„Azt tanítják, hogy a zenének határa van, de ember, a művészetnek nincs.” (Charlie Parker)
Charlie Parker a legtöbb rajongóban vagy így él: Bird lives! vagy abban a kitételben jelenik meg, hogy volt Charlie Parker előtt, most meg van Charlie Parker után. Születésének augusztus végi centenáriuma újrakiadásokat, kiadatlan felvételeket, képregényt, kottakiadást, workshopokat, felolvasásokat, kiállításokat, előadásokat, és persze koncerteket hozott magával. Halála óta inkább csak nőtt jelentősége a szemünkben.
Egy svéd nyelvkönyv az összetett múltat az alábbi kérdőmondattal példázza: Hallottál valaha Charlie Parkerről? (Har du någonsin hört talas om Charlie Parker?) Charlie Parker nevét még az is ismeri, akinek fogalma nincs, hogy ki ő valójában. Ernst Joachim Berendt német jazz szakíró 1977-ben adta ki alapvető könyvét, amelyben a jazz két szálát különbözteti meg egymástól a piaci szempontból igen sikeres swing korszakból „kifelé menet”. Mégpedig a cool-t, amely „hűvös távolságtartást” közvetít, és a Parker nevéhez fűződő, „vulkánszerű kitörést” és „hevülő intenzitást” leíró hot-ot. Berendt értelmezésében az utóbbiból fejlődött ki a be-bop, amely eredetileg szleng használatban „megtámadást, késszúrást jelentett”. „Avantgarde muzsikusok voltak ezek, vagy talán méginkább forradalmárok.” – jellemezte a forró zenélés úttörőit Gonda egy 1964-es cikkében.
Amiri Baraka (LeRoi Jones) A Földalattin című egyfelvonásosában, amelynek magyar fordítása 1968-ban jelent meg a Nagyvilág című folyóiratban, így jelenik meg a Madár: „Charlie Parker? Charlie Parker. A Madár. A fehér hippik sorra becsavarodnak a Madárért. És a Madár így szól: <<Feneket fel, féleszű fehér suhancok! Feneket fel!>> Azok meg ott ülnek, s eltársalognak Charlie Parker megkínzott géniuszáról. A Madár életében nem játszott volna le egyetlen hangjegyet sem, ha kilépve a Hatvanhetedik utcából, megölte volna az első tíz fehéret, aki az útjába akadt. Egyetlen hangjegyet sem.” Jones leghíresebb művében, a nem kevésbé radikális A blues népében a nem csak mély műfajtörténeti áttekintést ad, de a feketék zenéjének pszichológiai és társadalmi feltárását is megkísérli. A fenekek egyébként a New York-i 52. utcához is elvezetnek, amely meghatározó helyszín volt Parker életében. Ez az utca Swing Street néven lett ismert a szesztilalom eltörlése után. A kisebb klubok és az odafigyelést igénylő jazzkoncert terjedésével „a székeken elhelyezkedő fenekek száma a megélhetés szempontjából kulcskérdés volt.” ahogy Kerekes György és Pallai Péter könyvében olvashatjuk.
A négy lemezes Charlie Parker The Savoy 10-Inch LP Collection kiadását 2020. februárjában dobta piacra a Savoy Records. A válogatáson a The New Sounds in Modern Music széria első négy része szerepel, amelyek 1944 és 1948 között készültek. Egy kritikus szerint a zene ebben a négy évben változott meg. Ez a változás azonban nem csak a zenei hozzáállást jelenti, hanem a zenéhez fűződő kapcsolat változását is. A harmincas évek swingkorszaka után a zenész egyéniségére tevődött át a hangsúly.
De mi újat lehet még elmondani Charlie Parkerről? Látszólag a géniuszokkal van a legkönnyebb dolga a történésznek, a hallgató pedig újra eldöntheti a fennmaradt felvételekről: szól-e még hozzá? Pedig a messze távolba tűnnek az időben az évszámok, és igazi virágkora döbbenetesen rövid időszak volt. Altszaxofonon azt követően kezdett el játszani, hogy a gimis zenekarral, ahol ő volt a kürtös, amatőr jazzegyüttest alapítottak. Elmondása szerint autodidaktaként otthon napi 11-15 órát gyakorolt, egyes források szerint viszont gimnazista korában két évre kölcsönadta a hangszerét egy ismerősének, és csak hallgatóként foglalkozott a jazz-zel. 1941-ben jelent meg az első lemez, amelyen játszott. 1944-ben költözött New Yorkba és ekkor rögzített egy lemezt Tiny Grimes gitáros-énekessel. 1949-ben az első Párizsi Jazz Fesztiválon Dizzy Gillespie, Sidney Bechet, Miles Davis és Kenny Clarke mellett már legendaként lépett fel. 34 éves volt, amikor meghalt, négy órás emlékkoncertet adtak a tiszteletére a Carnegie Hallban.
Ahhoz, hogy a zenetörténet esetében a fejlődést, a haladást értelmezhessük, a legfontosabb mankót azok a személyiségek adják, akik formabontóként léptek fel. Parkert prófétának, forradalmárnak, zseninek tartja a történetírás. A három zeneszerzői attitűd közül, amelyeket Eötvös Péter határozott meg – felfedező, hódító, teremtő, ahogy egy friss Bella Máté-interjúban olvashatjuk – Parker leginkább teremtőként írható le, hisz a jövőbe tekint, nem a múltat fedezi fel. Nevéhez kötik a melódia, a ritmus és a harmónia újra gondolását, a modern jazz kezdetét, a be-pop kialakulását, melyet többek között a gyors tempó, a virtuozitás, a közönséghez való közvetlen kapcsolódás és az improvizáció jellemez.
Hatása beláthatatlan a jazztörténetben, személyére nem csak a hangok és a zenei attitűdök, de a számok elnevezései is utalnak, így a Weather Report-féle Birdland, amely a róla elnevezett New York-i jazzklub (ahová a súlyos függősége okozta problémái miatt nem mindig látták szívesen) vagy a Lullaby of Birdland (George Shearing). Rengeteg filmben jelenik meg a zenéje, vagy utalnak rá, kezdve a Clint Eastwood-féle Bird-ön és a Dirtymouth-on át a Whiplash-ig, nem, beszélve az angol és más nyelvű szépirodalmi alkotásokról.
