(Feleslegesen állítottam be és járattam őket hetekig, a tesztre minden megváltozott…)
Előzmények
Befutott néhány hangfal a komolyabban vehető ligából és így éltünk a kialakulófélben lévő összehasonlítási lehetőséggel. Mind a négy égtáj felől érkeztek darabok, így igencsak kíváncsiak voltunk, hogy milyen különbségeket mutatnak a különböző gyártók, a gondolkodás, a fejlesztés, a különböző gyakorlati megoldások terén.
Távolkelet felől a FAL, azaz a Furuyama Audio Labs S/C60-8Ohm hangfalpárja érkezett, míg a messzi nyugat gyermeke az Avalon Transcendent. Ez referenciaként szolgál most is, igaz felfelé jócskán kilógva a hárommilliós árkategóriából. Európai részről a német hangfalépítést a Heco Anniversary képviselte, míg a szomszédos Ausztriát a Bösendorfer VC1. Délről a Rosso Fiorentino Volterra és az Apertura Onira érkezett, mesélve az Olaszok és a Franciák elképzeléseiről a hangfalépítés terén. Végezetül az angol felmenőkkel rendelkező Wilson Benesch Actor One is helyet követelt magának közöttük.
A különbségek nem csak az égtájakban, hanem a kategóriákban is megmutatkoztak. Míg a legtöbb modell az audiophile vonzásában definiálható, addig akadt olyan is, ami inkább a hifi csúcsát képviselte, vagy olyan is, ami bizonyos tulajdonságai miatta inkább már belépő a high-end-be. Ez előbbire jó példa lehet a Heco, míg a másikra leginkább talán a FAL. Ezzel körbezártuk az audiofiliát, több oldalról is tükröt tartva felé.
Fontos még az idő szempontja is. Többségük újonnan most is kapható, mégis szerettük volna őket megszondáztatni a múlt értékeit képviselő darabokkal is.
Megkerestem mindegyiknek a pontos helyét és igyekeztem megválaszolni magamnak a szokásos kérdéseket. Hova állítsam, mennyire forgassam be, használjak e tüskét, vagy más, egyéb rezgéscsillapítást hozzájuk? Mind a 7 pár hangfalnak centire alapos és koordinátákba rögzített helye lett a szobában. Pontosan beállítottam őket, ügyelve a beforgatás megfelelő mértékére is. Mindegyik párnak máshol volt a helye, ahol megfelelő illeszkedésre találtak az akusztikával és összegződtek a képességeik. Ha kellett, megkapták a személyre szabott rezgéscsillapítást is, így az Apertura, a Wilson Benesch és a VC1 a gyári tüskeszett felett bizonyíthatott, a FAL alá pedig a Tiglon alátétek kerültek, a többieknél nem volt indokolt rezgést csillapítani!
Míg a beállításoknál a hangfalak egyedül érezhették magukat a szobában csak én voltam az egyetlen társaságuk, a teszten már más volt a felállás. Kiegészültem a „bandával”, - akik most is odatették magukat és a legjobb képességeik szerint értékeltek. A nem bekötött hangfalaknak meg helyet szorítottunk a szoba hátsó fertályában. Így viszont, ebben a felállásban, a megváltozott akusztikai összetétel miatt teljesen más lett a hangzás.
Az 1-es szobában zajlott a teszt, bár először szinte úgy tűnt, hogy „emberkísérlet” lesz belőle. Ide tömörítettük a székeket, szorosan egymás mellé, túlzottan nagy mozgásteret nem hagyva a szobában. Így hallgatóink azzal kísérleteztek először, magukat tesztelve, hogyan találják meg a székeket bekötött szemmel – mert ugye a vakteszt, az vakteszt és bizony szigorúak a szabályok! Öröm volt látni rajtuk az elszántságot… én bezzeg megint kimaradtam belőle, mivel szokás szerint én feleltem a technikai lebonyolításért. A Tascam DA-3000-től kaptuk a jelet, amit a réz alapanyagú tápokkal bekötött Mark Levinson páros továbbított a hangfalakhoz a réz hangfalkábelen keresztül, míg a készülékek közötti összeköttetéseket az „arany” szimmetrikus kábel szettre bíztuk.
Több szempontot is vizsgáltunk ezzel a tesztsorozattal. Sokunk számára, mára már nem csak a koncentrált zenehallgatás a fontos. Többen jelezték felénk, hogy nem csak az számít, hogy a rendszer elé ülve kapjanak jó zenei élményt, hanem a szoba, vagy akár a lakás különböző pontjain is szeretnének elfogadható hangot hallani. Sőt, sokan direkt olyan hangfalat keresnek, amely széles spektrumban sugároz le. Ezért mi is több helyről értékeltünk a hallottakat, a szoba különböző pontjairól, középről, oldalról és egészen a szélről is. Az ezzel kapcsolatos eredményeket külön meg fogom osztani a végső értékelésnél.
A tesztzenékkel most sem tértünk el a már megszokottaktól, de most kifejezetten az akusztikus irányt céloztuk meg velük. Nekünk éppen megfelelő nagyzenekari felvételre a Crystal Cable teszt lemezén találtunk, a Liadov - Baba Yaga (Reference Recordings) formájában. Miles Davist pedig, hogyan is hagyhatnám ki, amikor ilyen kellemes és akár sokszor egymás után is meghallgatható, illetve élvezhető produkcióval kényeztet el bennünket, a Round Midnight (CBS, USA) lemezén. Harmadik számnak nem mást választottunk, mint a Rózsaszín párducot Manchinitől (Manchini – The Pink Panther Theme, Concord Records USA). Tudjuk, sokan cikinek tartják, mégis többen lelkesen bólogattak a zsűritagok közül, amikor meghallották. Gondoltam, ha jobban a magukénak tudnak egy zenét, az érdekeltségük is nagyobb lesz, és ez hozza magával a pontosabb értékelést, ezáltal a hitelesebb eredményt. A zsűrit el kell kényeztetni, hogy a komfortzónájukon belül maradva a belső egyensúly segítségével hozzák meg döntésüket.
A referenciát most is segítségül hívtuk, így az Avalonnal kezdtük a meghallgatást. Értelemszerűen 10 pontot ért a teljesítménye és mivel nem volt beavatva a hallgatóság milyen árkategóriájú hangfalakat is értékelnek, külön hangsúlyoztam, az Avalon a viszonyítás, viszont a jobb teljesítmény többet ér, feljebb is lehet pontozni! Minden meghallgatás után kikísértem a tisztelt zsűri tagjait a teremből (a végén már maguktól is kitaláltak), és amíg papírra jegyzeteltek, értékeltek, én átszereltem a következőre és beállítottam a megfelelő hangerőt. (Köszönettel tartozom Mark Levinsonnak, az előerősítő hangerő szabályozása precíz és igen pontos beállítást tesz lehetővé.)
Szemelgetés a hangfalakból és a vakteszt részleteből
Az Avalon igen kiegyensúlyozott előadása után a Bösendorfer VC1-re voltam a leginkább kíváncsi, ezért ezt kötöttem be másodjára. Brodmann néven jelenleg is kapható, gyakorlatilag minden paraméterében megegyező, felépítése azonos. Egyedül a név cserélődött le és mivel a Brodmannál még aktuális modell, létjogosultságát éreztük a meghallgatásának. Szintén a hárommilliós liga képviselője (a Dió kivitel listaára 10000 Euro), vagyis újabban már kilóg egy kissé belőle… Fura jószág, hangolható, valamelyest hasonlíthatóan a hangszerekhez, melyek építési elveiből többet is felhasználtak benne. Tulajdonképpen a hangszerépítés megoldásaiból kívántak átemelni a hangfalkészítés megoldásai közé néhány fogást, ezért a hangszórók egyben plusz, szándékos rezgéskeltő hatással (is) bírnak. Itt az egy szem papírmembrános mélyközépről van szó, aminek légáramkeltő hatását egy nyíláson keresztül alávezetik a rezonátorlapnak, ami nem kicsi felülettel egészíti ki a működési tartományát. Ez a lap nyomaték csavarhúzóval pontos értékre feszíthető, akár a gyári ajánlás (75, vagy 95 cm/Nm) alapján, de talán még jobb, ha pontosan a szobaakusztika követelményeihez állítjuk. Ezzel a feszesebb, vagy öblösebb megszólalási jellegek végtelen átmenetéből illeszthetünk és tehetjük „tökéletesebbé” a hangfal válaszreakcióit.
Most is be lett állítva, csak éppen nem a plusz öt fő és plusz hat hangfal akusztikát erősen modifikáló hatásait figyelembe véve. Ez egy jóval nagyobb visszahatás, mint amit egy ilyen érzékeny doboz tolerálni tudna. Önmagában meghallgatva azt állapítottam meg, hogy ez majd jól megugorja, vagy „át is ugorja” a mezőny színvonalát és lehet, hogy a legjobbak egyikeként fog végezni. Ehhez képest olyan mértékű tonális elmozdulása volt mély irányba, hogy túlzott mélybősége és emiatti magashiányos produkciója miatt nagyon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Már szinte az első hangok után hallható volt az „elhangolódás” és a zsűri sem süket… sajnos a megfelelő korrekcióra pedig most nem volt mód.
Múltidézésként, - meg, mert belefért az árkategória tűrésébe, - vehetett részt a teszten a Wilson Benesch Actor One. Előzetes tapasztalataim alapján mondom, hogy ezt az árat megidézi, csak épp nem feltétlenül a mai kor jelen lévő képviselőinek a színvonalán. Nálunk eddig kicsit finomkodóan, enyhén feszesen szólt, picit kemény hangja enyhe szorítást okozott a rajta átközlekedő elektroakusztikai jelnek. Annyira nem vészesen, mégis a valódi természetességéből egy kissé talán veszítve. Most bezzeg magára talált ebben az új akusztikai felállásban, érdekes volt megtapasztalni, de jobban érvényesültek a jó tulajdonságai. Mivel a szoba visszahatása nem a precíz csattogó felhangot, hanem inkább a „csöves” lágyabb karaktert hozta elő belőle, az a kis műviség is kimúlt belőle és immár természetessé, vagy természetesebbé vált. Annyira, hogy oldalról, ahol álltam, nekem ez volt a befutó, de a többiek végtaglengetéséből is érzékelhető volt, hogy még maradtak volna zenét hallgatni.
A kockázatot kedvelő forgalmazó felajánlása a következő tétel, a Furuyama Audio Labs S/C60, azaz a FAL. Mindössze egy darab lapmembrános szélessávú hangszóró alkotja az aktív részt, természetesen keresztváltó nélkül. Igen „érdekes” létforma, külön meghallgatást is szánok neki, ott majd bővebben beszámolok még róla. Most azonban számít, hogy milyen minősítésre képes, hiszen a vakteszt akár piacbefolyásoló szerepet is vállalhat, ezáltal visszahatással lehet a forgalmazó büdzséjére. Tamás (Kürthy) ezt vállalta és lehet, hogy jól tette, mert középen hallgatva, a neki fekvő akusztikus zenékkel igen tetszetős előadást produkált. Jobbnak értékelte a zsűri, mint az Avalont! Szélről, ez kevésbé mondható el, mégis a high-end magasságából szállt le közénk egy, ugyan műfajilag némileg válogatós, (kevésbé kultiválja a nagyzenekar, vagy a metal zsúfolt hangszerelését), de olyan képességeket megcsillogtató angyal, amivel a hagyományos, azaz ehhez képest bonyolult jelúttal rendelkező hangfalaink nem versenyezhettek. De erről többet, majd a jól megérdemelt tesztjében árulok el.
Következő felszólaló a Rosso Fiorentino Volterra volt és bevallom, már megkülönböztetett figyelemmel viseltettem irányába. Megérkezett, kicsomagoltuk, leraktuk valahova, bekötöttük valamivel (próbából a Sony TA-N650ESD-vel) a földön, valahogyan, minden beállítás és egyéb szemfényvesztés nélkül. Majd néhány napig úgy is maradt. Egyszerűen annyira jó volt! Ezt beeső vendégeink is mind megerősítették, elállt a szavuk tőle! (Először persze a kegyeleti tárgyra hajazó külseje miatt, mely egy exkluzív helységben igen jól mutathat, de nálunk inkább úgy festett, mintha az a bizonyos végső lakhely lenne, felállítva.) Most már a lehető leggondosabb beállítás szerint került terítékre, így igazán kifuthatta magát! Az a természetesség, dinamika, tér, amilyen finoman, de határozottan megszólalt, mindenkinek tetszett. Önálló tesztjében ebbe majd még jobban belebonyolódok, most inkább jöjjön a következő résztvevő.
Apertura Onira, az a bizonyos résztvevő, amit a Rossóval együtt csomagoltunk ki és persze, hogy ezt kötöttük be először (ugyanabba a rendszerbe), hiszen nagyon látványos, szinte mutogatja magát, gondoltuk, hogy ígéretes. Ribbon magas, D’Appolito mélyközép hangszóró elrendezés, alul reflexnyílással, központos, azaz egy pontos rezgéselvezetéssel. A többi tüske a széleken csak támaszték. Hallod micsoda megjelenítő képesség? - szólaltam meg az első hanghullámok okozta élvezetből. Olyan, mintha közvetlenül a tudatban megjelent zene, a fejemet kihagyta volna. Igaz, csak addig, amíg a ribbon magas és még valamelyest a középsugárzó felső tartománya kicsit kiemelve segítette az énekhang és a felsőszólam közvetlenségét. Majd ahogy követték egymást az ütemek, a zenekar egésze valahol elmaradt. Igen hamar kiderült, ez nem az a hangfal lesz, melyet beállítás nélkül elhallgatgatunk. Most viszont jót tett neki a vakteszt forgataga és így, a jobban lecsillapított helyiségnek köszönhetően, igen jó teljesítménnyel hálálta meg, mind szélről és középről is.
Utoljára tartogattam a Heco Anniversary hangfalakat. Igen, az ellenállás mindig a könnyebb utat választja, most szó szerinti értelemben is. Nem elég, hogy, vagy 85kg az alap súlya, még jól ki is van tömve - egyébként gyári ajánlásra -kvarchomokkal, emiatt négyen hoztuk fel (épphogy) az emeletre. Immár bőven mázsa felett van a súlya, így erőt gyűjtöttem a mozgatásához, hiszen most egyedül kellett megbirkóznom vele. A hifiből avanzsált, mégis egyfajta csúcskategóriaként pózoló és audiofil erényeket csillogtató óriás, beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Persze. Hozta a képességeinek megfelelő erényeket, kifutotta magát - kaptam meg a végső értékelésnél a finomságra vágyó zsűri ítéletét. Nagy, nagyot szól. Magasan vannak a hangszórói, vagy 20-25 cm-el feljebb, mint az átlagos üléspozíció, emiatt vagy távolabbról ildomos hallgatni, vagy pedig magasabb pozícióból.
Amúgy igényes, három utas a doboz, szintén ribbon magassal, hátulján reflexnyílással. Külön figyelmet érdemel a keresztváltója, amit egy plexilap mögé rejtettek és minőségi, egyben igen dekoratív hatást kelt. Bikábelezhető, de mert szimpla meghajtással csatlakoztunk a hangfalakhoz itt szükségessé vált az átkötések használata a közép és magas sugárzókhoz.
Előbecslő
Az utolsó akkord is lecsengett, mindenki kivonult a szobából, én pedig álcáztam a helyszínt kikötve a Heco-t és visszaállítva a korábbi helyére. Megtartottuk szokásos értékelésünket, ahol mindenki elővezethette a véleményét a hallottakkal kapcsolatban. A vizuális élmény hiánya kiélezte a hallásbeli képességeket, - ezt többen meg is jegyezték, - továbbá azt is, hogy észrevehetően, szinte minden hangfal egymástól eltérő, külön világ. Kiemelték a 2. hang gyengeségeit és a negyedik, illetve az ötödik erényeit a többi közül. Igen kíváncsi voltam továbbá, hogy így, utólag már szemügyre véve őket, melyiket gondolnák a legjobbnak és melyikre fognák rá, hogy tuti az a vesztes. Mivel a hangfalak többsége ismeretlen volt a zsűri számára, ebből a szempontból a berögzült sztereotípiák kerekedtek felül és határozták meg a látottak alapján alkotott véleményüket. Befutóra többen is a FAL mellett adták le a voksukat, de az Apertura és a Bösendorfer is kapott szavazatot. Sznob a társaság, vagy sokat tapasztalt, - lehet ez is, az is, - így a Heco lett kinevezve sereghajtónak.
Értékelések – most már bővebben, sorban, ahogy hallották őket:
Avalon Transcendent – legtöbben még mindig az etalonunkat tartották összességében a legjobbnak, holott számszakilag, csak a második helyen végzett. De kiegyenlített teljesítménye centrálisan és a széleken is élvezhető produkcióval jelentkezett. Tiszta, dinamikus, részletező, ahol az egyensúly megjelenik a zenében. A szokásos mélyhiány felmerült, de sajnos, még mindig nem mondható el, hogy be lenne járatva (az utóbbi időben alig használtuk).
Bösendorfer VC1 – nagyon mély tónusú, ami hol erény, hol kritika, ízléstől függően. Finom a megszólalása, hosszan hallgatható, - ezek voltak a tulajdonos szavai (mert ő is a zsűri között volt). Persze „a tulajdonos füle valóban hizlalja a saját disznaját.” A közepe kiürült, magasa gyenge – ez pedig már azok véleménye, akik az utóbbi időben nem ezen a hangfalon szocializálódtak. Viszont jó tere van és ez szépen megmutatkozik kiegyenlített teljesítményén, ahogy körbeszólja a szobát. Még a széleken is tartogatott zenei élményt.
Wilson Benesch Actor One – odacsapás a múltból. Nálam, - kiszorulva a helyiség szélére - ez a befutó, na de mit mondanak azok, akiknek a szavára most érdemes adni? Szó szerint idézek, mert rátapint a lényegre: Jó basszus és tér, nagy hang. Hasonló, de felbontásban és tonalitásban jobb az etalon.
Furuyama Audio Labs S/C60 – teljesítménye kétélű fegyver. Idézet középről: nagyon jó tér, vertikálisan is kinyílik, mélye kicsit kevés, de ami van az jó (két utas lehet). A nagy felbontást és a hangzáshű megszólalást is többen emlegették. Képességeit középről hallgatva, a metszéspontban csillogtatja meg igazán. Mivel ezzel kapcsolatban igen magas színvonalról indít, a széleken a beszűkülés ehhez képest jól érzékelhető, de azért még így is jól hallgatható marad. Mivel ezzel a beforgatással középre adja le teljesítménye nagyját, ezért a szélek felé haladva a hangerőből is fokozatosan veszít egy kicsit. (Erről azonnal eszembe jutott, hogy ezek szerint családosoknak ideális, mert míg a családfő középen hallgatózik, hóbortja csak kevésbé zavarja a családtagokat, akik esetleg pont nem Beethoven IX. szimfóniájára kíváncsiak.)
Rosso Fiorentino Volterra: egyenletes, kiegyensúlyozott, jobb a mélye, talán nem annyira részletgazdag, de hasonló, mint az Avalon… Középen, oldalt, s a széleken is igen meggyőző az előadása, többségében dicsérő szavakat generált.
Az Apertura Onira, meglepetésemre felhagyott a már túlzó felbontása forszírozásával (talán alapból csillapítottabb környezet való neki, ami most meg is valósult) és a zenére koncentrált, ami a szobában, a legtöbb helyről értékelhető teljesítményt jelentett. „Közepes” teljesítményét a zsűri a referenciafotelből imígyen fogalmazta meg: egyenletes, informatív, levegős megszólalás, jó a közép és magas tartománya. De volt olyan is, aki azt írta, hogy hosszú távon unalmasnak érezné. (Hát, ha ez unalmas, akkor nem is tudom, mi az izgalmas? Pedig a ribbonja is igen izgága sugárzó.)
Heco Anniversary, - méreteiben, anyaghasználatában pazarló. Nézzük, akusztikai teljesítménye ugyanilyen nagyvonalú-e? Imígyen szól a Heco: kissé fedett, szűkösebb a hangképe, vagy inkább kicsit hifis, viszont van tere. Illetve volt, aki az Avalonhoz mérten jónak értékelte, annyi kitétellel, hogy kevesebb a mélye és a dinamikája. A szobát legalább beszólta és erényei domináltak, hiszen a nagy méret nagy megjelenítő képességgel társult, ezért oldalt is élvezhető volt.
(…közkívánatra a teszt végén visszakötöttem néhány hangfalat és immár szemtől-szembe, újfent igyekeztünk összevetni egymáshoz képesti erényeiket és hátrányaikat…)
Az utolsó szó jogán
(Ez alkalommal is kéretik figyelembe venni a sajátos akusztikai és egyéb körülményeket az értékelés olvasásakor.)
Két győztest kell hirdetnem. Kiemelkedő teljesítményével a referenciafotelből értékelve, az etalonunk fölé kerekedve, az első helyet ragadta el a FAL, azaz a Furuyama Audio Labs S/C60 a szélessávú hangszórós megoldásával. Középről, de csak onnan, ez volt a befutó.
A másik első helyezett az összesített pontok alapján - de egyöntetűen az utólagos értékelésnél is, ahol szempont volt a széles sávban való hallgathatóságuk is, - a Rosso Fiorentino Volterra. Egy ponttal megelőzve az Avalont, így 51 pontot kapott. Az árát is figyelembe véve ez nem kis dolog!
Kiemelném még a Wilson Benesch Actor One teljesítményét. 48 ponttal igen értékálló szemléletet képviselve, az élmezőnyben végzett, holott újdonsága már a múlt ködébe vész. Ezt mégsem látni rajta, megoldásai, a maga korában formabontóak voltak és megjelenése még most is modernnek hat. Az oldalain végigfutó karbon borítás mindenképpen, na meg a formavilága is, a „koloniál” fafurnérozása nem annyira, de a korszellemnek megfelelően, a kilencvenes évek második felében ez még helyénvaló volt.
Mindkét elsőséget szerzett hangfal ajánlható, de figyelembe kell venni, melyik mire való és mit képes nyújtani. Míg a Rosso, a zenei stílusok széles tárházával képes parádésan megbirkózni, ráadásul sem az elhelyezésre, sem az illesztésre nem kifejezetten háklis (minden elismerésem!), addig a FAL ugyan, olyan mélyen avat be a zene mélységeibe, mint ebben a kategóriában szinte semmi más, mégis inkább olyanoknak való, akik elsősorban a jazz és a klasszikus zene akusztikus produkcióit keresik. Ha esetleg mégis más stílusok felé kalandoznának el, esetleg készek kompromisszumot kötni.
Elhelyezési térkép a szoba hátsó és oldalfalától
Avalon Transcendent - 205/85cm
Bösendorfer VC1- 240/80cm
Wilson Benesch Actor One – 175/55cm
Furuyama Audio Labs S/C60 – 194/76cm
Rosso Fiorentino Volterra – 235/85cm
Apertura Onira – 182/82cm
Heco Anniversary – 226/62cm
