Advance Acuostic X-i105, Cambridge Audio CXA60, Marantz PM6006, NAD 356BEE
Bevezetés:
Minket audiofileket, avagy hifiseket – nevezzük magunkat bárhogyan is - sokan amolyan csodabogaraknak tartanak az egyedi kinézetű, nagy becsben tartott szerkezeteink, érdekes kábeleink, esetleg jócskán átrendezett lakószobánk, vagy a szertartásos zenehallgatási szokásaink miatt. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez az egész csupán „sok hűhó semmiért”, amibe felesleges annyi pénzt és energiát fektetni, mert egy olcsóbb berendezés is szinte ugyanúgy tud szólni, és azon keresztül is éppúgy lehet élvezni a zenét. Mi természetesen nyomban igyekszünk korrigálni ezt az állítást, kiegészítve abbéli saját véleményünkkel, miszerint egy szerényebb masina is valóban képes ugyan szépen zenélni és örömöt szerezni hallgatójának, ámde ez a zenei élmény még nagyon is távol jár attól, ahová a berendezésünk színvonalának fokozatos javítása után eljuthatunk. Ezért van az, hogy mi, hifisek igyekszünk fejlődni, előrébb jutni. Ha már szépen szól nálunk a zene, akkor is azon törjük a fejünket, miként érjük el, hogy még szebben szóljon. Lehet, hogy előrébb kellene húznunk a hangsugárzókat a hátsó faltól, esetleg kicserélni egy kábelt másikra, vagy kipróbálni egy új erősítőt? - Jellemzően ilyen, és hasonló gondolatok bűvkörében élünk. Tudjuk és tapasztaljuk azt is, hogy a hifiben a még oly jónak tűnő ötletek sem mindig váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Gyakran éppen ellenkező eredményre jutunk, mint szeretnénk, ám a kísérletezésnek ekkor is meg van az az előnye, hogy általa valamiféle tapasztalattal mégis gazdagabbak leszünk. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy az egész hajcihő még így is megérte! (Feltéve persze, hogy ez a hajcihő nem került rengeteg sok pénzünkbe…) No, de amikor valami isteni szerencse folytán egy kincsre bukkanunk, egy jobb hangú készülékre vagy valamiféle hifi praktikára jövünk rá (amely nem feltétlenül jár többletkiadással), akkor ennek az élménynek köszönhetően a „hifibarát” szervezetében olyan fokú örömhormon termelődés veszi kezdetét, amely még az ő várható élettartamára is kedvező hatással lehet. (…most pedig el lehet tűnődni azon is, hogy ha a Hifi Magazin képes lenne gyakorta olyan információkkal, ötletekkel szolgálni az Olvasói számára, amellyel valóban sikerülne ilyesfajta örömöket szereznie, akkor lapunk a műszaki ismeretterjesztésen túl akár egyfajta egészség megőrzési misszió szerepkörét is betölthetné…)
De érzem, hogy a szerkesztő mindjárt a fejemre koppint, több komolyságot kérvén tőlem – egyúttal felhívva a figyelmemet azokra a bizonyos készülékekre, melyeknek a bemutatását ideje volna elkezdenem. Nem is húzom tehát tovább az időt.
Vendégeinkről
Tesztrovatunkban tehát négy erősítőt volt szerencsénk vendégül látni.
Valamennyien integrált kivitelű készülékek és az áruk alapján nagyjából a középosztályba lehet sorolni őket.
Végigtekintve rajtuk, már első ránézésre feltűnik, hogy a külsejükben mennyire különböznek egymástól. A NAD gúnyája kissé régimódi és úgy fest, akár egy főúri dolmány. Ezzel szemben az Advance Acoustic öltözéke inkább egy asztronauta űrruhájára emlékeztet. A Marantz és a Cambridge Audio már inkább a napjaink divatos eleganciáját igyekszik tükrözni, kissé eltérő elgondolásban. De végül is megállapíthatjuk, hogy a maga módján mindegyikük (az egész Társaság) külleme ízléses, - avagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy: Díszes. Ezért is kapta jelen cikkünk, mottójául a „A Díszes Társaság” címet, melyet ebben az esetben kéretik kellő komolysággal és nem pedig átvitt értelemben venni!
Tesztelésre készülve
Ahhoz, hogy feltérképezzük őket, először is úgy gondoltuk, szükségünk lesz egy etalon erősítőre, viszonyítási alapként. Egy etalon ugyanis, némi túlzással élve az ítész jobb keze, amely ismert hangkaraktere révén, fix támpontul szolgál a tesztkészülékek megítélésekor és elhelyezésekor a képzeletbeli audiofil ranglétrán.
De ugyanilyen fontos a lánc többi eleme is, melyek nélkül, ugye nem képes hangadásra egyik erősítő sem. (Ha mégis, akkor sürgősen szervizre van szüksége…)
Innentől kezdve pedig már csak az a kérdés, hogy milyen színvonalú is legyen a lánc többi eleme?
Ha szerényebb képességű eszközöket használnánk, akkor az, bizonyára elmosná az erősítők között fennálló különbségeket, amit nem szeretnénk. Ha pedig egy igazán nívós szettet állítanánk csatasorba erősítőink számára, akkor pedig jobban kiemelné a differenciákat, megkönnyítve ezzel az ítélethozatalunkat. Ez, ugye önmagában véve igen jó lenne, de ekkor viszont elképzelhető, hogy akaratlanul is inkább az erősítők hibáira, hiányosságaira helyeződne át a hangsúly a véleményalkotásunkban.
Jelen helyzetünkből és időnkből adódóan, - egy magasabb szintű lánc már össze volt állítva, aminek a hangját jól ismerjük, az időnk pedig csak úgy rohant, - így hagytuk a rendszert, és igyekeztünk nem a legmagasabb mércénket elővenni, hanem reálisan, a maguk szintjén értékelni alanyainkat. A láncunk elemei tehát a következők voltak:
A front-endet a Sony CDP-XA7ES CD játszó, mint futómű és az MSB Link Dac együttese alkotta. Utánuk, az audiofilek többsége számára (és az én számomra is) a vágyálmok netovábbját megtestesítő Mark Levinson ML-320S elő és Mark Levinson ML-334 végfok páros következett. A sort a szintén nagy hírnek örvendő Avalon Transcendent állódobozok zárták, melyek a 6x4,5 méteres szoba keskenyebbik fala mentén, a hátsó és az oldalsó faltól is jócskán elhúzva lettek felállítva. Maga a szoba egy kellően csillapított, függönyökkel és vastag szőnyeggel borított, zenehallgatás céljára kialakított helység. A készülékek természetesen hifi állványokon voltak elhelyezve, és az éppen hallgatott tesztkészülék számára is fenntartottunk egy helyet – a könnyebb cserélhetőség érdekében.
Talán essék szó röviden a lánc hangkarakteréről is, melynek nyíltságával, dinamikájával, eszköztelenségével, felbontóképességével, sztereó színpadának kiterjedtségével kapcsolatban leginkább felsőfokon tudnék nyilatkozni.
Hangképe meglehetősen semleges, színezetlen, ezzel együtt ugyanakkor még neki is van egyfajta karaktere. (Melyik berendezésnek nincs?) Talán a mélyhangok jellegéről mondanék kis kritikát: a basszusa feszes, jól követhető, ám néha kissé „kiürül”, amiről alighanem a hangfal tehet, mert még viszonylag újnak számít. De összességében, egy szó, mint száz: engem levett a lábamról a tudásával. Nem vitás, hogy audio berendezésnek klasszis, kontrollberendezésnek pedig minden bizonnyal még több is, mint megfelelő lesz a számunkra.
Természetesen nem vártuk el, hogy utolérjék a Levinson párost, de kiderült, hogy hozzájuk képest milyen irányban és távolságra helyezkednek el a tesztkészülékeink.
Először úgy terveztük, hogy az erősítőinket, külön-külön a Mark Levinsonok után fogjuk meghallgatni, ám gyors fejszámolást végezve, be kellett látnunk, hogy így sohasem érnénk a teszt végére. Így amellett döntöttünk, hogy végighallgatjuk a teljes hanganyagot a Mark Levinson szetten, melynek hangját igyekszünk minél mélyebben emlékezetünkbe vésni, – majd ezt követően lépnek színre sorban a többiek.
A teszt mindvégig vakteszt maradt, egy nagy akusztikus paraván segítségével, és csak 1 valaki segédkezett a zsűri ötöse közül a készülékek cseréjében. Az alanyok, természetesen forró hangulatban vártak megmérettetésükre, hogy énekhangjuk a legcsengőbb lehessen.
A teszten elhangzó felvételeket pedig igyekeztünk úgy összeállítani, hogy erősítőinknek többféle zenei stíluson is lehetőségük legyen megmutatni képességeiket.
Az albumok és zeneszámok a következőek voltak: A Stereoplay lemez 1-es számú dzsesszfelvétele (1997-es Stereoplay Megatest), Berlioz Fantasztikus Szinfónia 4. (Reference Recordings 4 -March to the scafford), Lorena Mckennith – The Visit – Bonny Portmore (Warner Music), Kylie Minogue & Nick Cave – The Abbey Road Session – Where The Wild Roses Grow (Parlophone).
Két tűz között! Belépőszintű audiofil erősítők vaktesztje
Minden erősítőt azonos hangerővel hallgattunk meg (57.1 decibelt mértünk a hangfalaktól 3,2 méter távolságra, középen, az 1 Khz-es mérőjellel), egyenlő feltételek között. A véleményeket és az adott pontszámokat mindenki a mintavételnek fő helyet adó központi auditálási fotelből származtatta.
A zsűri vaktesztje: mi sem szolgálja jobban a közérdeket, mint az, hogyha a magát piedesztára emelő zsűri, kap egy kis kihívást, amivel rögtön bizonyíthatja a rátermettségét. Ennek okáért, félig meddig akaratlanul, de felcseréltem az első vállalkozó szellemű erősítőn, a Cambridge Audio-n a bal és a jobb oldali összekötő kábeleket, az erősítő és a Dac között. Illetve a bal oldali hangfalkábel plusz/mínusz pólusait. Azonnal lefülelték, hogy itt felcserélődtek az oldalak, sőt miután ezt helyrehoztam, továbbra sem hallgattak és korrigálhattam a fázisfordítást is. Tehát, a fülek felkészültek a tesztkörökre…
Mindenki 0-10-ig adhatott pontokat, és a Levinson szett volt a viszonyítási alap, ez számított a mi esetünkben tíznek. A többi erősítő az ehhez mért produkciója alapján lett „lepontozva”. Az előzetes meghallgatások alapján tapasztaltakat figyelembe vettem és igyekeztem mindegyiket a legoptimálisabban illeszteni (fázisok helyessége, legbejáratottabb bemenetek stb.), hogy a lehető legjobb tudásukat mutathassák meg. Az erősítők természetesen bemelegítve várták, hogy sor kerüljön rájuk.
A tisztelt zsűri az összes adott hanganyagon mind a négy esetben átrágta magát, így született meg a végső sorrend. De ezután, már az éjbe futva, a sztahanovista banda kitalálta, hogy a teszt győztesét a retro tuti tippünkkel, (amit a leendő low budget antitornyunk ismertetőjében majd bemutatok), vessük össze. Így került terítékre a pontozás végső, éppen csak győztesével, az Advance Acoustic-kal a Sony TA-F 630ESD 1989-ből!
Belevágva: azt hiszem, most mindenki örülhet! Aki a high-endet pártolja, az megnyugodhat, csatát vesztett erősítőink meg sem közelítik a Mark Levinsonok színvonalát. Aki viszont a retrót és a second hand-et favorizálja, annak az a jó hírem van, hogy azonos körülmények között, a harminc éves Sony hangminőségben képes volt tartani a lépést a modern technikával.
Ezen túl természetesen hozzátesszük, hogy eredményeinket ezen speciális körülmények között kaptuk. Más installációval, talán más lehetne a sorrend, bár az adott pontszámok alapján elmondhatjuk, hogy a hallgatóság szinkronban volt, és ez tükröz némi objektivitást.
Részletezve:
A Cambridge Audio CXA60, összességében megnyerte a zsűri tetszését, de a hangos éljenzésbe időnként ilyen felhangok is beszűrődtek: dinamikus, egyenletes, jól hallgatható, analógos érzelmes – kontra: kevésbé izgalmas, mélyebb tónusú.
A Marantz PM6006 is megkapta a magáét, de akinek inge, vegye magára. Többek között ezek a gondolatok kerültek lejegyzésre: bensőséges, finom, szemérmes, vagy kulturált, jó sztereó képe van, érzelmes, levegős. Jól hallgatható, de kevesebb az izgalom és a dinamika.
Az Advanced Acoustics X-i105, sorrendben a harmadik szereplő a következő megjegyzésekre késztette a hallgatózókat: élénk, dinamikus, lendületes, élvezetes és transzparens, énekhang szárnyal. De volt, aki nem átallotta azt állítani, hogy kicsit műanyag hangja van, és néha túl élénk az előadásmódja, bár talán még nem harsány.
Igaz, ami igaz, üzemszerűen a szeánszig nem ment többet néhány hétnél, ami vajmi kevés egy erősítő teljes bejáródásához. Néhány hónap elteltével megint volt alkalmam zenét hallgatni vele (összehasonlítottuk az Audiolab 8000S erősítővel) és akkor a hangjával már sokkal érettebb benyomást keltett.
Utoljára maradt a Nad 356BEE erősítője és rögtön leckét kapott a zsűri jó és rossz megjegyzéseiből is. Az előzőnél is jobb, részletező, áttetsző, hallgatható, elkülönülnek a részletek, nincs hibája. Más szerint: kicsit színezett, kicsit fakó, és van egy enyhe mélyhiánya. (- a szerk.)
A Szeánsz végeztével még átbeszéltük egyszer a hangképekkel kapcsolatos benyomásainkat. Többen úgy véltük, hogy a két, utolsóként színre lépő erősítő – azaz az Advanced Acoustic és a NAD szóltak a legszebben, ugyanakkor, meglehetősen hasonló karakterrel. A Mark Levinsonhoz képest mindkettejük hangszíne kissé magasabbra csúszott ugyan, de ezzel együtt is, egyfajta lendületes, élvezetes, derűs előadásmód jellemezte őket. Hármunknak tetszett jobban valamelyest az Advanced Acuostic szárnyalóbb megszólalása, míg egyikünk a NAD részletgazdagabb hangját szerette inkább. Abban azonban valamennyien egyetértettünk, hogy a két erősítő közötti különbség minden tekintetben eléggé csekély.
A Cambridge Audio abban különbözött az előbbi két erősítőtől, hogy az ő karaktere még az ML kombóéhoz képest is egy mélyebb tónus irányába mozdult el, aminek köszönhetően már-már a csöves erősítők hangképét kezdte idézni. A testes, telt, meleg megszólalása számos rendszerbe illesztve bizonyára előnyére is válhat. Ugyanakkor, azt a tényt sem hallgathatjuk el, hogy a versenytársai valamelyest nyíltabban és levegősebben zenélnek nála.
A Marantz, egybehangzó véleményünk szerint igen jól hallgatható erősítő, igaz némelyikünk szerint időnként kicsit unalmasan is tud szólni, de tulajdonképpen nem éreztünk különösebben zavaró hibát a hangjában. Többünk is utalt arra, hogy ennek az elektronikának igen jó az érzelemközvetítő képessége, és szép a középtartománya.
Röviden összegezve hát a Díszes Társaság produkcióját, kijelenthetjük, hogy az est legjobbja 92 ponttal az Advanced Acoustic Xi-105 lett. Meg kell még emlékeznünk a Maranzt PM6006-ról is, mely erősítő a pontverseny utolsó helyére került ugyan, ám mérsékelt ára és ennélfogva kedvező ár/érték aránya révén, a jelenlegi mezőnyből gondolkodás nélkül kiérdemelte tőlünk a legelőnyösebb vétel, azaz a „Best Buy” címet.
Amennyiben ezen a teszten önmagunk teljesítményét kellene értékelnünk, akkor úgy érzem, hogy inkább lehetünk elégedettek, mintsem csalódottak.
Egy szubjektív teszt, sohasem kizárólag csak a tesztalanyok tesztje, hanem bizonyos mértékig a tesztet végzőké – vagyis a zsűritagoké is. Tartottunk attól, hogy mi történik akkor, ha a készülékekről alkotott véleményeinket sehogy sem fogjuk tudni majd közös nevezőre hozni. Szerencsére nem igazolódott be az aggodalmunk és, - bár a benyomásaink helyenként ellentmondásosak, - azért az összesített véleményhalmazból az erővonalak többnyire szépen kirajzolódtak.
