A szerkesztő anekdotázása a zenehallgatásról…

Pont, hogy tanulságra nem lesz szükség. Egyszerűen, az ember fogja, rendszerbe köti a keze ügyébe eső technikát, föltesz egy lemezt, leül és hallgatja. Az igaz, hogy a rendszer hallgathatóságáért már előre megdolgozott és ez az elvégzett munka sok év tapasztalásának a végső eredménye.

Nem is csupán abban az értelemben, hogy tudatos folyamatok összességeként áll össze így a rendszer, hanem már egyfajta ösztönt feltételez, amikor a tudatos folyamatok állnak össze, egyre inkább rutinszerűen. Például oda kerül a hangfal, ahol ösztönösen jónak tűnik, vagy úgy van beforgatva, hogy már eleve jó legyen. Ez már sok esetben valóban így működik, de azért vannak kivételek…

Sztatikus hangfalhoz azt a rutint szolgálatba állítani, mely a hagyományos lesugárzási elven működő falakon alapul, igen gyors és feltűnő felsülést eredményezett. Hát persze, hogy ezt is szükségeltetik kimilliméterezni, akkor lesz csak jó, de megint csak akkor. Most még helyre is szükség van hozzá, mert a Martin Logan CLS hangsugárzó igen méretes fajta. Kisebb helyiségekben kerülendő is a használata, nem csak a lesugárzási felülete miatt, hanem finoman fogalmazva, az könnyen élhetetlenné válik tőle. Bár van az az elhivatottság a zenehallgatás iránt, ami még ezt is bevállalja.

Elmélkedés a körülményekről

Az összeköttetéseknél (kábeleknél) a feladat: megakadályozni a sajátos, egyéni megszólalási jegyeik megjelenését a hangképben. Ezek nem illenek oda, hiszen nem a forrásból származnak, hanem maguktól a közvetítő komponensektől. Mivel mindnek más hangja van, így, ha rálelünk egy olyanra, ami inkább csak a jelet továbbítja és arra elenyésző befolyásolással bír, akkor érdemes azt az egész rendszerben alkalmazni. (Tudom, nem ez az általános nézet a hifis körökben. De másképp összehangolni a különböző jellegeket és úgy kihozni a láncból valami hallgathatót, az vagy elköteleződést jelent némely zenei irányzat iránt, vagy számomra még mindig egyfajta bravúrnak tűnik.)

Nekem „elég”, ha megmarad a jel által életre keltett hangenergia, a forrásra vagyok kíváncsi, ezért továbbra is homogén a rendszer, így a „réz” összekötőket használom. Ezzel megmarad az egység és így rendelkezésemre áll az a szabad energia is, ami áthatol a rendszeren és hang formájában úgy kapom vissza, hogy egyszerűen kilép a hangfalból a térbe és ez a legtöbbször igen élvezetes szokott lenni… és még véletlenül sem a hibákon fogok morfondírozni. Ehhez kell az a zavarmentesség és a jel terjedésének olyan intenzitása, ami már túllép a hifi esetlegességein is.

Az állványkérdés megint egy fontos tényező, hiszen nem akarom hallani az anyagban terjedő össze-vissza rezgéseket, hanem nyugalmat akarok. Ebben a nyugalomban, amire gondolok, a hifi jobban kifutja magát és nem közvetít semmilyen zavart a hangfalak számára. Emiatt ismét a szokott állványokra lett telepítve a rendszer és mivel a Levinsonok lesznek szolgálatban, ez már eleve egyértelmű, hiszen egyébként is így vannak használva.

A Levinsonok bevetését a kényszer is szülte, egyszerűen fogalmazva, a környéken most nincs más, ami meghajtja a sztatikus hangfalakat, mivel ezek hajtásához 1Ohmra illesztett rendszer kell. Egy átlagerősítő specifikációja legtöbbször csak 4Ohmig van skálázva, így, ha ez alá esik az impedancia, könnyen megeshet, hogy ebben az esetben egyszerűen leég a végfok. Erre érdemes lesz most is vigyázni. Végre eljött a Robert Fuchs lemezjátszó ideje is. A Mr.Brier Goldbug hangszedővel jó párost alkotva lesz vele meghajtva és általa meghallgatva az AVA PHL elnevezésű előillesztő és az AVA MC9 léptető transzformátor, amit a cég mozgótekercses hangszedőkhöz ajánl. Előbb az utóbbi lesz bekötve szingliben, majd a kettőt együtt hasonlítjuk össze a Levinson saját phonojával és most már MC elektronikájával is, mivel belül végre átkerültek a jumperek a másik kiállásra és már együtt üzemel az MC előerősítő elektronika a RIAA korrektorral. Az MC illesztés ellenállás értéke 200 Ohm és ezzel a Goldbug számára közel sem lesz ideális, de csak megadja a kért választ a jelerősítésben. Ha igen, ki fog derülni miként reagál a hangszedő 30 Ohm alatti illesztési igényére. Méréssel is ellenőrizve úgy tűnik, a lemezjátszón minden be van állítva. A hangszedő jól teljesít a barázda elején és a végén is, nem érezni semmilyen torzítást, vagy egyéb kiolvasási hibát.

A hangfalak elhelyezését nem tudnám tovább firtatni, jónak tűnik, bár feltűnő, mennyire kívánja a CLS az üzemidőt. Bekapcsolás után kell neki legalább egy óra, mire kellően feltöltődik és igazán kiadja, amit tud. Addig, míg ez megtörténik, folyamatosan kérdésekkel bombázom magamat, biztos jó helyen van? De a válasz a bemelegedési idő elteltével mindig az, hogy jelen állás szerint ennél jobbra nem sikerült rátalálni. (A pozíciója a hátsó falaktól 140cm, míg az oldalsótól ennek a fele. Enyhén beforgatva állnak.)

Kicsit elkalandozok, de legalább a meghallgatott lemezek fényében teszem.

Aurex Jazz Festival 80’ (Japan, Toshiba EMI) – Gentlemen of Swing. Ilyen előadókat vonultat fel, mint: Benny Carter, Harry ’Sweet’ Edison, Teddy Wilson, Milt Winton, vagy Shelly Manne. Igazán kíváncsi az MC9 trafóra voltam, ezért ez lett az első, amit bekötöttem. Az „elképesztő” szó csak azért nem hagyta el a számat, mert a gondolat nem gyűrűzött le odáig, hogy mozgásra bírja. Nem voltam eléggé felkészült arra, hogy hirtelen képesnek kell lennem befogadni az egész jazz zenekart, ráadásul közvetlen közelről. Mintha beültettek volna a zenekar közepébe és nekem szólna minden taktus és minden szólam. Persze mi másra is számíthattam volna. A CLS-ek felülete, több mint egy négyzetmétert ad ki. Igaz van négy méter köztünk, de ezt úgy hidalja át, hogy a közvetlensége mellbe vágó. Hiába van egy egészséges szóródás a térben, ami erről a felületről hozzám így is elér, ahhoz hasonló az élmény, mint amit a mikrofonok kaphattak a hangszerek fókuszában. Lassan megszokom, és ezzel együtt elővillannak a régi emlékek…

Kamerával anno sokszor rögzítettünk élő zenét és legtöbbször engem száműztek a színpadra közeli képekért, az éppen szólózó hangszerekről. Azt persze nem is sejtették a keverőnél, hogy ilyenkor nem annyira a képre, hanem inkább a hangra figyelek. Igyekeztem ilyenkor minél több hangmintát gyűjteni és utólag látom igazán, hogy milyen hasznos is volt ez. Akkor még nem sejtettem, hogy ennek egyszer gyakorlati hasznát veszem a saját otthoni szettem beállításán túl is, de most visszaigazolni látszik a döntésem helyessége.

Ehhez hasonló lett az élmény most az 1-es tesztszobában, csak annyi különbséggel, hogy a színpadon egyszerre legfeljebb egy hangszerbe sikerült „belebújni”, most pedig, mintha egyszerre az egész zenekarba. A mikrofonozás kirajzolódik előttem, emiatt zenehallgató képességeim rejtett tartalékait is igyekszem bevetni a hangkép befogadására. Tényleg olyan, mintha a zenekar közepében ülnék, de, ha túllépek ezen a nem várt „traumán”, akkor felfigyelek még egy különlegességre. Minden közvetlen, minden élő és annyira informatív, amennyire csak az érzékszerveim ezt felfoghatják. Valószínűleg azon is túl van, de ehhez szükségeltetne még némi extra adottság a hallás kitágításában. Kicsit önkínzás ezt így befogadni, egy olyan elme számára, aki magának a zenét csak élvezeti cikknek szánja és nem akar olyan auditálási magaslatokat meghódítani, - ez jut eszembe róla először, - mint amivel egy ideje már a modern high-end éra csábít. Ennek a szinte befogadhatatlan mértékű felbontásnak, információnak, megjelenítő képességnek és az ezzel járó energiáknak az együtt járó ígérete, akusztikai értelemben, szinte elérhetetlen magassága, hirtelen most elérhetővé vált. (Csak nekem erre éppen nincs szükségem, inkább menekülnék, valahová a terem végébe, ahol ez a töménytelen részlet inkább befogadható és hallgatható zenévé áll össze.)

Ennek a hangnak az alapvető stabilitásáért felel a bő harminc kilós forgatott tömeg, ami nem ad lehetőséget a zenén kívülről származó, idegenből érkező mikro rezgéseknek. A Fuchs ezt nagyon tudja, helyén kezeli a lemezeket. A kar sem képes belevinni olyan anomáliákat, melyekkel megkérdőjelezném az előadást. Nincs csapágy, a mágneses elven működő felfüggesztés és az egy ponton való elfordulási képesség, - avagy fogalmazhatnám úgy, az ehhez képest elbonyolítottnak számító csapágyazás híja, - kiküszöböli a hibák és az esetlegességek sorozatát. Azért írom ezt ilyen magabiztosan, mert nem jelenthetek különösebb problémát a hangképben, csak pusztán a forrást és ez főleg ebből adódik.

Az élmény lehengerlő, tulajdonképpen majdnem megszoktam már, végig is ment az A oldal. Annak, akinek kevés az ideje zenét hallgatni, nincsen más dolga, bekapcsol egy ilyen rendszert fél órára. Közben felszívja magát és olyan intenzív élményben lesz része, amivel betelve tovább szaladhat a dolgai után, és még akkor is benne marad egy olyan szintű töltés, amivel a napot vígan végigcsinálja. És a legjobb az egészben, hogy pontosan tudja, bármikor, amikor kedve tartja, újra a rendszer elé ül és a hang lazán bedarálja a napi rutint. Ennél nem is kell több. Én azért inkább lassan akarom elkortyolgatni az életet, vágyok is kilépni ebből az intenzív élményből, egy kicsit belefeledkeznék a chill out-ba.

Ehhez lehet jó társ az AVA MC előillesztő, amit ohmikus értékben igen pontosan lehet definiálni a hangszedő kénye kedvére. Meg van határozva az érték, ahol a hangszedő ideálisan teljesít, így adja magát, hogy a 18-27 Ohmos illesztési fokozatot választom az egyik, amúgy igen kifinomultan működő előlapi kapcsolóval. Míg egymagában az MC9 úgy viselkedett, mintha a hang rám esett volna, ennél az eszköznél azt érzem, hogy ezt a hangot belevezeti egy jól követhető mederbe és immár valóban van iránya a zenének. A drasztikus közvetlenség szimplán közvetlen de ezzel azonnal érkezik a kellemes visszajelzés, mert az agy felfogóképességét sokkal kevésbé terheli meg. A figyelem idővel felfedezi ugyanazokat a részleteket a zenében, mint ami eddig is benne volt, csak annyi különbséggel, mintha érzetre, a virtuális teremben legalább két sort hátrébb mentem volna. Van folyamata az egésznek, amíg eljut hozzám a zene és a felvételhez bekevert közönség moraj is kezdi úgy körülvenni a színpadot, hogy a reális térérzet még inkább körvonalazódjék.

Eddig a mikrofonok csúcsán üldögéltem és kapkodtam a fejemet, most, mintha átkerültem volna a stúdióhelyiségbe és valahol a keverőállásban monitoroznék. Intenzív élmény ez is, mégis befogadhatóbb, talán jobban összeáll így az egész produkció. Meglepő, hogy a hangzás terén milyen utazásoknak lehetünk részesei. Tényleg az. Végighallgatom az egész oldalt és szépen lekövethető az egész. Pihentetőnek még nem nevezném, nem engedi elkalandozni a figyelmemet, de már kezelhetővé vált a zene. Mivel olyan hangulatban vagyok éppen, hogy nem csak a zene fontos, hanem néha-néha egy-egy felbukkanó, netán önálló gondolatot is szívesen elkapnék a figyelmem horizontján belül, inkább hátrálnék még valamennyit a virtuális teremben. Annak persze örülnék, ha a hang színvonala maradna, csak valahogy egy kicsit még barátságosabban, még kezelhetőbben lenne jó, ha eljutna hozzám. (Valószínűleg csak én vagyok ilyen, amikor egy zenei multiverzum éppen kezdene körbe ölelni, én meg ahelyett, hogy élvezném, próbálok kihátrálni belőle, de ez van.)

No, amúgy sem lévén más lehetőségem, összehasonlításként átkötöttem a Levinson ML-320S belső phono kártyájára.  Még mindig ugyanaz a zene. Koncertfelvétel egy jazz fesztivál keretén belül. Stílusos, kellemes, ismerős taktusokkal, aki szereti, annak kifejezetten élvezhető. A Levinson phono kicsit azért más. Mellette szól, hogy megspórolható a két darab interconnectes átkötés, mivel a lemezjátszó közvetlenül csatlakoztatható a bemenetére. De ez sem feledteti azt, hogy valójában ismét változott a tér körülöttem és megint más pozícióban ülök. Kezd egy távolságtartás ékelődni a zenekar és közöttem és ennek a megértéséhez több oldalról is viszonyíthatok. A csatlakoztatás közvetlensége egy másik aspektust nyit meg a hang értelmezésében. Ez talán magától értetődőbbé vált. Nem a hang, hanem a hang keletkezése. Ugyanakkor a jelútba került egy másik elektronika, ami magas kvalitású, de mondhatom rá, hogy egyben új útvesztő is a jel számára. Érezhetően lassul az intenzitás, amivel a hangfalakat elhagyja. Ezzel együtt befogadhatóbbá válik, kicsit lekerekítettebb, kevesebb a felbontása, picit szerényebb a hang, így elsőre. Azután a figyelem rákapcsol, és mivel hiányzik neki az eddigi túltöltöttség, elkezdi keresni a lehetőséget, hogy valahogy visszaidézze azt. Az agy csodákra képes. Addig dolgozik azon, hogy az ingerküszöb ne szenvedjen csorbát és beteríthesse hanggal a felfogóképességet, hogy túlműködik és az előző állapotot képes hellyel-közzel realizálnia. Így újra keresem a már ismert hangzásbeli és viszonyítási pontokat és lassan felfedezem, hogy azok most is megvannak. Kicsit hátrébb kerültem a térben, mégis még mindig itt az egész zenekar előttem. Kezelhető, mi több, kézzelfogható, és ami a legfontosabb, könnyebben befogadható. Most már csak azt kellene tudni, milyen hangulathoz, melyik illesztési mód dukál és akkor mindig meg lesz a teljes értékű zenei élmény.

(Újfent megjegyzendő, hogy a rendszer illesztettségi és beállítottsági foka igen jelentős tényező. Ezek elhagyásával, nagyon máshogy festene a hangkép. A zenehallgatás méltó élményének vágya megkívánja azt a törekvést, mellyel hozzáigazítjuk az igényeinkhez a rendszerünket.)

Jimi Hendrix-Band of Gypsys (Polydor, West Germany) - Who knows, - Machine Gun… Jogos egy kérdés! Mi van bekötve phononak? Hiszen az MC trafó önmagában kevés, a RIAA korrekciót és a következő erősítési fokozatot valaminek el kell végeznie utána. Aktualitása révén egy Vass-Andrási elektronika látja el most ezt a feladatot. Ezért is fogalmaztam az elején együtt zenélésként. Nem fog kiderülni, az egyes komponensek mit érnek önmagukban, most a rendszerszemlélet veszi át a figyelem fókuszának vezetését. De az, hogy így együtt mire képesek, feltételezi, hogy önálló tagként szintén kiveszik részüket a vélemény formálásából. Egy rendszert mindig komponensek összessége alkot, ezek illesztése pedig a felhasználó projektje. A számos elemből, amiket összepárosítunk, a korábban felvázolt rendszerillesztési szabályok betartásával, könnyen juthatunk hasonló eredményre, mint én itt, most.

Ezen felül azért sincs értelme túl nagy feneket keríteni külön-külön a szereplőknek, mert az AVA csak limitált példányban gyárt, és mindössze annyit mondhatok, örülni lehet, ha egyáltalán még sikerül hozzájutni néhány darabhoz. A phonóról nagyjából ugyanez mondható el, annyi kitétellel, hogy mindegyik egyedi készítés, a megrendelő igényei és pénztárcája alapján ezek a paraméterek egyénileg változhatnak. A mi darabunkról annyit, hogy letisztult, egyszerű és igényes a ház, komolyságot, minőséget képvisel, már maga a látványa is.

Mégis, az együttzenélés során, jobbára összekapaszkodtak a részegységek, immár valódi egységet alkotva. Ebben a segítségükre volt egy igen magasnak nevezhető energiaszint, melynek alapját nyilván az elektromos hálózat biztosítja. Ebből kinyerni magunknak a zavarmentes hallgathatósághoz annyit, amennyit úgy tudunk kihasználni a rendszerrel, hogy ne érezzük, közel a terhelhetőségének a vége, nem is annyira könnyű feladat.  Jellemző a közösségi áramra, hogy igen terhelt és, mint ilyen, nem idegen kifejezés vele kapcsolatban a „zavart” sem. Felpumpálni készülékeinkbe, átvezetni azokon, majd hatását visszahallani mindenféle érzékeny high-end felütésű technikán, olyan, amit a „rossz hang” tud igazolni.

Ilyenkor jön szóba az áramregenerátor, vagy más néven tápszűrő is, amivel, jó eséllyel vesszük fel a harcot ez ellen, már, ha valóban sikerül. De ha abból indulok ki, hogy a drága megoldás szokott lenni a jó, és olcsó pénzért csak a félmegoldások közül válogathatunk, akkor több ok is másfelé irányítja a figyelmet.

Szerintem az egyik legfontosabb részlet a tápellátás kérdése és, mint ilyen, kézenfekvő megoldás lehet az órától behúzni egy közvetlen vezetőszálat külön a hifi számára. Ez szeparációként helytálló és a háztartási fogyasztóknak való kitettséget valamelyest csökkenti, azért meg nem szünteti. De van az a szemlélet, hogy egy jó vezető alkalmazásával, beiktatva a rendszer elé, csökkenthető a hálózati zavar, vagy legalábbis kevésbé észrevehető, a hangzásbeli erények megjelenése miatt. Most is ez a helyzet, az órától közvetlen betáp jön a hifi számára és erről operál a rendszer egy négyes elosztón keresztül. Illetve hozzá van toldva egy másik, mert a hangfalakat árammal el kell látni a sztatikus rendszer igénye miatt.

A Martin Logan elektronikája a hálózatról akár tízezer voltra is felskáláz, amit a vezető réteggel bevont 2,5 mikronos mylar fólia vesz fel. Ez két szigetelt védőrács között tud mozogni, a leadott zenei teljesítménytől függően. Ez a védőrács az érzékeny membránnak és a felhasználónak is védelmet nyújt, amellett, hogy biztosítja a negatív pólusokat. A hangfal védelme fontos tényező, így kevéssé érzékeny a külső behatásokkal szemben, minket meg nem csap meg a nagyfeszültség. Mivel nagyon alacsony a folyó áramerősség ez alapból nem lenne amúgy probléma, akkor sem, ha véletlen be jutnánk valahogy az egyébként szigetelt és igen sűrű rácsozat nyílásai közé.

Persze minél több fogyasztót akasztunk rá a bejövő áramunkra, annál inkább észrevehető, hogy terheli azt és bizony ilyen esetekben már lefülelhetjük a hangzásképben a változásokat, melyek enyhe zavarral, vagy enerváltsággal köszönhetnek vissza. De most még áll a rendszer és valahogy az sem jön annyira ki, hogy kissé rendezetlenek a körülmények a rezgéscsillapítás területén. Értem ez alatt, a hangfalakhoz futó kábelek nem elszeparáltságát a környezeti rezgésektől (amire más körülmények között mindig figyelünk, különösen a teszteknél). Mégis, a rendszerben van egy olyan potenciál, talán az analógos kifejezés ezzel kapcsolatban a helytálló, mellyel áttöri az esetlegességeket.  Erről nem a nagyfelbontású hangfal tehet, vagy a Levinson, melyek többnyire igen kíméletlenül továbbítják a hibákat.  Még csak nem is az összeköttetések áteresztése lehet az, hanem a gyanúm a lemezjátszó stabilitása felé húz. Úgy kezeli a hangzáskép esetlegességeinek kilengéseit, olyan egyensúlyban tartja, hogy ezek egész egyszerűen nem jelennek meg a hangképben. Éppen ezért hibákról különösebben ezek után sem fogok tudni a hagyományos értelemben véve beszámolni.

Jimi Hendrix koncertjén részt venni a maga idejében igen maradandó élmény lehetett, legalábbis a felvételen a közönség reakciója ezt igazolja. Hiába lett volna érdemes akkor létezni, zeneművészetileg az egyik legjobbnak tartott korszakban, a hatvanas évek elejétől kezdődően, valahogy az audiotechnika olyan színvonalra keveredett ki korunkra, hogy képes a korszakot és a koncert feelinget is méltón visszaidézni! (Így, talán kevésbé esik rosszul, hogy kimaradtam belőle). Ehhez jól jön a nagy felület, a lesugárzás mértéke betolja a térbe az akkori hangulatot, és majdnem azt írtam: a koncertet. Hálával gondolok a nem végletekig szított felbontás cunamira, ami a felvételt jellemzi. Inkább érzés van és zene, nem jön annyira ki a többmikrofonos hatás, így hiába igyekszik a végletekig mindent kifejezni az MC trafó, jó irányba tartok a kellemes zenei élmény eléréséhez. Ezt az irányt elmélyíteni látszik az MC illesztő becsatolása, de mindössze annyi történik, hogy az értelmezés egy még megfogottabb irányba tart és ez bár kellemesebb válaszreakció a felfogásban, megértem, ha van, aki az előbbi és egyben hatásosabb előadást választja. Az előillesztés nem buta dolog, könnyebben értelmezhetővé válik vele együtt a zene, inkább kézzelfogható lesz, de a távolságtartás, ami most igazából jót tesz velünk, a zenei mazochistáknak lehet, kerülendő tétel.

Most a Levisnson sem érezteti elektronikus mivoltát annyira, köszönhetően a felvétel viszonylag nyugodt zeneiségének is. Az, átível rajta és visszaköszön, talán kevéssé drasztikusan, mint a trafó esetében, de mindenképpen élvezhetően.

Végül is, a hifizés egy játék, de mindig tanulságos is egyben. Ha engem kérdeznek, hogy milyen hifit vegyenek, én mindig azt szoktam javasolni a megadott paramétereken belül: mindenképpen kettőt. Mert akkor lehet vele foglalkozni, megvan a változatosság, esetleg a tanulság, ott van benne a játékosság is, csak ki kell belőle hozni.

Pár szó a közreműködő elektronikákról

Vass Andrási csöves phono: ár/értékben most is kiemelkedő, amit nem nevezek meg, mert a készítés egyedisége nem enged meg általánosítást. Ahányat eddig csak volt szerencsém ismerni, az mind jó választásnak tűnt, ezért, aki kedvező árban szeretne felső kategóriás zenei teljesítmény birtokába kerülni, az akár jó megoldásra találhat ebben az irányban. Rámutat erre az is, ahogy a használtpiac áraz és, ha van is belőle, azért az eladó mindig alaposan megkéri az árát. Szerethető, hallgatható, emellett ott vannak a részletek is. Nekem az együttműködése a rendszerrel kifejezetten megnyerő volt.

AVA MC9 MC transzformátor, (Precision Moving Coil Step-Up Transformer). Műszakilag igen stabil és minőségi a kivitelezése. Tetszetős, vastag eloxált alumínium előlappal, (aminek a használata a köztudatban egyértelműen összeforrt a minőséggel), kettő, kapcsolóval választható bemenettel és széleskörű illeszthetőséggel rendelkezik, ami 2-től 80 Ohmig terjedhet. Nem hatják meg a körülményei, ez már az MC 8-asnál is feltűnő volt. Többszörösen árnyékolt felépítése kiküszöböli a zavarok többségét, nagyjából kikezdhetetlennek tűnik a műszaki potenciálja. A felbontása magáért beszél, kifejezőkészsége az anyag határain túlmutat, zenei, áteresztő, speciel hibáját nem találtam. A tulajdonosának azt írtam SMS-ben, hogy egyike azon készülékek csoportjának, melyek szinte megfellebbezhetetlenek. Lehet, ez kissé túlzás, mégis, ha van is jobb, elképzelni is nehéz mely paraméter az, amiben, valóban jobban teljesíthet. Ez a „jobb”, nyilván relatív. A jobb sokszor az, amelyik jobban illeszkedik, de a gyártó mindent megtett, hogy ez így legyen. Hogy ebben a kérdésben, a privát rendszerekben pontosan mire lehet számítani? Az már mindenkinél egyedi eset lesz.

AVA PHL előillesztő az MC9 transzformátorhoz (Phono Input Compensation Unit). Fizikai kivitelezésében igen hasonló az MC9-hez, még méretei is megegyeznek, az azonos házkialakításnak köszönhetően. Mit mondjak… Ilyen megoldással még nem találkoztam. Gondolnám róla azt, hogy felesleges a jelútba becuccolni még egy komponenst, fölös csatlakozásokkal, összeköttetésekkel egyetemben. De úgy tűnik, működik és ahelyett, hogy, mint általában, alaposan hazavágná egy ilyen bonyolítás a hangképet, inkább segíti könnyebben értelmezni azt, rendet vágva a hangzásképben. A tulajdonosa esküszik rá és azt hiszem, igaza van.

Martin Logan CLS hangfal: Érdemes megemlíteni, hogy nem az átlaglakásba való, ahol ránk nehezedik fizikai és a megjelenítő képességének méreteivel is. Minden másként alakult volna, ha van egy nagyobb terem, ahol jobban kifutja magát és ez által emészthetőbbé válik az előadása. Egészen más előadó tud lenni, ha van számára tér és abban elfér mindaz, amelynek megjelenítését rábízzunk. Most nem marad más számomra, mint a kiút keresése a befogadható hang érdekében. Vagy, ha nem ez, akkor, hajrá hedonizmus. Hadd szóljon!

Nem konklúzió

Az élvezettől összetörten beismerhetem, szokni kell a jót, de, ha megvonom magamtól, akkor könnyen elvonási tünetekkel számolhatok. Ha pedig ennyire jót vonok meg, lesz helye és ideje a megbékélésnek és egy nagyon egyszerű láncra is úgy fogok tekinteni, mint mentsvárra a zenehallgatás területén. Ahogy most, a következőkben is.

Telve élményekkel ezután milyen az átlagos lét?

A gyereknek raktam össze egy igen egyszerű és minimalista hifit, de próbáltam úgy alakítani, ha már szerény az eszköz, lehetőleg kellemes tónusú hangot adjon. Ehhez adódott egy Wega hifi torony 1980-ból rádióval, erősítővel, még magnóval is. Addig nyüstöltem ez utóbbit, míg újra elkezdett működni, így kipróbáltam milyen felvételre. Kifejezetten jól rögzít, így visszajátszásnál a Celestion hangfalakból áradó muzsika áthidalt úgy harmincévnyi kort és újra éltem azt az izgalmat, amit oly régen a rádió előtt rajtra készen töltöttem, az akkor még igen szegényes zenei repertoárom gyarapítására. Kérdezte is rögtön a fiú, mikor említettem neki a magnózás lehetőségét, hogy: „mit akarok ezzel? Ma már minden könnyen elérhető az internetről, minek készítsen az ember bármilyen felvételt is…” Erre belebonyolódtam válaszként a következő magyarázatba. A könnyen hozzáférhető dolgok, pláne nagy mennyiségben nem képviselnek számunkra értéket, könnyedén átsiklunk felettük. Erről nem tehetünk, így vagyunk beállítva. Ahhoz, hogy értékesnek tűnjön bármi is, lévén az egy zeneszám, vagy akár bármilyen más dolog, arra van szükség, hogy valamilyen formában, de megküzdjünk érte. Most erre való a kazetta, amire lehet válogatásokat készíteni. Ezzel jól megy az idő (is, ami mostanában nem hátrány a négy fal között) és a befektetett energiának köszönhetően értékként tekinthetünk később rá.

Az által, hogy aktív résztvevőjévé váltam egy folyamatnak, a rögzítésnek és a visszajátszásnak, egy olyan mélyen tárolt tudatállapotot szabadított fel, hogy az élmény, valószínűleg a kellemes zenék hatása mellett, áthatóbb volt, mint előtte a nagyrendszer. Valószínűsíthető, hogy olyan, a múltban tárolt élményeket állított párhuzamba a jelennel, ugyanazon rögzítési folyamatok ismétléseként, hogy az otthonosság érzésével erősebb érzelmi reakciót keltett életre, mint a lenyűgöző, mégis ehhez képest valahol felszínes, vagy legalábbis a tudatban, nem annyira mélyre hatoló, ámde nagy hang esetén. Remélem, a fiam értékelni fogja, mert, ha van, aminek van értelme, ha az ember huzamosabb ideig otthon tartózkodik, az a hifizés.

Hamar kitanulta a kazettás kezelését, így meg is kérdezte rögtön, mintegy logikusan adódó részletként, hogy, ha MP3-at akar rögzíteni, ami eléggé gyenge minőség, akkor, ha a forrása nem jó, hasonló lesz-e a kazettán is?! Jó a kérdés, a válasz ugyan hirtelen ötlettől rögtönözve, de előállt. Így hangzott: Az MP3 olyan, mint a zsúfolt metróban utazni. Ki ne élte volna át az élményt. Az biztos, ilyen tömörítettségben nem jó érzés utazni, mikor a többiekkel egymás lábát tapossuk. Egy 90 perces audio kazettán viszont van hely, a két oldal együtt kitesz úgy negyed négyzetmétert. Ha a tömörített digitális zene átkerül erre, megspékelve azt lejátszásnál, egy normálisnak mondható kazettás magnó hanghordozásával, egész jó zenei élmény kerekedhet ki belőle, legalábbis az eredetihez képest mindenképpen. Hasonlóan ahhoz, mint amikor kimegyünk a metró után egy tágas térre. Azonnali próba igazolta az elméletet, sokkal befogadhatóbbá, élvezetesebbé és még dinamikusabbá is vált a zene a viszajátszásnál, pedig csak egy alap Type I-es TDK D90-es magnókazettára töltöttünk fel és a magnó is csak kétfejes volt. Ettől függetlenül különösebb szalagzajt sem és kiolvasási hibát sem találtuk a felvétel visszajátszása során –persze viszonylagosan, ezen az egyszerű láncon.