Avagy, hogyan jutottam el az LP-től a hosszú magnós korszakon keresztül a CD lejátszókon át napjaink Stream világába.
Ezek a gondolatok az elmúlt negyven év hazai hifi világának anomáliáiról és az ebből fakadó speciális fejlődéséről szólnak.
A nyolcvanas évek elején, ha hifizni akartunk az LP-n és a Bartók rádió élő koncertközvetítésén kívül más, jó minőségű forrásunk még nem volt. Jobb híján ezeket, de leggyakrabban az ezekről készült szalagos magnófelvételeket hallgattuk. A nyolcvanas évek elején ugyan már léteztek a szalagos magnók minőségét majdnem elérő kazettások, (Nakamichi 700, 1000, Dragon, Teac Z 6000-7000, Revox B215, Hitachi 5500) de ezek gyakorlatilag elérhetetlenek voltak a vasfüggöny ezen az oldalán. A 37-40 évvel ezelőtti csúcskazettás deckek is inkább csak a negyedsávos orsósokkal tudták felvenni a versenyt.
Hazánkban a magnózásnak egészen más szerepe volt, mint nyugaton. Ott az emberek a zeneszámok számukra megfelelő egyvelegét tudták létrehozni különböző albumokból a magnó segítségével. Számukra a magnózás egyfajta interaktivitást adott a passzív lemezhallgatáshoz képest. Kis hazánkban a magnózás ennél sokkal nagyobb jelentőséget kapott, ugyanis nálunk nem csak hifi minőségű készülékeket, de lemezeket sem lehetett kapni, vagy ha néha jutott is némi deviza a behozatalukra, akkor is csak gyengébb minőségű Jugoszláv vagy indiai nyomásra futotta. A szűkös devizakeretet inkább csak populáris könnyűzenére költötték, hiszen arra már akkor is sokkal nagyobb volt a kereslet, mint az igényesebb műfajokra. A hazai Hungaroton szerencsére biztosított széles választékban és jó minőségben LP lemezeket, de csak a klasszikus műfajban. Jazz alig volt kapható, talán csak az NDK kultúra házában lehetett néha beszerezni néhányat a legismertebb közkedvelt előadóktól. A hazai mondhatjuk, különleges magnós kultúra ennek a piaci anomáliának köszönheti a felvirágzását. Ez a hiánygazdaság, ahol sem készülékeket, sem lemezeket nem lehetett, vagy csak nagyon korlátozottan vásárolni, hozta létre a magyarországi kazettás magnó kultuszt, ami még ma is létezik. Se szeri se száma a közösségi oldalon az ilyen-olyan retro hifi oldalaknak, korszakonként és márkánként tagozódva. Érdekes módon a lelkes gyűjtők gyűjteményeinek (magamat is beleértve) 60-70% át a kazettás magnók teszik ki. Ennek az aránytalanságnak, mármint a kazettás magnó túlsúlyának Magyarországon a következő pár sorban ismertetett magánimport az oka.
A 70-es 80-as években, pont a hifi aranykorában, csak így magán importból kerültek hozzánk jó nyomású igényesebb műfajú Lp-k. Aranyat ért akkoriban egy jó háromfejes, hárommotoros, duál capstanos, szalagot kalibrálni képes kazettás magnó. Ekkortájt egy ilyen gép birtokosa tized áron közel 90% minőségben hozzájuthatott kedvenc lemezeihez kazetta másolat formájában. Persze ez a 90%-os minőség csak az akkori kezdetleges szerény minőségű hazai hifi láncokon volt igaz, de az akkori Orion, Videoton, Unitra esetleg a Biziben kapható legolcsóbb, japán elektronikákon tényleg tudták az akkori csúcsmagnók ezt a 90%-ot. Ezért a 10% körüli minőség veszteségért (az árán felül) bőven kárpótolta a gazdáját, hogy nem kellett 20 percenként fordítani a lemezt és még a tízedik lejátszás után sem sercegett, persze ez csak akkor volt igaz, ha a felvételt még a lemez újkorában készítették. Megfigyelhető volt akkoriban, hogy a frontendnek használt kazettás magnó többszörösébe került, mint az utána következő összes többi hifi komponens együttvéve. A szalagos magnók nem tudták ezt az olcsó üzemet biztosítani, hiszen az orsós magnószalag sokkal többe került, mint a kazetta. Persze aki nem tudott beszerezni a fent említett csúcs kazettásokból az ugyan a sokkal drágább üzemű, de azoknál jelentősen olcsóbb, itthon is beszerezhető Akai orsósokat használhatott. Néhány high speed orsós Revox is felbukkant nagy ritkán a bizikben, kb. egy panellakás áráért. Ennek a megvásárlásának lemez mentés céljára még akkor sem volt értelme, ha valakinek volt is rá pénze, ugyanis ilyen drága üzemű magnóval teljesen értelmetlen dolog lemezeket másolgatni. Egy 38cm/s szalagsebességgel futó 50 mikron vastag szalag fél sávon kb. 30 perc játékidőt biztosított. A szalagra rá sem fért egy LP, tehát kb. 3 szalagra lehetett felvenni 2 LP-t. Egy ilyen módszerrel rögzített lemezmásolat nagyjából a tízszeresébe került volna még az Ecseri piacos lemezáraknak is, ez ugye nem tűnik túl jó üzletnek. Ugyanezen okok miatt nem terjedtek el később házi használatra a DAT magnók sem, pedig a DAT kazetta még mindig olcsóbb volt, mint az orsós magnószalag és ugyanolyan kényelmesen használható, mint a kompakt változata. Az ilyen stúdiómagnók, beleértve a Dat-ot is, házi használatra nem valók, mert bármilyen jó minőségűek is a felvételeik, azt a fizikai alaptörvényt ők sem tudják felül írni, hogy a másolat sohasem lehet jobb az eredetinél. Itt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogyha ma valaki mégis rendelkezik, egy jó esetben is minimum 30, de leginkább 40 év körüli highspeed Revox, Studer, Otari, Tascam, stúdió magnóval az ma horror árért vehet magának közvetlen mesterszalagról készült analóg másolatot.
Ismét el kell gondolkoznunk, hogy van e értelme megvenni 500.000 - 1.000.000,- Ft-ért egy öreg stúdió magnót azért, hogy aztán kb. 20-30.000,- Ft-ért megszerezhessünk hozzá egy nagylemeznyi anyagot szalagon. Ma már egy digitális maszterhez akár ingyen, vagy fillérekért hozzá lehet jutni. Az biztos, hogy ez a mesterszalag kopi sokkal jobb minőséget ad bármilyen Lp-nél, de az itt a kérdés, hogy mi a helyzet a szintén profi, digitális nagyfelbontású felvételekkel, vajon, hogy aránylanak egymáshoz? Bevallom, fogalmam sincs, mert még sohasem hallottam ilyen másolatot. A HFM, - ahogy lehetőségünk lesz rá, - rendezni fog egy ilyen vaktesztet, ahol a régi és az új csúcs technikát küldjük a ringbe, aztán győzzön a jobb! A régi és az új technológia összemérésénél különösen fontos hogy a teszt „vak” legyen, hiszen a hifisek általában mindig a régit szeretnék jobbnak hallani, és ha tudják, éppen mi szól, akkor azt tényleg jobbnak is hallják. Az összehasonlítás sajnos nem lesz teljesen korrekt, mert egy szalagon az analóg technikával készült felvétel másolatát halljuk, minimális másolási veszteséggel. Ha pedig találunk ugyanerről az analóg mesterszalagról egy nagy felbontású digitális másolatot, az ugye hordozni fogja a két technológia hibáit, tehát átveszi a régi technika zaját és ehhez hozzáadja a digitális rögzítés kvantálási hibájából származó keménységet.
Nem tudom, létezik e fordított verzió, ahol eredetileg digitálisan rögzített „mesterszalagról” készül analóg másolat, de akkor is fennállnak ezek a problémák, csak pont fordítva. Az lenne az igazán korrekt összehasonlítás, ha egy hangmérnök ugyanarról az élő felvételről készítene egy időben felvételt mindkét módszerrel. Nem tudom, létezik-e ilyen egyáltalán? Természetesen engem is erős érzelmi szálak kötnek a magnózáshoz, szeretem a retrohifit, de gyűjteni csak magnókat gyűjtök. Helyhiány miatt a gyűjteményem kb. felét, persze a jobbik felét el kellett adnom, hogy miért a jobbik felét ennek érzelmi, de még inkább anyagi okai voltak. Én elsősorban a Pioneer Kék korszakos magnóit gyűjtöm, annak ellenére, hogy talán ezek a márka műszakilag leggyengébben sikerült példányai. Viszont, a legszebbek, persze csak nekem, mert ez erősen szubjektív. A műszaki gyengeségük viszont sajnos objektív, a 79 előtti és a 82 utáni Pioneer magnóim sokkal megbízhatóbbak és jobban is szólnak. Mivel azonban már zenét kizárólag stream-en hallgatok, így a szelektálásnál csak a szívemre, és egy kicsit azért a pénztárcámra is hallgattam. Például az Akai GX 635-met nem azért tartottam meg, mert műszakilag jó, hanem azért mert gyönyörű, és nézegetni sokkal jobb, mint a Revox PR 99 félsávos higspeed magnómat, ezért inkább tőle váltam meg, pedig ez volt talán a legjobb hangú darabom. Érdekes hogy ma már kb. ugyanannyit ér mind a kettő, ami szintén azt bizonyítja, hogy a retro hifi már nem a hangminőségről, hanem inkább a dizájnról és a fílingről szól. A Nakamichi 1000 MKII-től, a Dragon-tól és az Aiwa XK-S9000-től pedig a pénztárcám sugallatára váltam meg, mert mindig lehet olyan árat kínálni, aminek nehéz ellenállni, pedig ezek voltak a legjobb kazettásaim. Bár ez azért nem teljesen biztos, mert a kilencvenes évek elején volt egy Teac Z-6000 és egy Naka CR-7 magnóm. Nem vagyok biztos benne, hogy nem ezek voltak-e jobbak. Sajnos nem egy időben voltak nálam, így összehasonlítani nem tudtam őket. Az sem utolsó szempont hogy akkoriban még a CR-7 új volt, a Teac kb. 5-6 éves, ami azért nem elhanyagolható körülmény.
Két érdekes vaktesztet is csináltunk a magnóimmal, még 30 illetve 20 éve. Először 30 éve a CR-7-et mértük össze vaktesztben a Teac Z-6000-rel – érdekes módon a jóval öregebb Teac-et hoztuk ki győztesnek, bár mindenki a Nakát gondolta befutónak, - pedig az akkori viszonyok között nagyon színvonalas láncon végeztük a tesztet, tehát nem a kontrollánc volt a hibás. Lp demó lemezekről készítettünk felvételeket. A Lemezjátszó Kuzma Stabi-Stogi volt, már nem emlékszem melyik VDH MC hangszedővel, Paravichini MC trafó, YBA 1 elő végfok és a Sound Lab-A1 elektrosztatikus hangfalakkal végződött a lánc. A magnók tehát kifuthatták magukat a TDK SA-X és az MA-R szalagon is. 10 évvel később került sor egy másik meglepő magnós vaktesztre, ahol megint nem jött be a papírforma. Itt a Nakamichi 1000 MKII-t hasonlítottuk össze a Revox PR9–el fél sávon 38 cm/s sebességgel. A két magnó kb. úgy aránylik egymáshoz, mint egy 1600 cm3-es VVTI motoros Honda egy hatliteres hengerenkénti kétszelepes amerikai izomautóhoz.
Mindkettőt frissen újítattam fel Szalai Lászlóval. Az 1000-t TDK SA-X-ra kalibráltuk, a Revoxot 50 mikronos Zonálra. Az eredmény mindenkit meglepett, ugyanis intenzívebb Jazz zenén és dinamikus pop zenén, ahol nem hallható a zaj, a Naka nyert. Egész egyszerűen szebben zenélt, amire azért senki sem számított. Persze klasszikus zenén és a „lájtosabb” Jazzen már a szalagos volt a nyerő, de ez már nem volt igazán vakteszt, hiszen a szalagzaj rögtön elárulta a kazettást, ha pedig dolbiztunk akkor már egyáltalán nem voltak versenyben egymással. Igazság szerint a Nakát DBX zajcsökkentővel is ki kellett volna próbálni, de mivel sosem használtam, így ez akkor eszembe sem jutott, amit most utólag, már kicsit bánok. Tekintettel arra, hogy a szalagos magnó szalagköltsége kb. hússzorosa a kazettásénak, így ez a teszt is azt bizonyította, hogy szalagos magnóval lemezeket másolgatni teljesen értelmetlen dolog. Sajnos egy hibája azért volt a tesztnek, hogy mint utólag kiderült, a szalag nem Zonal hanem MTEC volt. Ez is okozhatta ezt az igencsak meglepő eredményt, bár úgy tudom a stúdió szalagok olyan szabványosak, hogy nincs akkora különbség a kalibráláskor, mint a kazettáknál…
Lassan eljutunk a nyolcvanas évek második felébe ahol kb. 4-5 év késéssel megjelentek az első CD játszók és a DAT magnók a vasfüggönyön innen is. Nagyon drágák voltak és CD lemezeket is nagyon nehéz volt még akkor beszerezni. Ezek a korabeli nálunk felbukkanó olcsó CD játszók még egy olcsó Nad 5120 lemezjátszóval sem nagyon tudták felvenni a versenyt, így ez a korai CD-s korszak nálam kimaradt. Sajnos én is nagyon nehezen haladok a korral, annak idején is nagyon nehezen álltam át LP-ről CD-re. Valamikor 1991-ben sikerült szereznem egy Meridian 602-603-mat ezzel már szerettem CD-t-is hallgatni, de sem a Meridián, sem az ezt 10 év múlva leváltó Krell KAV-250 sem tudta megközelíteni hangminőségben a Roksan TMS lemezjátszómat a VDH Grasshopper hangszedőjével. Később be kellet látnom, hogy a kényelem és a sercegés nagy úr, így kb. 8 éve végleg szakítottam az LP-vel. Ugyanilyen nehezen váltottam pár éve a CD-ről a Streamre. Minden hifistában nagyobb a kelleténél a kütyük iránti vonzalom, mint kéne, ezért is váltottuk annak idején, bár nehezen, de a szalagosról kazettás magnóra. Milyen izgalmas volt nézegetni a forgó orsókat… ezt a feelinget már a kazettás nem nyújtotta. A Dat magnókkal is ez volt a problémám, bár a szalagosok legtöbbjénél már jobb hang minőséget produkált és még a szalagköltsége is kedvezőbb volt. A legolcsóbb és legjobb hangú magnó pótló pedig a CD író volt. Na, ennek aztán már semmilyen feelingje sem volt. Valószínűleg a CD írókat ugyanúgy nem gyűjti senki, mint talán a zenehallgatásra legkevésbé elterjedt hifi VHS magnókat. Ezeknek a formátumoknak a mérsékelt sikere nem a minőségükben keresendő, hanem a szerethetőségükben, ugyanis a hifi készülékeknek ilyen paraméterük is van ám! A retro világában pedig ez a legfontosabb paraméter, nem pedig a hangminőség.
Tervezünk majd a retro rovatba egy mega hangrögzítő tesztet is, ahol az előzőekben felsorolt létező összes formátumot vakon összemérjük. Érdekességképpen bevesszük a mezőnybe a gyengébb minőségű, de elterjedt MP-3-mat és a minidiszket is. Az Lp játszómmal ellentétben a CD játszómat és a CD lemezeimet megtartottam, hiszen eladni már nem nagyon lehet őket. De volt egy másik oka is ennek, tudniillik úgy gondoltam jók lesznek a nyaralóba, ott úgysincsen vezetékes net, tehát streamel-ni úgysem tudok. Nemrégen vettem egy Dragon Fly-Cobalt pendrive-hoz hasonlító mini DAC-ot. A mini D/A konvertert arra találtak ki, hogy a telefonokból jó minőségben ki tudjuk nyerni az audio jelet, hiszen a fejhallgató kimenet korántsem alkalmas erre a célra. Ennek segítségével már a nyaralóban is hozzáférek a Tidalhoz, aminek következtében nálam a CD technika végérvényesen háttérbe szorult, akárcsak a magnóim.
A digitális technika lassan minden műszaki téren kiszorítja az analógot, ez pedig a fejlett hatalmas tároló kapacitásnak köszönhetjük. Ma egy középkategóriás telefonnal átlagos körülmények között már jobb képet készíthetünk, mint egy 10 éves DSLR fényképezőgéppel. Ma már nem kell spórolnunk a mintavételezés nagyságával a tárolókapacitás szűkössége miatt. Ennek a műszaki paraméternek a szinte exponenciális növekedése miatt a felbontásból eredő „digitális” hibák nagysága már az emberi érzékszervekkel nehezen mutatható ki. Van azonban ennek a technikának is gyenge pontja, ez pedig az előző sorokban már említett szerethetőség. Egy vérbeli hifistának, magamat is beleértve, kicsit olyan ez a streamelés, mintha a mézesüveget kívülről nyalogatnánk, de a zenehallgatási élményt ez persze nem befolyásolja. A feeling, a design és a szerethetőség hiányáért bőven kárpótol, hogy hozzájuthatok szinte elképzelhetetlenül nagy mennyiségű zenei anyaghoz jó minőségben, szinte fillérekért. Ez a lehetőség viszont, - nagyon helyesen - csak a zenehallgatásról szól és nem a hifizésről.
Valószínű, hogy a hifis táborunk kicsit át fog ezért alakulni, sok zeneszerető ember élni fog ezzel a már megfizethető lehetőséggel, aminek segítségével jó minőségben hallgathat otthonában majdnem végtelen mennyiségű digitálisan tárolt és online bármikor hozzáférhető albumot. Sajnos lehet, hogy sokan elpártolnak majd tőlünk, akiket inkább a kütyük szeretete vonzott a hifi világába. A kütyüzés lassacskán megszűnik, legalábbis a hifizés leginteraktívabb részében a lemezekben és a frontendekben, nem is beszélve a hangrögzítő készülékekről. Természetesen erősítőkre és hangsugárzókra ezután is szükség lesz még egy darabig, bár ki tudja hova fejlődik még a technika.
Nem elképzelhetetlen hogy eljön az-az idő, amikor belénk építenek valami chip-szerűt, ami még, a még analóg fülünket is kihagyva, közvetlenül az agyunkba juttatja koncert minőségben a zenét!
