Talán közhelynek tűnik, de mivel sok használt készülék fordult meg nálam az elmúlt 10-15 évben, főleg a középkategóriából, a tapasztaltak alapján úgy gondolom, van igazság abban, hogy az egyszerűbb készülékek is bizonyos körülmények között képesek felvenni a versenyt a felső kategóriával.
Ahogy a kedves olvasó bizonyára észre vette, szinte mindegyik tesztben van szó ezekről a körülményekről, mégpedig az elhelyezésről/akusztikáról és az összeköttetésekről/illesztésekről. Én az utóbbi néhány évben jöttem igazán rá, mennyire számítanak ezek a körülmények.
Addig én is, mint sokan mások, ha kipróbáltam valamilyen új eszközt, elvártam, hogy szinte azonnal jól szóljanak, ott ahová helyeztem őket. Pedig mennyire számít az állvány anyaga, a polcok felfüggesztése, s, hogy milyen lábacskákon áll, vagy lebeg egy-egy elektronika. Aztán, hogy fém, vagy fa, esetleg kompozit, vagy gránit, esetleg beton – a hangfalállvány anyaga – amik szintén ide – oda képesek csavarni a hangfalak energia elvezetését. A kábelek jelátviteli képességéről, önhangjáról, áteresztéséről pedig ne is beszéljünk.
Megkaptam ezt az angol erősítőt, - felbíztatva arra, hogy érdemes lenne kipróbálni, mert a látszat ellenére komoly dolog. Ezt még anno a Merlinben vásárolták, ahol, (a legtöbbünk emlékében él még a hely szelleme), az Audio Note-ok is képviselve voltak. Rögtön az eddig használt helyére tettem, és minden mást úgy hagytam. Kíváncsi voltam, mit kezd a kitapasztalt, természetes hangú, komoly felbontású és térben jó megjelenítésű lánc fennmaradt tagjaival.
Hát, igencsak meglepődtem az eredményen! – és egyelőre ennyiben is marad a hangélmény részletezése. (Arról majd lenn olvashatnak még). Most egyelőre olyan egyszerűséggel írom le, amilyennel ez a kis erősítő is kézbe vette és működtetni kezdte a rá bízott eszközöket: egyszerűen elbűvölt a tudásával! Érezni lehetett, hogy az erősítő igazán ki tudja futni magát, nincs semmi akadály, amivel küzdenie kellene és apait – anyait beleadva, felemelve a körülményektől – szárnyra kel.
Meglepetés volt tehát ez a kis erősítő, hiszen ma már olyan olcsón hozzá lehet jutni, és így gondolná az ember, hogy akkor biztosan ezen a szinten marad a tudása is. De ez mégsem így van! Különösen, ha magas minőségű háttérbe helyezzük…
A hang-élmény
Ugyan a DIY kötelékébe tartozó, de a zenét számomra hitelesen közvetítő kétutas, Scan-speak/Seas motoros, külső hangváltós hangfalak, a 40 kg-os tömör tölgy állványokon úgy áteresztették a hangokat, ahogy csak préselni bírta magából az erősítő. A zene lendületét és magas energiaszintjét figyelve, gondoltam, már odalépek és megnézem milyen teljesítményű a gép. Áramfelvétele 400W, ez állt a táblán! Nem is rossz!
Ez az egyik előnye ennek az erősítőnek, a dinamikája. Megfelelő áteresztőképességű, energiaszintű illesztéssel kötve, megmutatja, milyen gyorsan tudja egymáshoz fűzni a hangokat. De ezt nem csak Borlai Gergő dobszólójánál tudja megmutatni, pl. a Sztereo tesztlemezét hallgatva, hanem megjelennek a klasszikus zenében is, például a hegedű, vagy jazz-en a bőgő húrjátékában is. Feszesen, ritmusosan ropognak a húrok, vagy halljuk egy-egy jobb felvételen, ahogy a vonó eltalálja a húrokat és megindul rajtuk.
A felbontásával is meg voltam elégedve, sok részletet megmutat a zenéből, még a felvételek hibáiból is. A kevés hangszeres felvételeken pedig szépen hallani a zengő lecsengéseket, melyek bár inkább a hangszer, vagy a mikrofon körül maradnak. Viszont itt szintén negatívumként kell megjegyeznem, hogy amikor a hangok „végére ér”, gömbölyűen zárja be azokat. Úgy értem, hogy ízesen hallani, van végük, és nem tűnnek el az univerzum végtelenében, mint máskor.
Hosszabb hallgatás közben azért egy-két jelből lehet érezni, hogy a kategóriáját igazából nem annyival lépi túl, csak túl mutat rajta. Ezek a gömbölyű hangok valójában egyfajta meleg tónusú, jóindulatú, inkább amerikai beütésű színezetnek, önhangnak a megnyilvánulásai. Ugyanígy a mélytartomány megszólaltatásában is hasonló jelleg jelentkezik, kicsit dögösen, mélyben egy kicsit kiemelve, de élvezhetően, ha valaki ezt szereti. Mindenesetre úgy tűnik nem igazán lineáris, inkább tetszeni akaró a megszólalása.
Ez a hangkép viszont jól illeszkedhet a kategóriatárs, visszafogott dobozokhoz, akár az alacsony érzékenységűekhez, ha szeretnénk életre kelteni őket. Talán így illesztve a lineáris megszólaláshoz is közelebb lennénk. (Szívesen kipróbálnám pl. egy LS 5-tel, vagy egy régebbi Chartwellel, ProAc-kal – bár ezeket, inkább csak a régi dobozok iránti szeretetem jelzéséül említem, hátha nem vagyok egyedül, így gondolkodva.)
Viszont, kipróbáltam másik dobozzal is, kíváncsian várva, mit kezd a Pointe Source 5-ösökkel. A két kisebb, néha kamaszhangú membránnak (13 cm-es fáziskúpos, kevlárszövet Focal mély-közepek, közepesen lágy felfüggesztéssel) szépen összeadódott a területe, inkább úgy szólaltak meg, mint ha egy 17-18cm-es érettebb hangú motor rezdülne. Egyik barátom úgy fogalmaz ilyenkor, hogy „olyan nagyfiús” a doboz hangja. A mélytartomány játékossága tehát jól passzolt ehhez a hangfalhoz.
A közép és magas tartományról azonban el kell mondani, hogy mindkét hangfal esetében hallottam egy karcosságot, keménységet a hangban. Ez pedig az énekhangoknál a legzavaróbb, különösen akkor, ha a felvétel is hagy némi kívánni valót maga után (pl. a túlvezérlés miatt). Paul O’Brian – Long May You Sing, Stockfisch R. albumát külön teszteléshez is fel szoktam tenni, mert pl. az első számnál hallható egy furcsa maszatos tónus Paul énekhangján. Viszont hallottam már úgy is ezt az albumot, hogy egy rendszer annyira közel vitt a forráshoz, az énekeshez, kinevetve a felvétel minden körülményét, hogy ez a színezés alig volt hallható. Ezzel az erősítővel viszont igen.
Egyébként egy bizonyos szereplőszám alatt szépen különválasztja a hangszereket és az énekeseket. A nagyobb összhangzattal bíró felvételeket is lejátssza, de minél több hangra kell figyelnie, annál inkább kezd összemosódni az előadás. Greeg – Manók táncába, vagy például Daniel Chorzempa sokregiszteres játékába - nyilván felvételfüggően, -de azért valamennyire belezavarodik.
