Mondják azok, akiknek van. Szeretném megcáfolni, vagy alátámasztani ezt az állítást és ígérem, igyekezni fogok, hogy sikerüljön az egyik mellett állást foglalni.

Kifejlesztése valós igény kiszolgálása miatt volt esedékes, vagyis helyesen inkább, szükséges. Szűk, szükség. Bír valós jelentéssel e szó még? - amikor az ipar folyamatosan tömködi ki termékeivel a piaci réseket és szinte minden feltett kérdésre létezik válasz. Jelentem, a millennium környékén a klasszikus zenében igenis valós jelenségként jelent meg ez az igény és még inkább ennek a betöltése. De tekintsük át a részleteket, hogyan is történt mindez.

A klasszikus zenére jellemző, hogy egyazon műben könnyen lehet a dinamikatartomány nagyon széles spektrumú. Ezzel nincsen semmi baj, amíg a jó akusztikájú előadóterem betölti a kiegyenlítés szerepét, ahol a hallgatóság számára egyformán jól értelmezhetően jelennek meg a térben a halk és a hangos részletek is. (Lásd MÜPA.) Fontos részlet, ezért kiemelem: térben (erről még sokat fogunk a hangfallal kapcsolatban is beszélni). Kifejezetten fontos, hogy a finom hangok és a harsány, dinamikus hangzás is egyformán befogadhatóak legyenek és ne keltsenek olyan érzést a hallgatóságban, hogy erősebben fülelnie kell, vagy esetleg késztetése támadjon kirohanni a teremből a túl nagy hangerő miatt. Mint említettem volt, a jó előadóterem elengedhetetlen  tehát az egyensúly létrejöttéhez, - na de mi fogadja azt, aki visszahallgatni szeretné a klasszikus felvételeket?

Még csak nem is a hifisre gondolok első sorban, hanem a munkásra, aki dolgozna a felvétellel, mint a karmester, a zenészek, hangmérnökök, stb… - ha nincs olyan fal, „egy értékhatáron belül”, ami az újabban formálódott igényeknek megfelelően lenne képes megjeleníteni ilyen széles dinamikai tartományban a zenét.

Hogyan elemezhető a felvételen tárolt információ? - az ezredfordulóra már bőven megérett a szakma számára egy olyan reprodukáló visszacsatolás, ami esélyt ad közelíteni az eredeti előadást. Nos, alternatív a fejlesztési irány, amit segítségül hívtak a feladathoz. Ugyanis általánosan megállapítható, hogy a hangfalak építésének gyakorlata egy fontos részletében ütközik a hangszerekével. Értem ezalatt, hogy a hangszer, mint egységes hangolt rendszer adja ki a hangot, legyen az fúvós, ütős, vagy pengetős… A hangkeltő egység, ami az előbbiekből kiindulva lehet pl. síp vagy húr, együtt rezeg a körülvevő testtel - azaz alapvetően a teljes hangszer részt vesz a hang megalkotásában. Mondhatni az egész így együtt, ahogy van hangot ad ki és ebben, hogy egy kicsit műszakilag fogalmazzak, az anyagszerkezete teljes mértékben részt vesz. Még a lábak, a támasztékok sem mellékesek ebből a szempontból, az sem, hogy miből készülnek, hogyan illeszkednek. Viszont most ezt a területet, ebből a szempontból nem firtatom tovább, inkább kanyarodjunk rá a fő témára, immár a hangfalra, hangfalakra.

A hagyományos építési szemlélet szerint a káva rezgéscsillapítása az egyik legfontosabb szempont, azért, hogy a hangszórók minél inkább a káros dobozrezgésektől mentesen dolgozhassanak. Ez rendben is van, de a mi szempontunkból mi történik ilyenkor a lesugárzott hanggal? Ideális esetben a hangfal test akusztikailag halott, - annak kellene legyen, - de azért tudjuk, hogy ez a legtöbbnél nem így alakul. Azaz helyesbítek, erre inkább csak egy magasabb árkategóriától érdemes számítani, amit most nem dotálok, csak maradjunk a „magasabb” kifejezésénél. Amennyiben a káva merevített, vagyis nem vesz részt a hangkép megalkotásában, valami olyasmi analógiát vehetünk észre, - vonatkoztatva itt a hangszerekre, - mintha bennük csak a rezgéskeltő egység adna ki hangot. A mi szempontunkat figyelembe véve és másként megfogalmazva, a hangsugárzók a hangszerekhez képest egyszerűen le vannak szűkítve, hiszen csak a membránfelületeken ébredhet mindaz, amit normális esetben egy egész hangszer adott ki. És mint tudjuk egy zenekar nem egy darab hangszerből áll, ezért pl. a klasszikus zenében ennél még rosszabb a helyzet, hiszen ezeknek a viszonylag kicsi felületeknek az egész zenekart le kell(ene) tudni sugározniuk. Na ez az, ami nem szokott menni. Miért?

Térjünk vissza még egyszer a már emlegetett nagyzenekarhoz és az akusztika összefüggéséhez. Klasszikus zenét hallgatva általános a következő jelenség. Leülünk a kedvenc fotelünkbe és várjuk az élményt, olyanformán, mintha csak a koncerten lennénk, de kényelmesebben, otthon. Elindul a zene, - jönnek a finom, halk részletek és rögtön ingerünk támad a hangerőt feljebb srófolni, mert még jobban szeretnénk a lényegét és azt a sok részletet hallani.  Megigazulva folytatjuk tovább, - amíg a karmester oda nem suhint egyet az immár igen hangosan belépő szólamnak, mely egyből felszínre hozza a felvételben rejlő dinamikai tartalékot és rémülten csavarjuk lejjebb a hangerőt. Ez pedig egy darab alatt, többször is könnyen megismétlődhet, ami azért elég bosszantóvá tud válni, valljuk be. Gondolom ismerős volt a példa, mindenkinek volt már hasonló tapasztalata.

Miért történik ez? Az egyszerű válasz nem megy le olyan mélységekig, hogy együtt tölthessük értelmezésével a napot, de érintőlegesen felvetek néhány lehetséges okot a korábban említett, nem megfelelő akusztikai visszahallgató környezeten túl. A legtöbb hangfalnak jellemzően eléggé frontális hangja van, nem valós térleképzéssel. A hangszórók felületén ébredő hang ugyan kilép a térbe, de aránytalanul épül fel, általánosan úgy jellemezhetném, hogy az irányított lesugárzás miatt egymásra tódul a különböző hangok dinamikája. Az összeadódó részek így pedig akusztikai bombaként hatnak ránk, ami miatt visszavesszük a hangerőt. Így viszont a halk részek vesznek el a térben, mielőtt a fülünkhöz érnének és, ha a Vienna Classic 7-ből, azaz rövidítve VC 7-ből indulok ki, akkor ezt annak a veszteségnek tudom be, amit a rezgetés kivitelezésének hiánya okoz.

Itt jön képbe az a megoldás, amit a Bösendorfer fejlesztett ki, vagyis egészen pontosan Hans Deutsch és a Bösendorfer. Hans Deutsch a német hangfalfejlesztés egyik alappillérének számít már jó néhány évtizede, jelen esetben szerencsénkre a megfelelőnek tűnő fejlesztési iránnyal és ehhez való szabadalmakkal jól felszerelve. Nem mellesleg hangmérnök is volt egyben, tehát rögtön kéznél volt, amikor cselekedni kellett.

Az egyszerű, de valójában igen komplex megoldást az jelentette, hogy megalkották azt a fajta hangfalat, mely azonos elven épült fel, mint a hangszerek. Hasonlóan a síphoz, húrhoz, „nádi hegedűhöz”, a hangszórók itt is többnyire rezgéskeltő szerepet játszanak. Esetünkben elsősorban a mélyközepekről van szó, amik a mozgó felületük és a kávájuk által keltett hanghullámokat, magán a rezgésbe jövő dobozon és egy légcsatornán keresztül a rezonátorlapokhoz vezetik, megnövelve, kiterjesztve így a lesugárzó felületet, egyre inkább „imitálva”, utánozva egy valódi hangszer működését. De egyébként még a hangszóró selymezet tartókerete is be van vonva ebbe a körbe, sőt, a talpazat tüskéi és feszítőalátétei is. Minden, ami csak rezgésbe jön a hangszórók által. Így egyébként felettébb érzékeny minden állításra… Nyilván, a különböző részeinél eltérő mértékű és hangolású a rezgetés, de minden porcikája igen pontosan össze van hangolva.

Talán az előlap az, ami, bár a káva része, de legkevésbé vesz részt ebben a rezgéskörben, köszönhetően a keretrendszernek és a stabil beragasztásnak. Így talán, egyben a legszilárdabb részt képviseli a hangfalban. Ez kifejezetten a magassugárzók miatt jó, hiszen, minél csillapítottabb környezet áll rendelkezésre a befogatásukhoz, annál egyenletesebb lesugárzásra képesek. A két magasat frontálisan építették be, de az oldalanként négy darab mélyközepek már oldalra néznek, kettő-kettő a káva két oldalán, középtájon. Mind a hat hangszóró, így mágnesük is nagyon közel esik egymáshoz, tudatos része ez is a megépítésnek és bizonyosan így erősítik egymást. Továbbá, így a minél pontszerűbb lesugárzást is közelítik maguk az elsődleges hangok.

Azzal, hogy oldalra kerültek a hangszórók, képessé vált a hangfal egyfajta különleges tér-képzésre. Tulajdonképpen nevezhetnénk is talán szinte körsugárzónak is. Innentől pedig, ha megfelelően el tudjuk helyezni, olyasféleképpen, hogy képes legyen maga köré megteremteni az eredeti előadást, a hangrögzítőn keresztül virtuálisan berajzolt terének arányos méretét, akkor igen pontos, valósághű és szinte tényleg megelevenedő, élő zenei élményben lehet részünk.

Elsőként persze azok hallgatózhattak, akik miatt végül is készült ez a koncepció, akik a munkájukból adódóan „szorultak rá” erre a megoldásra. A legenda szerint a bemutatóra eképpen került sor: az előadóteremben, paraván mögé telepítettek egy Bösendorfer zongorát, egy felvevő egységet, melyről sajnos nem köztudott miféle is lehetett és a VC7-es hangfalakat a visszahallgatáshoz. A tesztközönségnek pedig meg kellett mondania, hogy melyik volt az élő, illetve a felvett produkció. Állítólag nem tudták. De, ha a Duna Palotában átélt hasonló élményeimre apellálok, akkor én sem tudtam volna. Legalábbis azt mondhatom el ezzel kapcsolatban, hogy ott és akkor igen mélyen elfoglalt az a gondolat előadás közben, hogy most vagy ez szól úgy, mint otthon a hangfal, vagy az tudja úgy visszaadni a zenét, mint, amit itt a kakasülőről hallottam. A többiek véleményét nem kérdeztem, lehet, hogy csak én voltam vele így, de nem tagadhatom le a dilemmámat, ez pedig mégiscsak méltó összehasonlítási lehetőség marad a hangfal számára, - így utólag is.

Hangfalunk 37 kilogrammot nyom, amit nem minősítenék könnyűnek, vagy nehéznek. Valószínűleg pont jó úgy, ahogy van, és érzetre is akad benne anyag bőven (egyébként a csillapításon, frekvenciatompító anyagon kívül, mivel azt nem használtak fel hozzá). Egyedül nem is könnyen mozgatható, érzékenysége (panelek, magassugárzó elhelyezkedése stb.) és külső méretei alapján sem (133cm magas 19,5cm széles 40,3cm mély). Szendvics szerkezetű talpa ragasztott acél és MDF kombója, aminek a széleibe integrált menetes részekbe tekerhető bele a gyári tüske szett. Ennek a megoldásnak az érdekessége, hogy az emelés magasságával, illetve a kontrollanya meghúzásának mértékével és az alátét használatával, vagy elhagyásával hangolható. Ez tényleg hozzáad a hangolás lehetőségéhez, nem is kicsit, mivel így még jobban illeszthető az akusztikához. Ebből a szempontból viszont még csak nem is ez a legfontosabb részlet, hanem a rezonátorlapok nyomatékra húzásának a lehetősége, ami a hangképzésnek és így az illesztésnek is a legfontosabb eleme. A rezonátorlapok kétoldalt, a káva hátulsó részén kapcsolódnak egyenként hat darab aranyozott csavarral, köztük vastag réz alátétekkel.  Nyomatékcsavarhúzóval lehet állítani a kívánt hangzásképhez, ami egyfajta feszítést jelent a gyakorlatban a káva és a lap rezgőképességének, a rezgések átadásának viszonylatában. Gyárilag, általánosan ajánlottnak elfogadott a 75cN (centi newton), de ettől mindkét irányba, lejjebb és feljebb is érdemes lehet eltérni szükség esetén.

Egy kis előre ugrás: mivel a hangfal tehát „hajlamos” a valós térleképzésre, ezért különösen kisebb helyiségbe érdemes hozzá beszerezni a beszerezhetetlen kiegészítő talpat, amire ráhelyezve, egy kicsivel könnyebben integrálhatjuk. A különbséget úgy fogalmazhatnám meg legjobban, hogy e talp nélkül szinte teljes mértékben hangszerhez hasonlóan viselkedik, míg talppal inkább úgy, mint egy végletekig kihegyezett, de legalább, - vagy még inkább és helyesen fogalmazva, - már mint egy hangfal. Ez a behatároltság nem von le az értékeiből, ellenben valóban könnyebb illesztést tesz lehetővé, legalábbis ez a tapasztalatom. Talán úgy is mondhatnám, azért, mert a kontrolláltabb térleképezés könnyebben befér az adott helyre.

Az érdekessége valóban az, hogy a térrel kezdenünk kell valamit, hogy egyáltalán lehet terünk. Ez a tény érdekes szempontokat szül installáláskor. Tér – mit is jelent pontosan? Általánosan annyit bizonyosan, hogy elfér benne a rendszer által arányosan megjelenő színpadkép kicsinyített mása. Ennek a megjelenéséhez pedig helyre van szükség, erre készüljünk fel, ha ilyet szeretnénk. Így arra is, hogy a hangfalat el kelletik húzni a falaktól, mégpedig annyira, hogy valóban megjelenhessen közöttük és mögöttük, az a bizonyos tér. Arra ne nagyon számítsunk, hogy előtte fog megjelenni, mivel a fal oldalra és beforgatva, jobbára hátra sugároz. Ráadásként hozzá tehetem, hogy a tapasztalat szerint érdemes szinte teljesen szembe, magunk felé fordítani. Ekkor a mélyek is kevésbé oltják ki egymást, illetve jobban összeadódik a két oldal hangképe a magas hangszórók egybesimulása miatt.

A magasak egyébként valamelyest közepek is, mivel a keresztezési frekvencia ennél a két utas rendszernél valahol 800Hz környékén választja el azokat a mélyközepektől. Ez a fejlesztés kezdetén némileg probléma is volt, mert az ilyen alacsonyan vágott magas tartomány nagyobb teljesítményen rendszeresen túlterhelődött, túlmelegedett és könnyen búcsút inthettünk így az épségének. Ezt a gyár kiküszöbölte, így az, amit most a Brodmann is használ, már sokkal jobban terhelhető.

A hangszórók egyébként típusra HD azaz Hans Deutch 4/8 ohmosak. Egyedi gyártásban készül náluk a hangfalterminál is, ami banándugó és saru fogadására egyaránt fel van készítve. A keresztváltókat pedig szintén Hans Deutsch tervezte és tudtommal állította is össze saját kezűleg. Mint a hangolásban ugyanígy részt vevő elem, a megfelelő belső kábelek kiválasztása is igen fontos volt. Egy amerikai gyártótól, a Synergistic Research-től történt. Míg az MDF alapanyagú káva feketére fújt és lakkozott, addig a rezonátorlapok és az előlap furnérozott és több rétegű lakkozása nagyjából megegyezik a cég zongoragyártásban használatos gyakorlatával. Ez közel 1mm vastagságú plusz réteg a felületen, ami szintén, tudatosan formálja a hangot. Akárcsak a furnér anyaga, mert az eltérő típusok más hangolást/tónust biztosítanak a hangfal számára.

Jelenleg kapható modellek:

A zongoralakk felületen könnyen meglátszik a piszok és a zsír, ezért érdemes számításba venni a kesztyű használatát mozgatáskor. Mi is ezt tettük a beállítása során az 1-es tesztszobában, ahol közel a szoba közepére került, a háta mögött 242cm szabad hellyel, míg az oldaltávolsággal nem voltunk ennyire bőkezűek a számára és így ez csak 60cm lett. Ahogy már utaltam is rá, legjobban erősen beforgatva futotta ki magát. Hogy érzékeltessem mennyire, a belső oldal rezonátorlapja alatti négymilliméteres résen, egyenesen átláttunk a mögötte lévő falra. Ez az állás már majdnem teljes szembefordítást jelent.

Az elmúlt két évben jó néhány vendég hallgathatta meg ezeket nálunk. Az a tény, hogy többször is visszajártak csak azért, hogy újra hallgathassák, egyértelmű bizonyíték amellett, hogy a hangfal könnyen el tudja nyerni a hallgatói tetszését, de ezt át illene fordítani most az olvasók nyelvére. Talán, ha arra a cikkre utalnék, amikor a Roksan Blak-ot teszteltük, mint egy friss forrást a VC-7 hallgatásának területéről, az már önmagában is sok mindent elárulna róla. De nem alkarom ennyire megkönnyíteni a dolgomat.

Minden műfaj jól áll neki. Ez a kijelentés nem „blődli” állítás, tényleg így van. Persze van gyengesége is a típusnak, és ez például a mellékzöngeként megjelenő döngése lehet. De csak akkor, ha nincsen megfelelően beállítva, mert történhet úgy, hogy a széles oldalfelületek miatt az alacsonyabb frekvenciák önrezgésbe hozzák a dobozt. (Ebből a szempontból a két kisebb modell a VC 1 és a VC2 kompromisszum-mentesebb.) De ez nem műfajfüggő, meg a beállítással általában ki is küszöbölhető. Kifejezetten jól áll neki a klasszikus és minden egyéb akusztikus műfaj, de erősségeihez sorolhatom az elektronikus és a rockzenét is, legfőképpen pedig a metált. Jellemző rá, hogy ez utóbbinál megszépíti kissé a valóságot és mivel nem frontális a hangja, ezért a gyengébb minőségű felvételekkel kapcsolatban is leírhatom, hogy jobbnak tűnnek, mint amilyenek lennének valójában. Ez igen erényes tulajdonság, főleg a mai „streameljünk bármit bárhonnan” érában, hisz egyszerűen nem annyira tűnnek fel a felvétel minőségéből fakadó anomáliák. Talán, mert a zenére koncentrál? Nem feltétlenül. A nyomások közötti különbségek tetten érhetőek, de egyszerűen nem a hibákra koncentrál, - ez a legvalószínűbb állítás vele kapcsolatban.

Ugyanakkor érdekes, hogy sokunk fülének át kell állnia hallgatásakor egy másik féle-fajta hallásmódra, előadása annyira különbözik a megszokott hangfalakétól. Ez olyannyira így van, hogy vannak, akik hangzását nem is képesek hosszú távon megszokni. Valóban teljesen más, mint egy hagyományos hangfal, de az agy csodálatos és mindkét lesugárzási módhoz képes idomulni úgy, hogy szerethető legyen rajta a zene hallgatása. Szerencsére, mert amikor első alkalommal találkoztam a hangfalcsalád egyik képviselőjével, nevezetesen a legkisebbel, a VC-1-el, simán elkönyveltem magamban, hogy válogatós és az akusztikus részeken kívül nem sok mindenre való. Ez tévedés volt, utóbb kiderült, mikor hosszabban volt lehetőségem méltóbb körülmények között hallgatni.

Klasszikus zene

A már viszonylag nagyszámú lemezen érlelődött élményeim végső kivonata a következő. A hangfal mögött megjelenik egy arányos tér, melybe képes importálni az odaférő zenei részleteket, méghozzá úgy, hogy a valóságot tekinthetjük hozzá alapnak. Valóságosan adja elő a műveket, holott igazából semmi közünk a lemezen rögzített anyag valóságtartalmához. Ez nagy szó, mégis ez az igazság, hogy akárhogyan is nézem, - megint leírom, valóságosnak tűnik. A térábrázolás módja pedig az az alaposság, amivel kitölti azt. Mindennek persze a beállítás kell legyen az alapja, mert így sehol nem tolulnak fel, vagy fogynak el a hangszerek. Mindenhol arányosságot mutat. Nemkülönben a dinamika, ahol a végletek között hibátlanul egyensúlyoz a hangfal és mind a leheletfinom, mind a legbeütősebb részleteket egyformán követhetően adja át. A felbontása elegendő, mégis a kor fonák csábításának, a felbontás egekig való srófolásának a tükrében is azt mondhatom, ennél nem kell több. Több lehet, de az inkább tűnik többnek a hangfalak közvetlensége miatt, mint valódi többletnek a zenei információ mennyiségének a területén. Ezzel lehetne vitatkozni, hiszen az ízlések különbözőek, mégis a térben megjelenő információ e mellett a tény mellett szól. Hangerő tekintetében sem sikerült még fogást találni rajta, 91db és ez elég arra, hogy egy átlagos erősítő kihajtsa belőle a tudását. Nekem néhány wattos csövesekkel is sikerült szobai hangerőn teljes értékű hangot csiholni belőle.

Jazz

Hasonlóan vélekednék most is, mint a klasszikus esetében. Nem szükséges számára a csökkentett mennyiségű hangszerszám, ahhoz, hogy erőre kapjon és könnyebben kiadja a hangokat. Lazán megbirkózik ezzel a műfajjal, élvezetesen adja vissza mindazt, amiért szeretjük.

Elektronikus zene

Ez a műfaj nélkülözi a valós hangszeres elemeket, jószerével leginkább az impulzusok által generált virtuális térrel jelenik meg. Inkább ’irányított hatásosság’, mint ’kézzelfogható pozíciója a hangoknak’ lenne itt a jó megfogalmazás, de ami az impulzív, túltöltött hangokra való reakciókat illeti, a hangfal nem fogy el. Sőt a méretes rezonátorlapok igencsak komoly segítsége tud lenni a mélyszekciónak. Legtöbbször a lenyűgöző szót hallottam vele kapcsolatban azok szájából, akiket megkínáltam, mondjuk egy Jarre, vagy Yello lemezzel.

Könnyűzene

Szépen hallgatható rajta ez a műfaj is. De míg a tömegzenéhez tartozó ágban viszonylag kevés az igazán jó minőségű nyomás, ezért a kritika inkább azt emelhetné ki, hogy egyáltalán szerethetővé válik általa e műfaj, nem pedig azt, hogy milyen jól szól. Nem szoktuk meg, hogy jól szóljon, ha mégis, mindig csodálkozom ezen, így csak annyit mondhatok, hogy el lehet hallgatni vele és ez a megfogalmazás messze nem a hangfal hibája, inkább a műfaj gépészetéé.

Rock

Az alapvetően gitáralapú műfajnak mindig jól jön egy kis plusz test. Nem válik visítóssá általa a zene, hanem inkább kikerekedik a hallgathatóság irányába. Olyannyira, hogy a hangerő feljebb csúszásával inkább koncertélmény ér, nem pedig vágyakozás a helyiség elhagyására.

Énekhang

Legfőképpen a magasak a felelősek érte. A membránok ehhez mérten könnyűek és fürgék, ezért, ha nem is nevezhetném éterieknek őket, de kifejezetten könnyednek igen. Így az énekhang is kellemesen fókuszált és, ha jól állítottuk be, akkor könnyen lesz a hangkép reálisnak érződő része. Méghozzá annyira, hogy teljesen egységbe tud kerülni a rajzolt térrel és bár most a hangfal nincs messzebb tőlem úgy cca. 2 méternél, a megjelenő énekhang valahol a hangfal mögött és a hátsó fal előtt félúton jelentkezik. Tulajdonképpen valahol ott, ahol a mikrofonállványnak lennie kellene.

Ajánlás – néhány gondolat

Míg a Brodmann olvasatában újonnan rendelhető a széria, addig a 2002-től 2008-ig gyártott Bösendorferek már csak a használtoldalakról kerülhetnek elő. Míg az új, kiviteltől függően lehet akár 27000 Euro is, addig használtan már olyan 5-6000-ért elő tud fordulni a leggyakoribb furnéros változata, a nyír. Létezett belőle fekete zongoralakk kivitel, sőt matt fehér festésű is, de ezeknél a hangzásvisszaadásban némi kompromisszumunk azért lehet…

Az eredeti kérdéshez visszatérve, továbbra sem tudom, hogy ajánljam e, vagy sem. Talán inkább azt, hogy méltó helyen legyen meghallgatva a döntéshez, és méltó hely legyen kialakítva neki a megvásárlása után. Ezt mindenképpen.  Sokan követik el a hibát, hogy a rezonátorlapokat nem húzzák időnként újra, emiatt mélytónusban kezd el zenélni.  Esetleg tesznek alá gránit, vagy márvány alapot, hogy kiküszöböljék ezt a hatást, holott a helyes megoldás kézenfekvő lenne.

Időtálló termék, mely használtan elérte már az értéke alját, ezért nem számíthatunk komolyabb értékvesztésre vele kapcsolatban. A „legendát” a Brodmann életben tartja és ezt legfeljebb a viszonylag sok utángyártott házi verzió képes megkérdőjelezni, de a szerencse az, hogy van annyira jó a konstrukció, hogy legtöbbször még azok is tisztességesen képesek megszólalni. Volt, hogy találkoztam olyannal, amibe olcsó SAL hangszórókat tettek, az nagyon alul teljesített, még a komoly meghajtó rendszere mellett is, de a többit, amihez volt szerencsém, azt el lehetett hallgatgatni.

Beállítás

Ahhoz, hogy a véleményemet még átfogóbban fejezhessem ki, megint ez a rész áll a középpontban. A helyes beállítás felmenti a lesújtó véleményem alól, míg a be nem állítottakra nyugodtan kitűzhetem az „elkaszálva” cetlit. Képességei így elhamvadnak lehetőségeinek a tükrében, pedig, ha van, ami meg tudja mutatni a csillogását, az a VC7.

Falra tolva tompán kezd szólni, érezhetően a mélytónus irányába húzva. Fojtottan hogyan is lenne képes helyesen megszólalni. Talán ez alól a kivételt a nagyobb (akusztikájú) helyiségek jelentik, ahol könnyebben kel életre és kiegyensúlyozottabb a hanghordozása, elsősorban a jobban szóródó hangok miatt.  Messzebbről hallgatva eleve nem tűnik fel annyira, ha nem teljes értékű az installációja. Na de számára kisebb helységekbe, amiket, hogy nevezzek a nevén, olyan 16 négyzetmétertől úgy nagyjából negyvenig aposztrofálok, már érdemes jobban odafigyelni az elhelyezésére.

Nem különösebben érzékeny arra, mivel hajtjuk, jól együttműködik a legtöbb elektronikával. Természetes azonban, hogy jól áll neki a nagyfelbontású, tiszta és precíz hang-jel, amiből könnyen élő zenét tud csinálni. Én legtöbbet csak azért sem ilyesmivel hallgatom, bár, most egy Electrocompaniet ECI-3 erősítő van elé kötve, amire egy bizonyos mértékig ráfoghatóak az előbbi jelzők. Na, jó, annyira nem nagy felbontású és van benne egy kis melegséges analógosság, a penge tiszta hangzás kárára és így a hallgathatóság előnyére, de jól dolgozik együtt a két fél. Viszont az összeköttetésekre oda illik figyelni, mert hamar leszűri egy gyengébb zsinór a finom részleteket és a tonális egyensúlyba is könnyen bele tud zavarni. A rezgéscsillapítás nem csak a hangfalhoz, hanem az őt tápláló elektronikákhoz is kifejezetten javallott. Az akusztika rendbetétele pedig egyenesen elengedhetetlen. Ne gondoljunk itt nyakatekert megoldásokra, már az is elegendő, ha a tér sok helyen meg van törve használati eszközökkel, polcokkal, bútorokkal és az elengedhetetlen szőnyegezéssel, mert azt kifejezetten szereti.

Általában addig helyezgetem, amíg valahogy azt nem érzem, hogy a hang kezd leszakadozni róla. Mikor egyre jobban függetlenedik már, kezdem a pontos finomállítását. Arra különösen odafigyelek, hogy a szobába szimmetrikusan helyezzem el, ezt a részletet érdemes szem előtt tartani, ha erre a hangfalra adjuk le a voksunkat. Ellenkező esetben a kényes megjelenítő képessége könnyen a visszhang verődő fázishibáin keresztül mutatkozhat meg. Ha eddig eljutottam, tüskézem és igyekszem megtalálni a megfelelő magasságát. Előre, hátra dönthetném is, de nem szokásom, ugyanakkor, mint plusz lehetőség, adott. A kontroll anyát a lap alján jól megfeszítem, mert jobb az, ha a talp kevésbé rezeg, márpedig a menet önmagában nem annyira tart szorosan, hogy a tüskeszárat teljesen lefogja. Így viszont stabilabb alapon áll és visszaköszön a hangban ennek a jelentősége. Ilyenkor jön egy kis próbahallgatás, mely mélyebben felfedi a próbálkozásomat, ezzel együtt a következő lépés a rezonátor lapok pontos nyomatékra húzása. Ha átmegy a szűrésen, akkor nem marad más, alá kerül az extra talp. Általában, bár nem mindig, ezzel együtt szokott meglenni az a bizonyos hűha érzés. Persze vigyáznom kell arra, hogy amíg alá kerül, pontosan ugyanoda tegyem vissza a hangfalat, ahol addig volt. Ha sikerült, akkor jöhet a zenehallatás. Ilyenkor még nem ülhetek nyugton a babérjaimon, mert a rezonátorlapok feszítését még egyszer, utoljára korrigálni illik a megváltozott rezgéscsillapítási tényező miatt, amit a lap tesz hozzá.

Felépítése

Nagy múltú gyártóról beszélünk, a zongoragyártásban évszázados tapasztalattal. A zongorákkal kapcsolatos fa kivitelezési sémát a hangfal is megkapta. Elmondható, hogy alapjában véve rendkívül igényes kivitelezés, bár az ausztriai és később a helyi magyar gyártás miatt is némileg, néhol esetleges, és talán pont a tradíció miatt egy kicsit rusztikus is. Ennek a megnyilvánulásait könnyen szemügyre vehetjük, ha egy kicsit közelebbről vizsgáljuk, mint munkadarabot. Kezdetnek a legfeltűnőbb részek kerülnek szem elé és ez nem más, mint az előlap és a rezonátorlapok. A furnérozás minőségi benyomást kelt, de csak kevesen veszik a fáradtságot, hogy a lap mögé nézzenek. Akkor rögtön feltűnik, hogy a belső oldala is le van furnérozva és, ha tudni szeretnénk azt, hogy miért, akkor a gyár figyelmességére terelődik a válasz. A furnér ugyanis elhúzná az MDF lapot és ahhoz, hogy ne keletkezzen ív benne, mindkét oldal egyenlő megmunkálást kapott. A lakkozás területén is, ami az évek során kifejlesztett és különleges eljárásán alapszik. Több réteg lakk kerül egymásra dolgozásra, majd a következő fújása előtt az előzőt mindig visszacsiszolják. Így a furnérozás optikailag kiemelésre kerül és valóban igényes kivitelt mutat a lakkréteg alatt. A Bösendorfer felirat is különleges eljárással készül. A vékony rezet megmunkálni, betűkké formálni, felragasztani a fára, majd beledolgozni a lakkrétegbe, - ehhez tényleg kell a gyár sokéves tapasztalata. Egyébként a felirat felülete képes rá és ennyi idő alatt alig észrevehetően, de a lakk alatt is elkezdhet néhol patinásodni. A rezonátorlapokba integrált réz perselyek elegánsan keretezik az aranyozott és elegáns torxos csavarozást. A kávához réz távtartókon keresztül fogatták oda a lapokat. Az összeállítás párhuzamos vonalai és sarkosan illeszkedő megoldásai is minőségi termékről árulkodnak.

Ahogy tovább szemlélődök, lassan bontakoznak ki a részletek. Ilyenek, mint a magasak körüli réz palástok, amik még fokozzák az igényességet, vagy a talpak beültetett réz perselyei, melyek tovább erősítik a fekete és arany szín örök klasszikusként esztétikailag bevált kontrasztját. Nem mellékesen ezt a hatást fokozza a tüske szett és a plusz talp pedig még rátesz egy lapáttal, hiszen megkettőzi ezt. A felületek szépen, bár nem mindenhol tökéletesen kivitelezettek, mégis nehéz belekötni bármibe is. (A Brodmann minőségellenőrzése ebből a szempontból kritikusabb.) A hátulján a hangfalcsatlakozás alá kerültek tanúként a feliratok, amik árulkodnak a hangfal típusáról, a gyártó földrajzi elhelyezkedéséről (Austria) és a sorozatszámról. Ezeken kívül a hátulja nem annyira sokat ad a szemnek, hacsak az nem szembetűnő, hogy két csavart találunk az alsó harmadhoz közeli pozícióban. Ez a keresztváltó felfogatási pont, mely az egyébként üres káva egyetlen olyan részlete, ami a hangszórók mágnesein és a belső kábelezésen kívül kitölti azt. A levegő így könnyedén áramolhat a rezonátorlapok felé, alul ugyanis két kivágás gondoskodik arról, hogy a 4mm rése alá vezesse azt. Ez a hézag mind a lapokra, mind a selymezetre érvényes. Az egyik olyan megoldás, melyet negatívumként könyvelhetünk el a hangfallal kapcsolatban, az ehhez a részhez fűződik. A selymezet keretrendszerén az elülső letörés olyannyira elvékonyította az MDF anyagot, hogy le és felhelyezésnél illendő óvatosan bánni vele, különben középen könnyed elrepedhet és az egy igazán nem kívánatos esemény. A hangot egyébként ezzel is lehet változtatni. Talán kicsit nyíltabb és informatívabb, amit a hangszóró selyem szűrése nélkül produkál, de így kevésbé harmonikus a látvány és mivel a selymezet hozzá ad a káva merevségéhez, ezért így egy kicsit döngősebb is tud lenni. Ebből a szempontból a VC-1, vagy 2 jobban eltalált, mert ott már a kisebb felületek kevésbé jönnek önrezgésbe, tehát nem hajlamos annyira rá, mint a 7-es. De ez a beállításnál azért könnyen kiküszöbölhető. Ha valaki nem tudja pontosan miről beszélek, akkor tegye fel a Metallica …And The Justice For All lemezét és mivel az még a normál hangfalakat is könnyen önrezgésbe hozza, ezt meg különösen, pontosan feltérképezheti mire gondolok.

Szemléltető példa

Kollégánk Sanyi, bekéreckedett, na nem, mint a macskák, - sunyiban, hanem határozott cél vezette. A Magneplanar MG 2.5-öt szerette volna meghallgatni. Utána meg kérte, hogy hasonlítsuk össze valamivel, hogy tudja értékelni. Ilyenkor bennem mindig összerezzen valami. Most kondítsak meg egy másik hangfalat az egész beállítási procedúrával egyetemben, mert az, mire értékelhetően megszólal, akár órákba is telhet. Nem. Igyekeztem kivágni magam. Így lett meg a restség mentesítő ötlet, hallgassa csak a másik szobában tanyázó Bösendorfert. Igaz semmilyen formában nem egyezik a két rendszer, talán csak a kábelek között fedezhető fel azonosság. Belehallgatott és egyből belekötött. Kénytelen voltam rendesen beállítani, mert voltak még tartalékai. Beforgattam, ahogy egyébként is kellett volna állnia. Úgy egy-másfél centit került beljebb a hátsó rész, míg az eleje a helyén maradt. Sanyi szája mosolyra húzódott. Sejtettem, hogy ez fokozható, így a még földet érő egy táp és a két hangszóróvezetéket is felpolcoltam az állványra. Magára hagytam egy klasszikus lemezzel és egy Pink Floyd koncerttel. De a végén csak ennyit tudtam kihúzni belőle. Ő még ilyet nem hallott, van ennél feljebb? – kérdezte.

A másik kolléga zenére rezisztens beállítottságán a hang évek óta nem tudott lukat ütni. Mindennek helye van az értékítéletén belül, meglepetés, - állítása szerint nem érheti. Érkezett egy Pierre Lurne CD futómű-konverter hozzávaló Harmonic Technology AES/EBU kábellel egyetemben és elkövette azt a hibát, hogy erre a rendszerre csatlakoztatott rá. Mivel ritkán figyel a körülmények kihegyezésére ezért a rendszerekkel a folyamata eképpen alakul általában. Beköt, csekkol, továbbmegy a dolga után. Most is így alakult, annyi különbséggel, hogy, miután Yves Montand 81-es nagykoncertjét szemelte ki meghallgatandóként, nem bírt felállni a fotelből. Állítólag úgy összeállt a rendszeren belül valami, hogy a zenei egység mellett egy mélyen átható érzelmi hatás is érte. Montand előtte állt és csak neki énekelt.

Frekvenciatartomány: 25 - 27 000 Hz ± 3 dB

Akusztikus crossover: 130Hz (4,5 dB / okt)

Elektronikus crossover: 1,6 kHz (5,7 dB / okt)

Működési teljesítmény: 1,1 Watt 91 dB / m

Névleges terhelés: 180 Watt

Zenei terhelés: 360 Watt

Névleges impedancia: 4 Ohm

Méretek (M x Sz x H): 1330 x 195 x 403 mm

Súly: 36,5 kg