Uraim, nem kell azon aggódjanak, hogy ezen írás felfedi valós énjüket. E felvetés több szempontból is helytálló lehet. Először is kötve hiszem, hogy a hölgyek gyakran olvasnának bármilyen, a hifi témájában elmélyedő írást (tisztelet a kivételnek.) Ha meg nem, akkor ez a hely most nekünk férfiaknak nyújt könnyed szórakozást. Persze senki ne tagadja meg párjától e sorokat, ha véletlenül rá akadna a tekintete, ebben az esetben már van értelme a címet eképpen ferdíteni és a bátrabbak számára jelenthet egy közös élményt (remélhetőleg nem utolsót.)

Szempontokat sorolhatnék számosat, miért ragadok most billentyűt, de, ha felnőttesen akarok fogalmazni, azt csak egy irányból tehetem. Aggódok! Hifis társaim egyre-másra hagyják hátra fizikai burkukat és ezzel együtt e dimenziót, na meg anyagi javaikat, köztük a hifit is. Mindez nem lenne akkora probléma, mert lássuk be, a társ mindenről tud. Mennyi volt a lakás, az autó, be van avatva az antik értékébe is, mely a falon, vagy a komódon díszel. (Vagy inkább mi vagyunk ebbe beavatva?) Van közös hozzáférés a bankszámlához és a széfhez is, csak az a hifi jelent legtöbbször kivételt! Arról biztosat, biztosan nem tud a társ, a Nő! Mert, hát bevallom, szinte nem találkoztam még egyetlen, közös háztartásban, társas kapcsolatban élő férfitársammal sem, aki ezt anyagilag átláthatóvá tette volna élete párja előtt. Nem arról beszélünk most, hogy megvette a menő-manót, kerített hozzá egy csipogót és ezzel ki is van pipálva a hifi. A „bolondról” beszélünk, aki halmoz, gyűjtöget, csereberél, cipeli haza imádatának újabb tárgyát, aki szereti a hifizést és a velejáró boldogsághormon termelődést és ehhez hasonlóan, az ezzel együtt járó stresszhatásnak kitettséget is.

Márpedig, ahogy öregszik a hifis társadalom úgy leszünk, mi földi lemaradozók, egyre magányosabbak és bizony az özvegy nem fogja tudni, hogy a család vagyonának jelentős része, a néhai kedves kedvenc hobbijában van. Vélhetőleg nem fog utánanézni, mit ér valójában, hiszen legtöbbször magányos sport ez, valljuk be és a hangzavar eddig is hatékonyan tartotta távol Őt. Ez az élmény maradandó tud lenni, emiatt a psziché a távolságot később is könnyen fenntartja, hiába van immár üzemeltető híján csöndben a rendszer.

Kivétel persze van, úgy hívják hifis társ. Az évek felfedtek előttem sok életkapcsolatot a hifisek között. Rögtön feltűnő, amikor a ház ura együtt rezeg az úrnőjével. Csodás pillanat számomra, ha ilyet tapasztalhatok és ilyenkor igyekezetem az irigységem kordában tartására, mára már talán kezelhetővé vált. Nem sok, néhány esetről tudok csak, de együtt gyűjtenek rá, fejlesztenek, tesztelnek, léteznek a hifizésben és a hifisek között. A zeneszerető férfinak ez kitüntetett állapot. És mielőtt az olvasónak mélyebb benyomást okozna ez, a lelke egyik kellemes érzést visszajelző bugyrában, van olyan is, ahol a nő hallgat zenét, „hifizik” (van tisztes rendszere) a férj pedig nem. De ez tényleg egyedi eset, legalábbis ismeretségi köreimben biztosan, de, hát nagy a világ, tudjuk, bármi előfordulhat benne.

Tehát, könnyen megvan a lehetősége annak, hogy a családi vagyon elkótyavetyélődik, vagy egyszerűen a kukába kerül. – Így pőrén fogalmazva, ez a helyzet. (A hifi védelmében erről mindössze ennyit.) Mégis, hogyan lesz lehetséges ez:

Válnak, tudjuk, előfordul ez, mostanában népszokássá is vált, nem öröm, legfeljebb a szabaduló feleknek. Ki tudja? - és, hát ott van még az a fránya vagyonmegosztás is. A család barátja ilyenkor kínos helyzetbe kerül. Miért? Íme, a férj: „Légy szíves, ha a feleségem hívna és a hifimmel kapcsolatban kérdezne, kérlek, említsd meg neki, hogy eleve csak csereberéltem és régi már, igazából különösebb értéke nincsen.” Ilyenkor nincs más, csak bízni lehet abban, hogy e társ nem hív fel, az okokat, gondolom, nem kell részletezni.

Vagy, új lemezjátszót készül venni. Beszélünk róla, mellékesen megemlíti, hogy mostanában házastársi kontroll alatt van, ezért úgy vásárol, hogy falból beszámíttat egy alap lejátszót, aminek különösebb értéke nincs. Egyrészről ahhoz, hogy egy új érkezhessen, egynek távoznia is illik, és itt jön a csavar. Egy jelképes, a feleség előtt vállalható összeg átadásra kerül, míg a többi, - előre meg van beszélve, a tányér alatt rejtőzik. Tulajdonképpen lehet így is csinálni, de a kérdést valamikor fel lehetne tenni maguknak, hogyan juthattak idáig?

Ellenpélda is akad, igaz alig hallok ilyesmiről, de van olyan úriember is, aki úgy vásárolta meg élete nem éppen olcsó hangfalát, hogy az asszonykával küldte el a pénzt a szalonba. Mint később megtudtam, nagyon gondolkozott azon, felfedje-e a pontos összeget, végül így történt és látszott rajta a jó érzés, hogy ezzel is erősítette a kapcsolatukat.

Sokszor az esztétika dönt. Ilyenkor, az egység a felek között megvan és a támogatottság is az új portékát illetően. Pénzről újfent nincsen szó, de már az is nagy dolognak számít, hogy egyáltalán haza lehet vinni a kiszemeltet. Ehhez hasonlatos egy másik eset, talán érdemes felhozni, példának jó lehet. Van úgy, hogy a féltett kincs szervizbe kerül, de mire vannak a barátok? Adnak kölcsön egy másik végerősítőt. Nagy, fekete, nem illeszkedik úgy az enteriőrbe, mint az éppen javítandó. Átmeneti megoldásnak azért jó lehetne, de hiába van olyan, aki örül neki és szívesen hallgatná, addig legalább, míg visszakapja a másikat, ha van olyan is, akinek szemet szúr és szerinte belepiszkít a családi fészek gondosan összeválogatott egységébe. Jogos felvetés, igaz így másnap ismét nem volt mit hallgatni…

Többször szóba került már az ismeretségi körben hangfalvásárlásnál, így én is szóba hozom. Az nem kérdés, hogy haza csak az jöhet, ami beleillik a környezetébe. Rendszerint olyan helyre kerül, többnyire a nappaliba, ahol az egész család látja, vagy ez a társas érintkezés helyszíne is egyben. A kitétel a következő: a virágnak jól kell a tetején mutatnia! Van így, el kell fogadjuk ezt és még örülni is lehet, hogy az új, legalább be van fogadva a lakásba. Remélem öntözésnél nem lépnek föl mellékhatások ilyen esetekben…

Van, hogy megyünk hifizni, kicsit zenélünk, esetleg taszajtunk a rendszeren a hallgathatósága irányába, vagy csak szórakozunk és hegyezzük a komponenseket, figyelve a változásra. Sokszor már a küszöb előtt elhangzik, suttogva: pénzről egy szót sem! Hát így van ez némelyikünknél. Azért felmerül a kérdés, ilyenkor ki az úr a házban, de látva a példákat, erre elég könnyű a válasz.

Ellenpélda mindig akad, egyre-másra, most is felmerül egy. Hiába, jó táptalaj számára a hifizéssel töltött évek, melyek nem telnek el nyomtalanul. Egy ritka eset, talán példanélküli és felfedni az okát, szinte lehetetlen, legalábbis, ez irányú lélekturkász végzettség nélkül, valószínűleg. A „megszállott” hordja haza az újabbnál-újabb készülékeket, hangszedőt vesz, ami kicsi és drága, kábelekre költ, ami szimplán csak értelmetlenségnek tűnik, de legalább drága, csereberéli a cuccot… és nincs semmi baj. Mi több férj, feleség mindketten magukénak érzik, a közös élet részévé válik szinte azonnal minden darab. Csakúgy a lemezek, így szóba sem kerül az, hogy ne legyen nyílt az elszámolás, mindegy mennyibe kerül. Ezt nevezem én egyfajta földi mennyországnak. A képet árnyalja, hogy tilosban jár a férj, ha a serdülő lányának, vagy magának bármilyen ruhaneműt vesz! Legyen az bármely jelentéktelen apróság akár. Azt úgy kell becsempészni, ha nem, jobban járnak, ha kétszer is meggondolják és mégis inkább becsempészik. Így a lépcsőházban a villanyóra szekrényre van bízva ez a titok és az éj leple gyakran fedezi az összeesküvőket.

Ilyen és ehhez hasonló történetből elég sokat tudnék még említeni. Tény, valamiért mi hifisek, ha lehet, nem avatjuk be társunkat ennek a világnak anyagi részleteibe. Ez a jelenség leginkább elgondolkodtató, de a legtöbbször azt tapasztalatom, hogy kölcsönös támogatás hiányában a közösséget megterheli ez a hobbi. Az önálló életet mostanság kezdők számára talán méginkább tanulságosak lehetnek e példák, gondolom, - nagy bölcs kicsengéssel és valóban hozzájuk képest némileg több élettapasztalattal a hátam mögötti éveknek köszönhetően. Talán ők még, ha tehetik, szocializálhatják úgy társas életüket, hogy a nyílt kártyák megjátszása ez esetben gyakorlattá válhasson a magánéletükben és emiatt hosszú távon több szempontból is kifizetődő lehessen. A veterán párkapcsolatban élőknek azt azért nem mondom, hogy a kapcsolatnak jót tesz az, ha néhány évtizednyi takarásból hirtelen kivillan az igazság, ezért csak óvatosan! De kedves uraim, gatyát fel, akinek van vér a pucájában, elő a farbával, hadd tudjon meg többet a társ mindarról, amivel szeretünk zenét hallgatni.

( -a szerk.)