. Martin-in-the-Fields (Decca Argo Division London), Belafonte-At Carnegie Hall (RCA Victor, USA), Echoes of Enja (Enja Records), Yves Montand-Paris (Columbia, USA), Nana Mouskuori-Vieille Chansons, Iron Maiden-Powerslave (EMI London)

Zene füleimnek

Előnyök: a hangszedő és a lemezjátszó egységet képvisel, ez hamar nyilvánvalóvá vált. Mindkettő a pontos, részletező és emellett nagy volumenű auditív tulajdonságairól győzött meg. Vivaldi lemezét hallgatva, az első figyelem fókuszába a hangszerek arányos kirajzolódása került. Ebben a térélményben a hangok koherenciája megfelelő egyensúlyt kapott, bizonytalanságnak nyomát sem találni. Ebben a magabiztosságban a perifériára szorult apró információ morzsák kiegészítik a hangképet, nem pedig összezavarják, a teret is még reálisabbá téve. Az elkülönülés a dinamikában is jelen van, minden hangszer önálló individuumként létezik. A hangszerekhez tartozó frekvenciák nem egymást zavarják, hanem inkább kiegészítik. A térábrázoláson belül a hangszerek reálisan jelennek meg és hasonlóan ahhoz, ahogy élőben megismertük, most is olyan, mintha a „saját helyéről” szólaltatná meg a muzsika hangjegyeit. Ezt könnyű így befogadni, hiszen természetes a hangzás. Segítenek ebben a Tannoy duálkoncentrikus hangszórói is, amik nem húzzák irreálisan szét a teret, hanem inkább koncentrálják a hangokat.

Harry Belafonte nagy sikerű, Carnegie Hall-ban tartott koncertjét a Matilda című dallal zárta. Sosem értettem igazán, pontosan mi történik a színpadon, amiért érdemes ennyi ideig elhúzni a közönség énekeltetését. Igaz, a szám egyszerű és dallamos szerkezete, szinte már igényli a közönség bevonását a refrénbe. Biztos, hogy ez élőben ütős lehetett, és gondolom úgy vélték, hogy a lemezt is a csúcson érdemes lezárni. A negyedik oldal, két rövid dalon kívül főleg erről az egy számról szól. Felkapott volta miatt, sokszor hallgattam már meg ezt a részt, mégis a közönség és a zenekar együttesen eddig olyan kihívás elé állította a lemezjátszókat, hogy a részletek, amiért érdemes lenne újra feltenni a lemezt, igazából nem voltak eléggé értelmezhetőek. Vagy inkább úgy fogalmazhatnék, hogy a részletek összemosódtak és, ami átjött, azt ennyi időn keresztül hallgatni „egészen picikét” unalmas volt. Most viszont a realitást tükrözve bukkantak fel és ezek segítségével már beleélhettem magam az előadás lényegébe.

Belafonte artikulációja érthetővé vált. Amit kifejezett és, ahogy kifejezte azt, a szándék és a szellemiség, (ez esetben a humor és az incselkedés a közönséggel, ahogy bevonja őket az előadásba, tudja, hol vannak a határok és ezen belül mik a lehetőségei), átjött és engem is bevont az élménybe. A közönség sem egy élettelen masszaként volt jelen, hanem felmérhető lett a helyszín és a benne elfoglalt dimenzió, ahonnan a közönséghangot a felvételhez hozzákeverték.  Mindez részletekbe menően, aprólékosan jelen volt, az egyének szinte kiváltak a tömegből.

Az Enja kiadó jazz válogatását is többször meghallgattuk. Nagy dolgok nem történtek közben, annyit lehet elmondani ezzel kapcsolatban, hogy a zenét akkor is élveztük volna, ha egy sokkal behatároltabb szinten kapjuk vissza. Viszont nem hiányzott a hangképből egy magasabb kategóriás lejátszó ígérete sem, meg voltunk elégedve.

(Egyébként pedig sokszor igaz, hogy amiről nem tudunk, az nem fáj. De ha meg van az egység az elemek között, azt, ha megbontod, még, ha javítani is szeretnél rajta, legtöbbször inkább csak rosszabb lesz.) A zenén keresztül belepillanthattunk a hatvanas évekbe, a korba, amikor a felvételek készültek. Ritmusos, összeszedett, igazi „nagybetűs” zenét kaptunk ezzel a lemezzel.

A Philips igazán kitett magáért, amikor ezt a lemezt összehozta. Mouskuori élénk, szárnyaló éneke és hangszeres kísérete is kiköveteli magának a figyelmet. Talán a valóságot megidéző intenzitás miatt, ahogy megszólal a szobát betöltő előadás. Bárhogyan is van, a hallgató elvonatkoztat a környezetétől és kénytelen a lemezre figyelni. A zene összetétele nem túl bonyolult és ezzel átjön a tisztes felvétel eredménye és az utómunka gondossága, ami olyan léptéket feltételez, amit még épp elhordoz ez a formátum. A hangulata is megkörnyékez, hiszen egy másik korba kalauzol el a lemez, valahová a francia vidék dűnéi közé, ahol még a középkori szőlőtermesztés javában folyik. A lemezjátszó csöndje segít az élmény átélésében, mert nem zökkent ki és ezért nagyon hálás vagyok. Az utazást a lemezoldal vége szakítja meg, de a technika trükkje az, hogy olyan késztetést vált ki, amit csak a másik oldallal lehet orvosolni.

A Powerslave olyan amilyen. Többet várnék tőle, éppen ezért kompromisszumot kell kötni a megjelenítés, vagy az élvezhetőség határán. A felbontásból túl sok, elveszi a kedvet ettől a lemeztől.

A nemzetközi sajtó így fogalmaz: „A legrosszabb, amit egy audio berendezés tehet, hogy abbahagyatja kedvenc felvételei lejátszását a zene szerelmeseivel, mert nem engedi elfelejteni, hogy azok nem tökéletesek. A Kuzma tájékoztat a hibákról, ugyanakkor megtalálja a módját, hogy jól bemutassa a lemezeket.”

Ebben a szellemben, azért élvezhető volt ez a lemez, de ha jobban odafigyeltem, akkor jelen voltak a nyomás hiányosságaiból adódó fals részletek is. De nem panaszkodhatok. Inkább meghallgattam néhányszor, ami a rendszer mellett szól. Ha nem szólt volna a „kényes” ízlésemnek megfelelően, nem lett volna igényem rá, hogy újból feltegyem.

De ezt is elárulom, hogy ennél a lemeznél inkább a Sonus Faber Principia 5-ös hangfal volt a jó választás. A zene és a dinamika jól jött ki ezek kapcsolatából, míg a felbontás megmaradt azon a szinten, ami még támogatta a zenei összhatást, mert nem avatott be a hangkép legrejtettebb zugaiba. Erre nem is mindig van szükség, főleg nem olyan műsorforrásnál, ami eleve nem hordozza magában azt a színvonalat.

Hátrányok?

A zenetapadás. Egyszerűen beleette magát a fejünkbe, hetekig nem sikerült kiszellőztetni. Nem csak „úgy” megmaradt. Úgy maradt meg, hogy belénk sulykolta a mély érzelmi intenzitást, ahogy Yves Montand a hangokat közvetíti. Olasz származása ellenére őt tartják az egyik leghitelesebb előadónak, aki a háború utáni Párizs-életérzést, a dalaiban legjobban át tudta adni. Valóban olyan mély érzelmeket gerjeszt tolmácsolásában a sanzon, hogy képtelenség attól szabadulni. A lemezjátszó és a rendszer is, ezt hűen közvetítette. Most is, ahogy erről írok és felidézem magamban, megérint a hangulata és legszívesebben ott lennék a hatvanas években, valahol Párizsban. Ha lehet időutazni, a zenén keresztül most valósággá vált. (Ehhez persze kell(h)ettek az amerikaiak is, akik ezt a lemezt így, ebben a minőségben letették az asztalra.) Kifogásolni valóm a felvétellel kapcsolatban nincs.

A barátaim most sem maradtak el, a lemezek közül nekik is feltettem párat. Többen csak azért jöttek el, mert jeleztem, hogy tetszeni fog nekik a lemezjátszó. Érdeklődésük azért is volt figyelemreméltó, mert ők, már nálam jóval korábban találkoztak ezzel a modellel.

Elégedetlenek voltak vele és vagy továbbléptek, vagy épp továbblépnek. Most viszont egyöntetű tetszést aratott a Kuzma és láttam, hirtelen zavarba ejtő volt számukra, hogy náluk miért nem viselkedett hasonlóan?! Holott árkategóriában a rendszereik jócskán felülmúlják a mi kontrolláncunkét.

A hallgatózás után egyértelműnek tűnt, hogy az érzékeny komponensek, tükröt tartanak a fázisban, vagy ellenfázisban bekötött elektronikának. Most nyilvánvaló lett, hogy aki váltott, bánta már és nem is azt sajnálta, ahová mostanra eljutott, hanem inkább azt, hogy nem élvezhette a zenét a Kuzmával, a tudásának a szintjén.

Ajánlás

Franc Kuzma, mérnökként felismerte a stabilitás fontosságát, ezért is kapta a Stabi nevet a lemezjátszó. A precizitásban, ahogy megalkotta és a minőség érzetében, ami minden egyes részét körüllengi, benne van az elhivatottság és a tapasztalat. A Stogi, szlovénul merev, utalás a hangkarra és arra, hogy mire számítsunk a vele való jelközlés tekintetében.

A Stogi S kar nagy mechanikus csillapítású, stabil és szilárd. Minden paraméterében benne van a tökéletes beállítás ígérete. A hangszedő tű nyomóerő optimalizálása, a lemez forgása közben fellépő oldalirányú erő (antiscating) kiegyenlítése, a hangszedő párhuzamba állítása a lemeztányérral, a tű ideális merőlegességének a barázdához állítása, a karmagasság precíz beállításával maximalizálja a kiolvasási pontosságot és a csatorna elválasztást.

Ebben a kiépítésben, (hangszedő nélkül) uszkve 8000 Euro elköltése után megkönnyebbülhetünk, hogy a pénzünk értékálló befektetés részévé vált. Hogy mennyire? Az összehasonlításból az etalonunkkal kiderül.