Csend van és sötét. Csak a kijelzők világítanak a kicsi szobában szerteszét. Ennyi eltelt idő után, csak most éreztem rá micsoda hangulata van ezeknek a magnóknak, így együtt. A fluoreszcensz kijelzők fénye éppen csak enyhe derengést kölcsönöz. Lemezek itt – ott, CD-k egymás tetején, néhol egy elektronika, éppen átutazóban errefelé, vagy a gyerek szülinapi ajándéka.
Színek. Ledek világítanak körös - körül és én nem tudom, melyiket is kapcsoljam be hirtelen. Úgy döntök, legyen az Akai. Az állványról, szemből csak ő látszik, minden más körülötte sötétségbe burkolózik. A Play gomb kirajzolódik, odalépek, megnyomom. A kazetta a legegyszerűbb normál Sony EF, rögzített anyaga valamikor az özönvíz előtt készült és csak annyit látok a tokra ráírva „Jó zene”. De ezt is, valamikor az időben firkantottam rá, tollal. Eleve meg sem hallgattam a felvétel után, vagy tizenöt évig.
Tollal! Most már szégyellem magam miatta. Még ceruzával sem írunk rá a kazetta papírjára. Ez íratlan szabály! Jó ideje már, hogy én is áttértem a papírbetétre, ezáltal a szalagnak az eredetiségét megkímélve. De ez csak egy Sony EF, egy abszolúte alap kazetta! – vígasztalom magamat. Igen, de harminc éve nagyon, de nagyon megbecsültem ezt is. Akárcsak azt a néhány perc helyet a kazetta végén, ahol elfért még egy, vagy két szám. Igazán nagydolog volt ez akkoriban.
(Mióta sűrűbben billentyűnyomkodással töltöm el az időt, komoly dilemmával szembesülök. Írás közben nem megy a zenehallgatás, eltereli a figyelmemet a mondanivalómról. Egy ideje gyakorlok, menjen – együtt a kettő.)
Az Akai bársonyos egykedvűséggel szállítja a zenét a Sennheiser HD800-as fejhallgatón keresztül. Kicsit lehalkítottam, keresem az egyensúlyt, meddig lehet feltekerni a hangerőt, aminél még marad hely a saját gondolataimnak is. Kicsit lekerekített lett a hang, de így jó. Már képes vagyok elvonatkoztatni a zenétől, de még így is körülölel. Ebben az ölelésben megadja azt a pluszt, ami most kell.
A magnó finoman pedzegeti a zene lényegét. Egyöntetűen tudtomra adja, hogy a szalagtovábbító rendszer kifogástalan állapotban van. Nem bizonytalankodik, a két csatorna párhuzamosan fut mindenféle hullámzás nélkül. Tiszta és nyílt, emellett a mély is jelen van. Jól sikerült felvétel. Sajnos erre nem írtam rá mikor és mivel készült. Valószínűleg 93-94-ben, amikor is gyakori látogatója voltam a Francia könyvtárnak, ahol CD lemezek is kölcsönözhetőek voltak. (Ha igen, akkor Pioneer PD-5700 CD játszó a forráskészülék és a CT-W850 kétkazettás magnó felelős a kazettán tárolt felvételért.)
Nagyon enyhe szalagzaj azért van, de ez szinte semmi. A zene mellett pedig ilyesmi nem is létezik, csak a számok szüneteiben. Árát 1981-es megjelenésekor795 dollárban (198.000 YPJ) definiálták, ami meglehetősen magas volt. Ez a Nakamichi felső kategóriás magnóinak szintje volt, még jó, hogy az Akai is erősen túlzásba vitte a márkán belül a magnók jelentőségét. Kérdezem, hol vannak most értékben az erősítői, vagy a hangfalai a magnókhoz képest? Az Ebay rögtön felvilágosít arról mi is pontosan a kérdésre a válasz. Az Akai szalagos magnók, a szépség és a vágyottság megtestesítői, az árszint felső tartományában sorjáznak. Ezek a GX-747, GX-636 és társaik. Majd jön Ő és a GX-F91-es, majd szép sorjában a többi csúcsgép… és, ami nem visz szalagot? Azt csak az ársáv alsó fertályán jegyzik.
(Közben lejárt a kazetta és most a csönd zavar, úgy látszik a zene most is segít, ezek szerint lassan csak megszokom.)
…közben gyorsan beszélek a hangkarakteréről is. Illetve beszélnék, mert nem veszek észre különösebb jellegzetességeket a hangjában. Eléggé improvizatívan hozza a szintet, a kategóriáét, ahol ez a minőség a megszokott. Enyhén lágyan szól és talán plasztikus is, de nagyon összeszedem magamat, hogy az eszköztelenségében felleljek bármilyen sajátosságot. De még a vonalkimenet is erről győzköd a rendszeren keresztül, - szóval a véleményemet továbbra is fenntartom. Ez egy kiválóan hallgatható és szerethető hangú gép, kitűnő kimeneti erősítéssel és méltó arra, hogy a kategóriatársai közé, ahová szánták, én is oda számítsam. Főleg mert majd negyven év után is még mindig megy. Egyébként visszaidézve az emlékeket, a GX-F95 hangja, nagyon hasonlít a GX-620-as, nagy szalagos magnóéra…
Miért pont ezt a típust szemeltem ki bemutatásra? Remélem a ritkasága elegendő ok válaszként. Lássuk miről is van szó:
Három fejes, természetesen! Volt, nem is sokkal a megjelenése előtt, amikor még 2 fejjel is be lehetett protezsálni egy – egy masinát a csúcsgépek közé, (pl. Yamaha TC-1000), de azért mégis, a kor, ugye… halad. Mikor berobbant az ősmasinák közé, ez a mai szemmel is korszerűnek ható kazettás, akkortájt eléggé feltűnő lehetett ez a letisztultság és modernség, amit a frontja már messziről sugároz. Mivel ez teli ajtós, (sajnos nincs meg hozzá a másik), ezért az ajtó nem feltűnő és kezelőszerv is alig látszik, ezek az alsó fedlap alatt, többnyire rejtve vannak.
(Párom hozta a kedvenc Avi Kaplan CD lemezét és szerette volna meghallgatni. Látta a kijelzőt működni, - be volt kapcsolva a masina, - így idővel megtalálta rajta az Eject gombot. Nem egészen a kazettafészek látványára számított…)
Igen ez a rejtett kazettás, mivel nem látjuk az ajtó mögött a kazettát. Én speciel jobban szeretem, ha látom, ahogy forog a kazetta és talán többen is így lehetünk ezzel. Gondoljunk bele abba az egyszerű ténybe, miért is nem a népszerűség csúcsa a fiókos kialakítás. Itt a kazetta egy mélyedésben eltűnik, máris olyan személytelen az egész. Személytelen! Ez egy kulcsszó. Nem véletlen retrózunk annyit mostanság. Mehet a háttérben az online lejátszó, de, ha igazán élményre vágysz, előveszel valami olyat, mely még anyagot mozgat.
Ritkaságát rövid gyártási időszakának és nem éppen olcsó árazásának is betudhatjuk. Az előbbi mindösszesen két év, az utóbbiról pedig már beszéltünk. A szalagtovábbító mechanika ebben az esetben is elvileg 4,76 cm/másodperc sebességgel lendíti odébb a szalagot. De ehhez már nem árt a görgőknek tükröznie új állapotukból egy magasabb százalékot. Ezt, vagy igen beható pucolással lehet előidézni, - ezzel a koszt és a gumi felületét is magával rántja az izopropil alkohol hatására a fülpucoló, - vagy szükséges cserélni a már menthetetlent. Biztosan beállításra szorul a lejátszási sebesség is, ennyi év után. Pár magnót nemrég beállítottunk és a frekvenciamenetük folyamatosan hullámzott a mérőkazetta 3150Hz-es értéke körül. 10, 20, sőt egyes esetekben akár 30Hz-es ingadozás is tapasztalható, de ez még mindig annyira alacsony érték százalékban kifejezve, hogy igazából nem befolyásolja különösebben a zenei élményt, tulajdonképpen nem hallható és általában a gyárilag megadott tűrés alatt van.
A három fejet nem kell bemutatni, azt hiszem, mindenki tudja melyik mire való, ellenben a három motort már van értelme. Egyik a csévélő, másik a szalagtovábbító és jutott egy az ajtónak is. Azt hiszem az egyik legjobb hangú Akainak tartott, GX-570D-nek a megoldását igyekeztek itt is megidézni. Ott elrejtették a másodlagos kezelőszerveket egy plexilap mögé, melyet elegánsan, a kezelő gomb érintésére volt lehetőség felnyitni, vagy lehajtani. Most alu a rejteket adó ajtó, hasonlóan az előlaphoz és már nincs átláthatósága. Ellenben tömve van alatta minden gombokkal és tekerentyűkkel, amivel személyes játékká avanzsál e gép. Például itt találjuk a Dolby B kapcsoló gombját is, mellyel 72dB jel-zaj arányt ígért újkorában a gyártó. Amennyiben fáradnak az alkatrészek, mondjuk szárad a kondi kifelé, ennek egy szeletétől elbúcsúzhatunk, na de ki foglalkozik ezzel? Magnózunk nem? A lényeg a hangulat! Meg lehessen megkülönböztetni a steril digitális formátumoktól! Hangulat? Ehhez, pedig még jól is jön egy egészen kicsi veszteség... Ja, kérem, ha van, aki erről (nagyon helyesen) másként vélekedik, újítsa fel gyári állapotra!
(Egy Pioneer CT-93 volt az egyik delikvens, melyet sikerült szinte a tökéletességig csiszolni a laborban. A frekvenciamenet ingadozása befért 3Hz alá, amely egészen megdöbbentő érték. 3150-3152Hz között „ugrált”, vagyis inkább komótosan ingadozott. Ez a majdnem semmi. Be lett állítva minden, ideértve a kalibráló oszcillátort is. 10Hz-tól 23kHz-ig tisztességgel, minimális eséssel –gyári értéken belül átvitt. A végére úgy éreztük, szinte szörnyet teremtettünk. Mert a rögzítés közben és után is a visszahallgatás alatt is ugyanazt a cédés jelleget adta, mintha nem is lett volna a jelútban magnó. Hát magnózás ez, kérem?)
Dolby B/C zajcsökkentést gyakorlatilag soha nem használok, inkább legyen egy kis szalagzaj. Normál és CrO2 kazetták mellett immáron a Metal-t is tudja. Ennek újdonsága és átvitelének szélesebb tartománya, még lendített is a kazettás formátum elterjedésében a nyolcvanas évek elején a várhatóan magasabb szalagköltség ellenére. A kazettás formátum egyszerűsége és könnyű kezelhetősége, illetve most már a névleges, 20Hz-től 21kHz-ig terjedő frekvenciamenete vonzó alternatívává tette az Akai GX-F95 kazettás magnót! A súlya 12,5kg, amivel a szintén nehézsúlyban lévő társai között van a helye.
Lássuk, mi rejtekezik a motorral mozgatott ajtó alatt: időzítő, ami bekapcsolásakor a felvétel, vagy lejátszás funkcióit aktiválja, vagy az Off állásban éppen, hogy nem csinál magától semmit. Szalagkezelési funkciók jönnek, mint az újrajátszás, vagy a memória figyelembevétele, ahol a beállított számnál megáll a tekerés funkció. A Tape selectorral félrehordható a kalibrálási érték, megvezetve az automatikát, ezzel megcélozva esetleg egy másik, de nekünk inkább tetsző hangzásképet a felvételnél. Ehhez az automatika hangolja az előmágnesezést, amibe más beleszólásunk nincs. Bizalmamat három villogó piros ledbe vetem és remélem, a magnó tudja, mit csinál. Néhány másodperc és a kijelző meggyőzően adja tudtommal, hogy a behelyezett kazetta a felvételre készen áll. Három fej, ezért monitorozhatom a felvételt és igen, úgy tűnik, az Akai tényleg jól be van kalibrálva, mert a felvételnek alig van esése a forráshoz képest.
Jobb szélre a felvételi jelszint szabályozó potik kerültek. Látszanak a korábbi használati nyomok, mert a nagyjából helyes, 3-as érték tájékára van beszabályozva a jel, ami a vonalszintet kordában tartja a felvételünkhöz. Feljebb tekerni lehet, de érdemes találni hozzá egy alacsonyabb kimeneti szinttel rendelkező elektronikát, mely indokot ad rá, máskülönben a kivezérlés átlépi az ajánlott, vagy inkább megengedett határértéket és a felvételünk torzítani fog. Nagyjából ennyi. Minden mást az előlapra „zsúfoltak”, mint pl. a számláló váltógombot, amely segítségével átválthatunk idő alapú számolásra. A fő funkciókhoz bájos, világítós gombok járnak. Reakcióba lépve a Play-el erős, de tompa csattanás és a lejátszás máris indul. A mechanika nem túlzottan iskolázott…
A méretes fémtestben tisztességgel kivitelezett műszaki megoldások vonulnak fel. Szintén méretes a tápellátásért felelős transzformátor, mely egy erősítőnek is becsületére válna. Ez látja el árammal az elektronikát és az ALPS BLM-100 meghajtást. 24 szegmenses a kijelző, ami valóban dekoratív eleme. GX3 (Super GX) különleges fej, (üveg és ferrit) felvételhez 4 mikron, míg a lejátszáshoz 1mikron légréssel! Quartz DD (Direct Drive), quartz vezérelt háromfázisú motor a nem dual capstan! - mechanikában, a szalagtovábbításhoz. Önmagában az összeköttetéseket végző kábelerdő is egy műszaki nóvum, főleg eligazodni rajtuk, a belső felépítése nem az az egyszerű eset. Tudtak valamit anno az Akainál. Még mindig megy és működik! Ez a valódi „nagy teljesítmény”. Kidobni, vagy mellőzni nem fogjuk. Szép, dísznek is jó és, ha mégis elvágyódunk tőle, a piac értékel és ítéletet mond. Könyörtelenül árazza be, így talán már 1000 Euróért is hozzájuthatunk egyhez, sok szerencsével.
