Hifi országutakon és Audio ösvényeken

Kedves Olvasó!

Ön a második Magyar hifi magazint olvashatja ezen a fórumon. Nagy elődünk, az 1979-ben debütált offline Hifi Magazin példamutató és értékteremtő kultúráját szeretné, immár online felületen, 26 év szünet után folytatni.

Fiatalabb olvasóink a következő linken elérhetik a Hifi Magazin első számának bemutatkozó cikkét, az Audio kultúra 0 óra, 0 perc, 0 másodperc-es ragyogó cikkét, amely tökéletesen szemlélteti a gépi zenehallgatás helyét a világban. Közel negyven évvel a Hifi Magazin megjelenése után, sajnos a hobbink erősen háttérbe szorult, ez az információ szinte csak a negyven év feletti generációt érinti. Azzal, hogy visszatértünk a hobbinkhoz a publikálás által egy olyan célt szeretnénk megvalósítani, amellyel azt reméljük felkeltjük a fiatalabb generáció érdeklődését, a (szerintünk) kulturális értéket teremtő hobbi iránt.

Nagyon sokan a műszaki érdeklődésük és a hifi iránti elkötelezettségüknek köszönhetik, hogy a fülbemászó és könnyen emészthető Popzene hallgatásán túl, eljutottak a Jazz és a Klasszikus zenéig.

Ahhoz, hogy a zászlónkra kitűzött célt elérhessük, miszerint a fiatalabb generációval is megszerettessük a kevésbé populáris, de mindenképp igényesebb zenei műfajokat, nem szabad elzárkóznunk az olcsóbb, egyszerűbb berendezések bemutatásától és tesztelésétől, illetve a tesztekhez használt demó zenék kiválasztásánál nem nélkülözhetjük az egyébként népszerű és elterjedt, leginkább elektronikus könnyűzenét.

Minden hifistának és zenehallgatónak nem titkolt célja, hogy a különböző koncertek élményét megpróbálja a saját lakásában több-kevesebb sikerrel reprodukálni. Ugyanígy a házimozi kedvelők is megpróbálják a különböző projektorok és többcsatornás hangrendszerek segítségével a multiplex mozik élményét az otthonukba varázsolni. A hifizés alapvető célja, hogy mindenki az általa kedvelt zenei műfaj koncertjének érzését („feelingjét”) újra átélhesse otthon a lakásában.

Sajnos van egy nagyon rossz hírem. Egy Pop vagy Rock koncert élethű visszaadásához -a még megfizethető árkategóriában- egészen más berendezésre lesz szükség, mint mondjuk egy templomi kórus, vagy egy vonósnégyes élethű reprodukálásához. Egy jó, „High-end” láncnak persze nem okoz különösebb gondot, ha a műfajokat váltogatjuk, feltéve, ha a forrás egy jó minőségű hanghordozó. A csúcskategóriás készülékeknek inkább a gyenge minőségű felvételek okoznak gondot. Sokszor a bolhapiacokon beszerezett, gyenge minőségű kedvenc lemezeink indiai nyomásban, vagy a 40 éve, Ct-506-al felvett kazettáink sokkal elviselhetőbben szólnak a konyhai music centerünkön, vagy az autónkban, mint a fő láncunkon a nappaliban. Ezek a gyenge minőségű források ugyanúgy más berendezéseket igényelnek, mint mondjuk a rossz földutak, ahol egy terepjáróval kényelmesen autózhatunk, míg az egyébként kitűnő sportautónkkal csak egy szenvedés lenne végigmenni rajta. Tiszteletben kell még tartani a különböző stílusok és műfajok kedvelőit is, hiszen a hifi élethű hangvisszaadást jelent. Élethűen vissza lehet adni a 130 decibelen dübörgő gatyalengető rock koncertet is, ahol a mellkasunkban érezzük a basszust, és a vonósnégyesek természetes erősítés nélküli, kevésbé dinamikus, de nagyon részletgazdag hangulatát. Szerintem egyik műfaj kedvelőit sem szabad kizárni köreinkből.

Sok szempontból egyszerűbb dolguk van a Pop és a Rock zenei műfaj kedvelőinek az otthoni hang reprodukálásában. Nekik elsősorban a szomszéddal kell megküzdeniük, mint inkább a technikával. Az élő zene természetesen reprodukálhatatlan, legfeljebb bizonyos százalékban megközelíthető. A klasszikus értelemben vett hifizés leginkább az akusztikus hangszereket használó elektronikus erősítést mellőző koncertek modellezéséről szól. Ugyanis a popzenei koncerteken eleve már „konzerv” zenét hallunk, mivel a hangszereket nem közvetlenül, hanem hangszórókból halljuk. A térhangosító berendezések minősége is jelentősen eltér egymástól, de legalább a teremakusztika hibáival nem kell számolniuk, feltéve, ha szabadtéri a koncert.

A Müpában a Zeneakadémián (és a Duna Palotában pl.–a szerk.) hallható koncertek talán a legjobb minőségű élőzenei koncertek hazánkban, hiszen itt profi módon megtervezték a terem akusztikáját. Az ezeknél kevésbé rangos koncerttermekben, ahol az akusztikai körülmények nem ilyen optimálisak, már az élőzene varázsa is kicsit szerényebb, köszönhetően a mérsékelten kedvező teremakusztikának.

Van még egy nem túl jó hírem, amely a lakószobákra is igaz. Sokan nem szeretnek erről tudomást venni, hiszen ez a legnehezebben cserélhető illetve változtatható hifi láncszem. Egy rossz akusztikájú koncertteremben hiába Steinway a zongora és Stradivari a hegedű, a hangminőség elmarad egy olyan koncertteremétől, ahol jó az akusztika, de csak egy Bösendorfer a zongora és Amati a hegedű. Ez az analógia sajnos igaz a lakószobákra és a hifi berendezésekre is. Egy csupa márvány és üveg négyzet alaprajzú nappaliban, ahol ráadásul még a szoba hosszának és szélességének fele a belmagasság, még a világ legdrágább berendezésével sem lehet élvezhető hangminőséget elérni. Míg egy jó akusztikájú szobában, amit adott esetben még néhány tudatosan tervezett akusztikát javító modullal (Helmholtz rezonátorok, diffúzorok, csillapítók stb.) is felszerelünk, az előbb említett berendezés 10 %-át érővel is sokkal jobb hangminőséget fogunk elérni.

A fentiek alapján úgy vélem, hogy a teljes hifi lánc két vége a legfontosabb. A láncunk kezdődik a hanglemezzel és végződik a szobával. Ha e két legfontosabb elem bármelyike zenehallgatásra nem megfelelő, majdnem mindegy, hogy a kettő közé milyen készülékeket helyezünk, a végeredmény kiábrándító lesz. Minden lánc olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme. Ez a mondás természetesen itt is igaz, de a részletekbe a bevezetőben még nem bonyolódnék bele.

A magazinunk célja pont a láncszemek felkutatása és ezek egymáshoz való viszonyának elemzése, hogy az értékelés után jó szívvel ajánlhassunk komplett rendszereket olvasóinknak.

A Hifi Magazin fő célja, hogy tájékoztatást nyújtson olvasóinak a piacon jelenleg elérhető hifi komponensek kiválasztásában, értelemszerűen árkategóriánként. Szerintem, mint minden hobbiban az ésszerűséget és minden ilyen racionális érvet, hogy miért van erre szükség, nyugodtan félretehetjük. A hobbi azért hobbi, hogy szórakoztasson, és valamiféle életérzést biztosítson, amitől a hobbista jól érzi magát.

Mindig feltesszük a kérdést, hogy megér-e ez ennyit, meg annyit, van-e ennek értelme, stb…

A hifi berendezéseknek is kétféle értéke van. Az első a használati értéke, amely többé-kevésbé paraméterezhető és tesztelhető. A második, hogy a készülékeknek ma már státuszszimbólum értékük is lehet. Ebből is kétféle létezik:

  1. A jelenleg kapható High End berendezések
  2. A már 20-60 éves legendássá vált retro készülékek.

A High-end berendezések most még inkább használati értékkel rendelkeznek, majd az idő meghozza, hogy 20 év múlva melyik válik legendává.

A státusszimbólumnak nem számító elsősorban csak használati értékkel rendelkező hifi készülékeknek is két fő kategóriája van:

  1. Az úgynevezett áruházi hifi (ez a kategória ma már csak alig, alig létezik.(nagyjából amit a Media Marktban még fellelhetünk a kétcsatornás készülékekből)
  2. Az audiofil termékek (ma már csak szaküzletekben kaphatók).

A kezdő olvasóink érdekében néhány szóban érdemes kifejteni, hogy mit is rejt ez a fent említett négy kategória.

Kezdjük árkategória szerint a legolcsóbbakkal, a már-már szinte nem is létező áruházi hifivel.

Áruházi hifi

Ezek valahol a kilencvenes években haltak ki, és a hetvenes, nyolcvanas években élték a fénykorukat. Ezek általában a jól megtervezett mérnöki munka és a tömeggyártás okozta kompromisszum ötvözetét tükrözték. Nem a legdrágább alkatrészekből készültek, alkatrész válogatás pedig szóba sem jöhetett ebben a kategóriában. Itt nagyon fontos paraméter volt az ár, hiszen a fogyasztók számára csak nagy eladott példányszám esetén volt tartható.

Ebben a kategóriában viszonylag fontos szerepet kapott a dizájn, mivel az erre fordított pénz jobban megtérült, mintha műszaki tartalomra fordították volna. Ez a szegmens tele volt felesleges gombokkal, műszerekkel, amik nem a hangminőséget, csak az eladhatóságot szolgálták. Valamennyiünk számára ezek voltak a bevezető készülékek a hifi világába.

Audiofil hifi

Ezek már jobb minőségű alkatrészből készültek, de alkatrész válogatásra a még mindig nagy példányszám miatt általában itt sem volt lehetőség. Leginkább a külső megjelenésük és a hangszínszabályzók elmaradása különböztette meg őket a szerényebb áruházi hifiktől. Legtöbbször egyszerűbb spártai, néha kicsit barkács dizájnnal rendelkeztek, nehogy összekeverjék őket a póriasabb áruházi kategóriával.

High-end hifi

Talán ez a legtöbb támadásnak kitett kategória. Sokak szerint már a sznobizmus határát súrolja. Mindenképp meg kell védjem ennek a kategóriának a létjogosultságát, hiszen szerintem ezek is értéket teremtettek.

Ezen kategóriájú készülékek javarészt már a legjobb minőségű és legdrágább alkatrészekből készültek. A legfontosabb erényüket nem is elsősorban a drága anyagáruknak köszönhették, hanem ebben a kategóriában a jó minőségű alkatrészeket is kézzel válogatták, és sok esetben még szubjektív meghallgatással is tesztelték. Be kell lássuk a tényt, hogy magas áruk miatt kis eladott példányszámú készüléken kellett, hogy megtérüljön a nem éppen olcsó anyagköltség és a még ennél is sokkal drágább mérnöki munkaóra. Ez az oka a High-end készülékek csillagászati árának. Ezért azok a vádak, amik a Rolex órákhoz (hiszen hiába fizetünk érte többet, mégsem múlik tőle lassabban az idő), illetve minden olyan státuszszimbólumnak számító, de hozzáadott érték nélküli termékhez hasonlítják őket, amik semmi másra nem valók, minthogy a gazdájuk anyagi helyzetét szimbolizálják, ebben az esetben nem állják meg a helyüket. Mert gondoljunk csak bele, mondjuk egy luxusautó árával vetekedő High-end láncot senki nem fog irigyelni, hiszen nem látják a tárgyalásokon, nem visszük ki az utcára és a legtöbb vendégünk, még ha látja is, azt sem tudja, hogy mi az, viszont közel koncert minőségben hallgathatunk rajta zenét.

Retro hifi

Az elmúlt hatvan év piaci sikereit méltán kivívó, elsősorban jó minőségű, dizájnos modellek képezik, lehetőleg makulátlan esztétikai állapotban. Ezeknél a dizájn mellett a javíthatóság a legfontosabb, hiszen a nyolcvanas évek második fele után készült készülékek nagy része már a bonyolult IC-és megoldások miatt nehezen javítható gazdaságosan, ezért a gyűjtők kevésbé kedvelik, mint a 70-85 között gyártott készülékeket. Természetesen itt ilyen éles határ nem húzható, ez csak egy durva megközelítés volt. Ezzel a kategóriával inkább a birtoklási vágyunkat elégítjük ki, bár a legtöbbnek a használati értéke is még teljes értékű.