...avagy 25db Sony CD játszó tesztje

1982-2012-ig /1 futómű tesztek:

Nem áll szándékomban részletesen bemutatni a szerepet játszó CD-ket, - hiszen sok minden adatot találhatunk róluk a világhálón, - hanem most inkább elemezném az egymáshoz való viszonyukat, mégpedig hangbeli képességeiken keresztül. Huszonöt lejátszót egymásnak ereszteni és értelmezni a produkciójukat emberes faladat, amire egy kis bevezetővel illik készülni.

Legelébb felmértük a műszaki állapotukat, mennyire felelnek meg a kiértékelés kívánalmainak. Előcsalogatva őket a polcokról, ahová akár évekkel ezelőtt kerültek, hamar kiderül, hogy az idő mennyire volt kegyes hozzájuk és ezáltal hozzánk is.  Végigpróbálva őket, meglepetésre mindössze néhány esetben fordult elő műszaki probléma. Az is leginkább a fiókmozgatás hiányában merült ki, amit némi átjáratással még lehetett orvosolni. Ezeket a tüneteket jellemzően a BU-1-es mechanikával szerelt példányok produkálták. Egyetlen játszóval kapcsolatban merült fel komoly kétség, ez pedig egy CDP-552ESD MKII volt. Hirtelen az egész kijelző túlzó fényárban úszott, majd se kép, se reagálás a gombjai nyomkodására. Azután pár perc múlva tette a dolgát, mintha nem történt volna semmi sem…

Felvezetőnek, gondoltam jó lesz egy futómű teszt, ahol a digitális kijárat képességeit vizsgáljuk.  Túlzottan nem kívántuk a színvonalat leadni, ezért csak azokat a lejátszókat vettük fel a listára, amelyek rendelkeztek SPDIF digitális kijárattal, (mivel az optikai kimenet hangminősége rendszerint gyengébb szokott lenni a coaxiálissal összehasonlítva). Aki még a CD játszóját futóműnek kívánja használni, az felteszem, igyekszik, ha van, a jobb minőségű kijáratot használni. Ezért mi is így tettünk, meg, hogy lejátszóink kompatibilisek legyenek a Sony DAS-702ES D/A konverterrel (2x BurrBrown PCM-53JP D/A chip, alumínium ház, 11,5kg önsúly, 200.000 JPY volt a listaára 1984-ben).

A zenehallgatás lehetősége mindig elsődleges szempont az összes meghallgatás során, sőt, igazából talán így próbálunk ürügyet találni a zenehallgatáshoz. Akkor is így van ez, ha csak néhány számot ismételgetünk a lemezekről, amikből nagy választék sajnos nem kerülhetett be a repertoárba a tetemes készülékmennyiség miatt. Kerestem hát néhány olyan dalt, amit rendkívül jól ismerünk és megfelel a lejátszók képességeinek feltérképezéséhez is. Nos, remélem jól választottam, amikor elsődleges kontrollnak, Rebecca Pidgeon – Grandmother c. száma mellett tettem le voksomat. Elég árnyalt, részletező, ugyanakkor a megfelelő dinamika is megtalálható a lemezen, ráadásul eléggé jófajta a kiadás is (Chesky Records, USA).

A 12 résztvevő jó előre áram alá lett helyezve és kaptak egy-egy lemezt is, amit forgathattak, hogy az elektronikájuk felkészülhessen a megmérettetésre. A dilemma, mellyel szembekerültem a tesztelés során, indokot szült, hogyan magyarázom, miért nem teremtek egyenlő feltételt az összes résztvevőnek a hálózati bekötés során. Vegyük úgy, hogy a tápkábelek között vannak hangzásbeli eltérések. (Tudom ezzel nem mindenki ért egyet, de sokan hallják, ez pedig szintén megkérdőjelezhetetlen.) Na most, ha van köztük olyan, akkor a gyári madzagosokat összeereszteni azokkal, amelyek valamilyen úton-módon beszereztek egy hálózati aljzatot és így kapják a „jó” áramot, nem teremt egyenlő feltételeket. Csak akkor lehetne közös nevezőre hozni őket, ha egyszerű villanydróttal kötnénk be az aljzatosokat is. A minél tisztábban megszólaló zene szeretetéhez és a közös nevezőhöz is igazodva, az aljzatosok végül kaptak egyet a tesztekhez használt egyszerűbb „réz” tápkábelek közül.

A kontrollrendszer tagjai a már említett D/A mellett a Mark Levinson ML-320S elő és ML-334 végerősítő, természetesen a megszokott állványokon elhelyezve és az Avalon Transcendent hangfalak voltak.  Az eddig is használt arany kábelszettel csatlakoztak egymáshoz és a fő áramellátás feladatát is az arany elosztó kapta.

Most már jöhetett a meghallgatás, amit nem kis izgalommal vártunk. Az előre leadott voksok a CDP-XA7ES és CDP-D11 győzelmét előlegezték meg az eddigi tapasztalatokból merítve. De néhány szóban bemutatom a résztvevőket, sorrendben haladva:

Az első lejátszó rögtön az egyik kapitális példánya a mezőnynek, amit be sem kellet külön kötnöm, hiszen napok óta élesztgetem, mert, vagy tíz éve szinte teljesen használaton kívül pihen. Ez pedig egy CDP-X77ES, ráadásul a Swoboda műhely által modifikált változat. Ez a változtatás kizárólag az elektronikát érintette, a hálózati csatlakozását nem, így az maradt az eredeti, gyári állapotban. BU-1D futómű KSS-280A (beszerezhetetlen) lézerrel, két db CXD-2552 D/A chippel. Kerámia lábakon pihen a „Gibraltar” fantázianevet hordozó rezgésmentesített ház.  Nagyjából ezek a főbb műszaki jellemzői, de amiket még érdemes lehet vele kapcsolatban, dióhéjban megemlíteni: 1989-ben kezdték forgalmazni a pezsgő színű, fa oldallapos masinát. Felszerelték XLR analóg kimenettel és az előlapról kapcsolható digitális kijárattal is. Megjelenése impozáns, kidolgozottsága a high-end színvonalát idézi, 17kg-os tömege tiszteletet parancsol.

Következzen a meghallgatás, az elhangzó véleményekből idézek:

A hangkép nehézkes, testes, kifejezetten terjedelmes, az énekhang élénk, szárnyaló. Kicsit összemosta a részleteket, nem bomlott ki a hangkép a maga teljességében, inkább a robusztus jelzővel illethető tulajdonságok kerekedtek felül, mint az energikus, dinamikus. Hogy őszinte legyek nem voltam elragadtatva. Pedig a DAS-702ES kifejezetten élő, reális és valósághű hangképe miatt lett a tesztsorozat főszereplője. Még az is segíthetett volna, hogy házon belül talán az illeszkedés is jobban megoldott, mint, ha valamilyen más márkájú D/A-t használtunk volna, de nem így lett, s a produkció a maximálisan adható 10-ből most csak 7 pontot eredményezett.

Sony CDP 552ESD. Anno 1984-ben, megjelenésekor, az SPDIF digitális kimenetet a hátuljára kizárólag a DAS-702ES számára készítették. Ez volt így az első kétdobozos CD játszó és az 552ESD egyben az első digitális kimenettel rendelkező is. A műszaki alapját a CDP-502ES lejátszó adta. D/A chipje a CX20152, míg a futóműve az akkori felsőházban megszokott BU-1. A későbbi nagy modellek előfutárának tekinthető a műszaki megoldásainak többségét tekintve. Nichikon, Elna kondik és LC-OFC monokristályos kábelezés a digitális kimenet számára. 10,4 kg önsúlya komoly megépítettségre utal. (Első ránézésre nem egy túl robusztus méretű készülék, éppen ezért kelt elég tömör benyomást felemelésekor.)

Pofára, mára a klasszikus vintage stílus elemeit hordozza, a kissé csicsás és túlzsúfolt előlapjával. De a gombnyomás érzet válaszreakciója az ujjbegyen a mai napig jó érzéssel tölti el a felhasználóját. A Sony erre mindig is figyelt, így ez a tesztben szereplő többi családtagra is szintén elmondható. Listaára öt évvel korábban, ami az infláció mértéke miatt a gazdaságban már a nyolcvanas években is mérhető időnek számított, ugyanannyi volt, mint a kései utód X77ES-nek, azaz 180.000 JPY. A Japán valuta árát nehezen tudnám forintosítani, megtetézve a rárakódó adóterhekkel, ezért nem is próbálkozom ezzel. Könnyebb talán a szállóigére hivatkozni, hogy „ennyiből kaphattunk volna már akkoriban egy jópofa kis lakást, egy egész normális környéken”.

Kifejezetten jó véleménnyel voltunk róla, nem hiába tervezték össze a kettőt, jól illeszkedett a saját D/A konverteréhez. Hosszan kitartott hangok, tiszta, részletező, jó a tér és a hangszerek elkülönülése, könnyű hallgatni, korrekt. Így 9 pontban egyeztünk meg.

Sony CDP-XA5ES. Szerettem volna már egy kis kompromisszumot kötni, ezért örültem, hogy végre egy „kisebb” modell jön a sorban. 1994-es megjelenése egyben új formát is kölcsönzött a sorozatnak, melynek felülről a második készüléke volt. Kifejezetten modern hatását a mai napig őrzi, főleg a látványosan közlekedő fix optikás mechanika tükrében. Ez magában hordozza a teljes lejátszó egységet. A súlyrátét, ami segít a lemezeknek a forgás közben fellépő önrezgések leküzdésében, egyben egy mikrokapcsolót is működtet, így e nélkül nem indul el a lejátszás. A belső felépítése alapjaiban megegyezik az XA-7ES csúcsmodellével, de ez „csak” 13,5kg-ra sikeredett. 280.000-forintos árcédulára emlékszem, amit, ha a teljes keresetemet félreteszem, akkor úgy egy év alatt tudtam volna akkoriban megvásárolni. (A japánoknak valószínűleg könnyebb falat lehetett a 98.000 JPY bekerülési árával.) Itthon mindenki az eggyel kisebb testvért az XA-3ES modellt vásárolta, mert az hosszú ideig akcióban tartva, megkapható volt 90.000-forintért. Az 5ES a hangminőséget nem vitte túlzásba: hasonlított az 552ESD karakterére, csak kevesebb minőség és mennyiség jött át: hifisebben szól, egyszerűbb a hangja, kissé csöves karakter, ami miatt kellemes, de kevesebb a térinformáció. Mindezt extra tápkábellel, mert ebbe már szerelve lett egy hálózati aljzat. Azért összességében szerethető volt a megidézett hang, kapott is 6 pontot rá.

Az utolsó, csak CD lejátszó következett, amellyel a Sony lezárta az 1982-ben elindított folyamatot. Ez a CDP—XA555ES, ami után a felső kategóriában már csak SACD kompatibilis gépek születtek. Elődjeihez képest a fő változás a három darab R-magos transzformátor alkalmazása lett az addigi kettő helyett (előnye, hogy a nagyfrekvenciás zavarokat kevésbé viszi át a hálózatból). A súlya viszont így is 13.2kg-ra fogyott. Ára 99.000 JPY volt 1999-ben, ami kifejezetten kedvező volt akkoriban. Hogy, hogy nem, volt olyan árusítóhely nálunk, ahol ettől az ártól függetlenül már-már közelítette a félmillió forintot.

Ez a példány annyiból kakukktojás, hogy egy „ügyes kezű” szakértő kolléga az összes kábelt, - a szalagkábeleken kívül, - vastag tömör kábelekre cserélte benne, ami egyrészt szörnyű látványt nyújtott a csak minimális igényességre nyitott szem számára is, másrészt műszaki hibák sorozatát indította be. Kénytelen voltam átszerelni az egészet a saját, jóval kecsesebb kivitelű, réz alapanyagú kábeleimre. Ezzel, természetesen nem tűnt kevésbé gányolásnak a kábelek átforrasztása, de legalább biztos lehettem benne, hogy műszakilag rendben lesz!

(A tuningról pedig ez esetben még annyit, hogy ilyet csinálni egy kifinomult szerkezettel a hifizés ellen elkövetett vétek, pláne, hogy a csatlakozók között nincsen hely vastag kábeleknek. Az egész nem ér annyit, hogy egy ilyen ritkaságnak számító csúcsmasinát így széttúrjunk. A hálózati kábel beépítése (lehetőleg szakműhelyben) még hagyján, de én ezzel kapcsolatban is csak akkor vagyok talán megengedő, ha már akad a külső felületén is valamilyen kötözködési alap és az érintetlen „szentsége” ezzel már nem sérül meg. De ez az én véleményem.)

Nézzük, mit szólt hozzánk: egységes, szárnyaló, érzelmes, részletes és finom hang. Kicsit hifis, nem bontja a végletekig ki a zenei információt, de nagyon kellemes hallgatni. Volt, akinek ez tetszett a legjobban, jelzem a tápkábellel bekötve. Összesen 7.5 pontot kapott, ami nem rossz! (Kéretik figyelembe venni a gyáritól eltérő állapotot.)

Nagy várakozás előzte meg részünkről a sorban következő delikvenst, az 1996-os megjelenésű CDP-D500 stúdiógépet. A várakozásért az analóg kimenetének hangbeli képességeit tettük felelőssé, mert kellemes emlékeink maradtak vele kapcsolatban, és feltételeztük, hogy most is jól fog teljesíteni. 7,2kg önsúly nem túl sok, de ettől még a kivitelezése jó megépítettségre vall. Azért ne versenyeztessük az ES csúcskategóriával, mert ebből a szempontból biztosan alulmarad. Gyárilag hálózati aljzattal szerelt, de kapott még az extrákból bőven, ide értem az analóg (XLR) és digitális (AES/EBU) szimmetrikus kijáratokat is. A digitális konverziót két darab Burr-Brown PCM1702-J chip látja el.  Érdekessége, hogy néhány szalagkábeltől eltekintve szinte nem alkalmaztak más kábelt a belső összeköttetéseknél. A jel útjai, okosan, a panelekre lettek integrálva. R-magos trafó speciel ebben is van, igaz csak egy darab, így az 555ES-ben lévőkhöz képest ennek nem csak részfeladat jut.

Meglepődni nem csak a belső felépítésével kapcsolatban lehetséges, hanem az SPDIF digitális kijáraton leadott teljesítménye miatt is: letisztult, de kétdimenziós, steril, kiürült, hifis hangkép. Igencsak keveselltük a produkcióját, nem győzött meg minket a képességéről, ezért csak 4.5 pontot kapott, jól lemaradva a többiektől. Azért még talán az elviselhető színvonalon belül maradva követte őket.  Végül is, ez egy közepes eredmény, az AES/EBU-t pedig, amely az elsődleges digitális kijárat, ebben az esetben nem próbáltuk, hiszen a DAS nem kompatibilis vele.

A CDP-D11 személyében az egyik favorit került sorra, de hadd említsem meg vele kapcsolatban, hogy ez a gép eléggé rendhagyó és kifejezetten megosztó darab. Egyrészt jelentéktelennek néz ki, a rack fülek nélkül meg pláne. 1U „alacsony”, ami valljuk be nem túl nagy magasság, ráadásul tálcája sincs, csak egy betöltőnyílás van kialakítva helyette. Ezzel kapcsolatban mindenki hisztizik, hogy karcolja a lemezt, de nyugodtan állíthatom, ez a példány biztosan nem. Volt olyan lemez, ami legalább 30-40 alkalommal közlekedett a betöltőnyíláson keresztül és nem látszott még nagyító alatt sem különösebb sérelmi nyom a felületén. Eredetileg beépített tápkábele van, ezért kapott egy hálózati aljzatot, aminek az elhelyezésére alig-alig volt hely. Nem értem a Sony mérnökeit, egyik stúdió gépre tesznek aljzatot, másikra nem. 1999-ben már tarthattak volna ott, hogy igen, de inkább mégsem tették, szóval hagyjuk… 5,2 kg, ami ehhez a mérethez tisztességes súly, egyébként pedig kerestem, de nem találtam vele kapcsolatosan több információt. Viszonyításként mindösszesen egy 150.000 forintos újkori árat találtam, ami a jelenünkből nézve egész reálisnak tűnik.

A hangja: hatalmas tér és térmélység, olyan részletek, amiknek eddig a nyomát sem lehetett hallani, korrekt, reális, nagyon finom hang, jó hallgatni… Igaz, nem villanydróttal lett bekötve, de talán épp ezért nagyon meggyőző produkciót nyújtott. Volt, aki már dörzsölte a kezét, mert nyeregben érezte magát, hogy bejött a tippje. 10pont.

Sony CDP-552ESD MKII, amiről néhány hónappal ezelőtt még fogalmam sem volt, hogy ilyen típus egyáltalán létezik, valahogyan elkerülte a figyelmemet. ESD! D, mint digitális kijárattal rendelkező.

Kívülről, ha lehet ezt mondani, a sötétebb alapszíne miatt egy kicsit még csicsásabbnak tűnik, mint a sima MKI-es változat. Maradt a BU-1, de C jelölésű a mechanika, és már PCM53KP a D/A-ja. Az elektronikája mutatja az elődhöz képest, hogy már új szelek fújtak ennek a tervezésénél. Egyre inkább látszik a fejlesztési irány, ami az egy évvel későbbi, 1987-es CDP-557ESD-ben már kiforrottként jelenik meg. Ezt a modellt egyébként a Sony korai top CD lejátszók korszakának lezárásaként is tekinthetjük.

Ugyanazt az egységet hallom az 552ESD MKII és a 702ES D/A között, mint az 552ESD MKI-nél, de kifejezőbb, zeneibb, még hallgathatóbb. Úgy tűnik minden a zenének lett alárendelve, kicsit barátságosabb, melegebb hangtónusú. Meggyőző volt, és meglepetésemre a legtöbb paraméterében élvezetesebb is, mint az elődmodell. 9.5 pont.

CDP-M70 a kicsik között a legnagyobb, 1987-ből. Nem bírtam ki, be kellett nevezzem őt is. Igazából látszatra csak egy midi méretű, jelentéktelen gép, de valójában figyel benne a korai ES Sony lejátszók fejlesztéseiből eléggé sok megoldás. PCM56P chipkészlettel és kapcsolható (!) digitális kijárattal rendelkezik. Ez felettébb meglepő, főleg amiatt, hogy sok csúcs alatti 5-ös szériás gépen csak Toslink (optikai) kimenetet találni, pedig ezektől várnék némi komolyságot ezen a területen is.

Mérlegre téve 4.3kg-ot nyom, mivel elég nagy a „sűrűsége”, pláne ekkora méretből, ráadásul rendes mechanika van benne, amit sokan, nála magasabb kategóriából is megirigyelnének. Mondanom sem kell az összes tesztelt darab, még ez is, echte Japán cucc, a fejlesztés és a gyártás is!

Dicsérhetném még az informatív és dekoratív kijelzőjét is, de inkább lássuk, a borotvacsatlakozós tápkábel végén hogyan teljesített: erőteljes, látványos a hangja, emellett mégis lágy. Elég jó a felbontása, de azért az apró információk hiányoznak. Egységes hang, ami kellemes a fülnek, finom, de egy picit hifis. Mindez a teljesítmény 6.5 pontot hozott neki.

Sony CDP-2700, a CDP-X55ES stúdió változata, infrás távirányítási funkció nélkül, hivatalos szürke kivitelben, extra XLR, AES/EBU és SPDIF kimenetekkel. Ha kell, tudnak a cégnél, szegény 55ES hátulján mindezek helyett csak egy optikai kimenet árválkodik. Egészen súlyos darab, a maga 10,7 kilójával. Dupla D/A konverterrel rendelkezik (AD1860N-T) és komolyan vehető futóművel is (KSS-240A). (Minden idők legjobb futóművei között helye van a Sony BU-1-nek és különféle változatainak. Rendkívül gyorsan olvassa be a lemezt és találja meg a számokat, emellett stabil a kiolvasás is. Ebben ahhoz képest már kissé könnyűsúlyúnak számít a futómű..,)

Rezezett házban dolgozik a dupla trafó, ami ebben a kategóriában alapból jár, egy a digitális és egy az analóg rész számára. Érdekesség, de mire 1992-ben megjelent, addigra az 55ES már régen lekerült a boltok polcairól, ez viszont még 1995-ig gyártásban maradt. 150.000JPY bekerülési ára kifejezetten magasnak számított, közel egy árban volt a „nagy” 7-es sorozat egyes tagjaival.

Most a másodhegedűs digitális kijáratán bizonyíthatott: eddig ennél jönnek elő a legnagyobb mikrodinamikai különbségek, nagy a „csöndje”, energikus, dinamikus a teljes sávszélen, az élő hanghoz nagyon közel van. Hangulatos, érzelmes az előadása, nagyon zenei a hangja. Talán lehetne egy picivel jobb a felbontása, de igazából nem hiányzik. 9.5 pontot kapott a „megszerelmesedett” zsűritől. (…hát, igen, ha a zenének van hangulata, áthatja az érzelem, intim, vagy akár áhítatos, levesz a lábamról.)

A 10. versenyző pedig a Sony nagyágyúja, a CDP-XA7ES. Mit is mondjak… Ha szinte még gyermekfejjel meglátod a kirakatban és a döbbeneten keresztül megpróbálod értelmezni a bekerülési árát, akkor a tárgy a szám mögött, többé már nem ugyanaz lesz, mint előtte volt. És, ha megkívántad, már te sem leszel ugyanaz az ember. 750.000 - HUF (250.000JPY) elég sokkolóan hatott 1995-ben és még ma is igen jelentős összeg egy CD játszóért. Ő és az eggyel kisebb XA5ES modell kapta meg először a fix optikás futóművet, ahol megpróbáltak javítani a kiolvasáson és a lézer helyett inkább a lemezt mozgatták. Szerintem ez főleg reklámfogásnak volt jó, mert áttörést a hangban ez a megoldás hallhatóan nem hozott, független attól, hogy nem rossz lejátszó. Amivel elsőre megnyert magának anno, az a kapcsolható digitális kijárat és a coaxiális SPDIF kimeneten kapott hangminőség. 15kg a súlya, de olyan tömör érzettel, hogy inkább tömeget kellene, írjak. A kivitelezése is a Japán finommechanika színvonalát dicséri. A részletek szépen kidolgozottak és esztétikailag igen látványosak, mindkét elérhető színű változatban. Mondjuk, ugyanez a legtöbbre elmondható, csak itt eléggé szembetűnő a letisztult design miatt. Ami valamelyest zavar vele kapcsolatban az a rengeteg gomb. Ez eddig, ezt a kategóriát elkerülte, de most a szolgáltatás úgy látszik előnyt élvezett a titokzatossággal szemben. CDX-2562Q D/A konverterének a képességei majd a szeánsz alatt fognak kiderülni, amikor az analóg kimeneten versenyeznek gépeink.

Addig is nézzük, hogyan teljesített futóműként: az eddigi legnagyobb távlatok a hangban, tárgyilagos, egységes, megfogott és dinamikus, a zene mellett a CD nyomás színvonala külön is jól hallatszik, részletező, reális hangkép. 9.5 pont. A „legnagyobb” hang az övé volt, a legszélesebb színpadkép és a legnagyobb térmélység is.

A Sony-nál 2000 tájékán a csúcs CD játszók kihalásával az élet nem állt meg, vagy SACD-ként folytatták az életüket, vagy az éppen a népszerűségének csúcsára ért DVD játszóként, amik már SACD lemezt is lejátszottak. Maradjunk annyiban, hogy ebben a régióban többnyire az ES felirat hitelesíti azt, hogy melyikkel érdemes foglalkozni. Mert hiába DVD a játszó, az ES felirattól bármely Sony iránt elkötelezett rajongónak azonnal párásodik a szeme. S ez a legtöbbször jogos is. Ezért nem hagyhattam ki a sorból a DVP-NC555ES-t sem, főleg, mert van rajta digitális kimenet a DAS számára.

Ne kövezzétek meg, de a felsorolásban lesznek olyan tételek is, amiért néhány kavicsot bizton megérdemelne. Amerikai piacra készült, ezért 110V-os kivitel, 5 lemezes változat, mert az Amcsik szeretik a kényelmet, de legalább a sorozata legnagyobbja. SACD kompatibilis és hibátlanul olvassa is ezeket a lemezeket. Van benne 192 kHz 24-bites audio D/A konverter! Ugye, milyen öröm manapság ilyesmit olvasni?

Méreteihez képest könnyűsúlyú, csak 8.5kg és ebben már a távirányítója is benne van. Úgy látszik az öt lemezes műanyag tálca, amivel kitöltötték a helyet belül, nem lehet túl nehéz. Dekoratív design és a megszokott ’szonis’ igényesség jellemzi a megépítésében, ami a külső jellemzőit is illeti. Ez magyarázza a már-már ormótlan felületi letörést a felső lap élen, ahol a főbb kezelőszervek is helyet kaptak. 2003-ban így hozták közös nevezőre a házimozis márkatársakkal, például a STR-DA9000ES házimozi erősítővel. Lehet vitatkozni, hogy tetszik, vagy nem tetszik, de akkor is ez van.

Lássuk a kedvét, hogyan zenélt nekünk: látványos, szinte már túlzó hang. Színezett, erőltetett, és sajnos inkább csak kétdimenziós. Útközben, valahol elfáradhatott benne a jel, a belső felépítését tekintve nem az az egyszerű eset, így érthető. Ennek meg is lett a böjtje, csak 4.5 pontot kapott. Bár ez a közepes teljesítmény elvileg nem is lenne rossz, de, ha azt nézzük, hogy könnyen kapunk nálánál jobb muzsikust a márkatársai között, esetleg ugyanolyan áron, akkor bizony nem éri meg ezt választani. Jah, és mi lett volna még akkor, ha a hálózati aljzatát el sem kényeztetjük egy jobb világba tartozó tápkábellel?

Végül és utolsósorban a Sony DVP-S9000ES következett. Első emlékeim vele kapcsolatban még 2000-be kalandoznak vissza. Akkor, alig hittem a szememnek, amikor megláttam. UFO volt a kortársai között. Most az vagy szerencse volt, hogy a környékén mindenen volt Sony felirat és emiatt a high-endesek fellélegezhettek, hogy „ez is csak egy Sony”, vagy pont ez volt a baj, hogy „rossz” társaságba keveredett, mert a kinézete alapján simán lehetett volna rajta olyan név, amitől minden kétséget kizáróan elhinni, hogy a lejátszó kékvérű.

A Sony cég akkorra több területen is bizonyított már, így, ha hozzávesszük, hogy volt Sony Music, Sony Pictures és a legtöbb zenei formátum, ami a nyolcvanas évek elejétől vagy húsz éven keresztül megjelent, abban így, vagy úgy, benne volt a keze. Ekkor rájövünk, hogy egy ilyen lejátszót megalkotni és kitömni tudással, a minőség elsődleges szem előtt tartásával, nem is volt akkora „truváj”. A maga idejében felettébb jó vételnek tűnt. Félmillió forintért adtak egy CD játszót, egy SACD játszót és egy DVD játszót, látszatra csúcsminőségben. Ezzel néhány évre le is horgonyoztam a Murányinál (aki emlékszik még rá, a Mamut 1-ben az emeleten volt bemutatótermük). Ott volt kiállítva az egyik felső polcon és, ha arra jártam kötelező elem volt a megtekintése. 12.5 kg masszív minőségérzet és stílusos, egyben extravagáns megjelenés. Ha DVD játszóként már nincs is az első vonalban, a HDMI kimenet hiánya és a BLU-RAY lemezekkel való inkompatibilitása miatt, akkor is lehet vele még CD lemezt hallgatni.

Hát, futóműnek milyen? Most kiderül! Kellemes hallgatni, egész jó a tere, de kicsit hifis, loudness-es és egy kis információhiány is felfedezhető a hangképében. 6 pontot kapott, ami elfogadható egy ilyen masinától, ami elsősorban nem erre a célra készült.

Összeszedtük az élen végzetteket és ideje volt azonos körülményeket biztosítani számukra a korrekt megmérettetés érdekében. A világunk innentől fogva a hálózati tápellátás körül forgott, ahol az egyszerű villanyzsinór egyenlítette ki az esélyeket az aljzatos masináknál a beépített kábelesekhez képest. A mezőny immár hat résztvevőre szűkült le:

A CDP-552ESD (9 pont), a CDP-552ESD MKII (9.5 pont) és a CDP-XA7ES (10 pont) esetében nem volt változás, mert ezek teljesen gyári állapotukban őrizték meg a saját kábeleiket. A CDP-2700-as teljesítményében komoly változás állt be, sajnos pont a zene finomsága és ezzel az érzelmek, amit a hallgatókból kiváltott, tűnt el legelébb. Így is jó teljesítményt nyújtott, de egy szűkebb, egyszerűbb keresztmetszetét kaptuk Rebecca Pidgeon nagymamájának. A CDP-XA555ES lebutult és képességei a középmezőny színvonalán köszöntek vissza, így villanydróttal csatlakoztatva.  A CDP-D11 hangja is visszahúzódott a csigaházába, de még mindig fölényesnek volt nevezhető a legtöbb résztvevővel szemben. A felbontása és közvetlensége, amivel kiváltotta belőlünk a korábbi hű-ha hatást, most inkább nagyvonalúvá és reálissá csendesedett el.

Egyértelmű különbségeket mutattak a CD játszók egymáshoz képest a meghallgatás alatt. Mindnek átjött a saját karaktere, amit a megfelelő körülmények megteremtésével, úgy érzem korrektül sikerült kielemezni. Egyrészt kellett hozzá a zavartalan nyugalom, ahol se telefon, se kívülről beszűrődő zajok nem terelték el a figyelmet. Ami még ennél is fontosabb volt, ezek a körülmények nem támasztottak olyan feltételeket a tesztelők felé, amely megnehezítette, vagy elhangolta volna az értékelésüket. Az akusztika többnyire megfelelt a kívánalmaknak és a kábelek önhangja is elhanyagolható tényező volt. Összekapcsoltak a forrással, melynek tulajdonságai ezáltal szépen átjöttek a rendszeren. Ez köszönhető volt a Levinsonoknak és az Avalonoknak is, amik ezt a hatást szintén továbbvitték. Az állványok pedig az alapvető nyugalmat biztosították a rendszer számára.

Végeredmény egyszerű villanydróttal, - az első öt helyezett:

Sony CDP-XA7ES - Tényleg nem sok kivetnivalót találni a hangjában.

Sony CDP-552ESD MKII – Közel van az első helyezetthez, de egy kicsit „lejjebb” adta.

Sony CDP-552ESD – Valamivel szűkösebb előadás, de így is nagyon jó hallgatni.

Sony CDP-D11 – Itt a helye, de vétek villanyzsinórral használni, a valódi tudásához képest csalódás.

Sony CDP-2700 – Elfogadható a hang, csak nem hozza át a zene érzelmi mélységeit.

Végül adjuk meg még egyszer az esélyt a kibontakozásra: az aljzattal szereltek megkapták az eddig is szolgálatot teljesítő tápkábelt. Lássuk, hogyan módosult a sorrend.

Végeredmény tápkábellel,  - az első öt helyezett:

Sony CDP-D11 – Sikerült rábeszélnie, hogy a hangulat és az érzelmek helyett, inkább a felbontást és megjelenítő képességet válasszam. A hang a legapróbb részletekig kibomlott és megvoltak benne az érzelmek is, csak jobban része volt az egész hangképnek.

Sony CDP-XA7ES – Tápkábel ide, vagy oda, egységes „nagy” hangjával így is a mezőny fölé magasodik, ami elismerésre méltó. Sajnos a D11 kvalitásait ebben a felállásban már nem éri el és bevallom, fogalmam sincs, mi történne akkor, ha kapna egy hálózati aljzatot…

Sony CDP-552ESD MKII – Ami jó, az jó, tápkábel nélkül sem sikerült a többieknek befogni.

Sony CDP-2700 – A legszerethetőbb hang, ehhez nincs mit hozzátenni.

Sony CDP-552ESD – Szűkebb, de korrekt előadás. Még mindig van olyan jó, ami képességről a többi, gyengébben szereplő modell csak álmodozhat.

Hát ennyi! Amennyiben szükség lesz összehasonlító tesztre ezen a területen, akkor megvan, hogy melyikkel lesz érdemes. Ezen felül tétje is van a dolognak, hiszen keressük egy „antitorony” elemeit, ebben az esetben a retro szellemében, és, ha a D11 az analóg kimenetein is jól teljesít, akkor annak egyik eleme már megvan. Bekerülési árával sem lesz baj, mert néhány tízezer forintért, vagy inkább 1-200 Euróért másodkézből beszerezhető.