Érdekes jelenséget figyeltem meg. A hifisek között néhányan erősen elhatárolódnak egyes termékektől, de akár fogalmazhatnék úgy is, hogy menekülnek ezektől. Mások viszont ugyanilyen elánnal vonzódnak ugyanezekhez. A Sony termékei is ebbe a körbe tartoznak…
Találkoztam közülük jónéhánnyal még újonnan. A hangjukat pedig általában, valóban jellemezte egyfajta nehezen befogadható elektronikus reszelősség, vagy másképp fogalmazva, zavaros csilingelés. Ami biztos, nyugodt zenehallgatásra nem kifejezetten voltak alkalmasak, még hosszas bejáratás után sem. Hiába az ES sorozatból kerültek ezek ki, - mely a cég felső kategóriájának számít, könnyű szívvel engedtem el a legtöbbjét.
Viszont néhány éve érdekes felfedezést tettem velük kapcsolatban. Úgy tapasztaltam, valahogy hallgathatóak lettek. Nagyrészt eltűnt belőlük a reszelős máz, helyét inkább már az analógosság, a nyugalom és hallgathatóság vette át. Némi szakértői segítség, konzultáció után világosabban láttam. Az idő az oka ennek! Az elektronikák alkatrészeiben lévő vezetők az öregedéssel monokristályosodnak, azaz a jel egyre szabadabban, zavartalanabbul szalad át a technikán.
Ha már itt tartunk, közbevetek egy kérdést: a magasabb kategóriás, a high-end felé aposztrofált elektronikákban mit fizetünk meg? Egyrészt a mérnöki munkát, mely a kapcsolástechnika fejlettségében ölt testet, ugyanakkor jelentős részben a felhasznált anyagok magasabb szintű minőségét is. Például a kondik, ellenállások, nyákpanelek, tranzisztorok stb. területén, amikben már sokkal jobb minőségűek maguk az alapanyagok, a vezető anyagok. Viszont ezzel ellentétben, az alkatrészek összeköttetésére szolgáló kábelek, pedig leginkább nem. (Ritkábban, de előfordul azért ellenpélda is, amikor kifejezetten figyelnek az összeköttetésekre. Ebből a szempontból köztudottan üdítő kivételnek számítanak pl. a Kondo mester nevével fémjelzett termékek.)
Visszatérve a Sony termékeire, érdekességként szúrom be ide (visszaolvasva elég hosszan) azt a meglátásomat, ami a Sony felső kategóriás termékeit jellemzi az utóbbi néhány évben, a second hand piacon.
Mivel értékelhető, kifejezetten csúcskategóriásnak szánt hifi termékek nagyjából a millennium óta kereskedelmi forgalomban már alig kaphatóak, (talán még a Marantz képviselte az elmúlt években ezt a kategóriát legszembetűnőbben az áruházak polcain), ezért érelemszerűen megnőtt az érdeklődés a vintage iránt. Ez drasztikus árrobbanást hozott. Elég, ha rákeresünk az Ebay-en a Sony ES termékekre és hamar a megfizethetetlen relikviák között találjuk magunkat. Példának említeném a TA-NR1 monoblokkot, ami a Sony palettáján egykor csúcsnak számított. 10 éve még uszkve kétezer euróért hozzá lehetett jutni némi szerencsével, ma meg már tízezer felett kínálják. Hasonlóan, mint az előerősítőjét a TA-E1-et, ami most masszívan, szintén a tízezres ár felett tartózkodik. Ez az árrobbanás jellemző az összes valamirevaló Sony prémium termékre, legfeljebb nem minden esetben ennyire látványos az emelkedés. De így is jelentősnek mondható az 5-6 évvel ezelőtti szinthez képest.
Talán azért lehetséges, hogy a piac ennyire értékeli ezeket, mert igényes kivitelezésük, vagy az időtálló műszaki tartalom és design, széles körben kívánatossá teszi?
Például a nyolcvanas évek elejéről származó Sony ős CD lejátszók többsége (lásd előző számunk CD játszó tesztjét) vígan „szaladgál” a mai napig, általában különösebb probléma nélkül. Már úgy értem, amennyiben vigyázva volt rájuk és nem a lomtalanításból kigyűjtött újrahasznosítás részeként kallódott a felette eltelt idő sodrásában. De még ebben az esetben is legtöbbször nagy túlélőnek számítanak. (Nemrég kaptam hírt egy olyan lejátszóról, mely az elmúlt 6 évet a szabadban töltötte, oldalára állítva. Kapott hideget, meleget is évszaktól függően, meg csapadékot is bőven, köszönhetően a ridegtartásnak. Próbára, mindenféle extra pátyolgatás nélkül is kifogástalanul intézkedett, nyílt a tálca, olvasta a lemezt, működött!)
Még egy érdekességet feltétlenül érdemes megemlítenem, a jobb gazdasági és technológiai átláthatóság kedvéért. A Sony egész jól kisajátította magának a szórakoztató ipart, ahol több, igen jelentős területen képviselteti magát. Rendelkezik film és zenekiadóval (Sony Pictures és Music). A jelenleg futó formátumok jelentős részét is ők fejlesztették ki, vagy legalábbis részt vettek benne (CD, SACD, DAT, Minidisc…).
Forintos ötlet?
A stúdiótechnikai háttér megléte pedig kiszélesíti a lehetőségeket a home system esetén is. Így születtek azért kiemelkedő termékek is, amikkel már érdemes foglalkozni.
Mindezt a pluszt és az idő okozta remek változást tetézhetjük azzal, ha a még megmaradt szűréssel rendelkező, fojtó, erős saját hangú megoldásokat, leginkább a kábeleket, kicseréljük. Az e recept alapján kiválasztott, feltérképezett és kezelt termékek hangja pedig igen csak magas szintre ugrik, nyugodt, könnyen hallgatható, egyszerűen áteresztő, géptelen és zenei lesz.
Persze az előzetes kutatómunka, tervböngészés, adás-vétel, hallgatózás és a sok tapasztalat nem nélkülözhető, - de érdemes akár a már mások által kijárt ösvényeket is kipróbálni, - viszont az eredmény nem fog elmaradni! (Egy kis támpont ehhez: igen jó lehet, ha olyan készüléket találunk, ahol az elektronika csak elenyésző mennyiségben tartalmaz kábelt, mint például a TA-F 650ESD integrált erősítő, amiben a jelközlés kényszerpályája javarészt nyákpaneleken halad.
Tehát, hogy ha elkezdjük „kigyomlálni” ezeket a gyengébb vezetőképességűnek számító kábeleket, főleg a stratégiailag fontos helyekről, akkor jócskán növekedhet a kapott hang minősége. Persze csak akkor, ha valóban „jobb” kábeleket teszünk bele. Ezzel a megoldással egészen felszabadíthatóak egyes elektronikák és az újabb bejáratásuk után, már kifejezetten jól eshet a hallgatásuk.
Egy vakteszt a végére
Tegyük fel, hogy az immár „audiofilizált” szoninkkal elkezdjük izgatni a minőségi zenehallgatáshoz szokott, vagy legalábbis csúcskategóriás audio termékekkel önmagát körülvenni igyekvő zenerajongót. Ő el van kötelezve, ennek a „minőségi zenehallgatásnak” az általa idealizált, általában ezt képviselő felső kategóriás elektronikák irányába. Nyilván nem hallhatja jónak a zenehallgatás „helyes irányát” megcsúfoló lehetőséget. Amennyiben az elhatárolódás, (vagy a sznobizmus) nem párosul némi elfogadással, vagy objektivitással, akkor általában az illető azonnal elfordul ettől az alternatív megoldástól, bármilyen is a hang, ha tetszik neki, ha nem.
Ennek a jelenségnek a kiküszöbölésére találtam ki a következőket. Az egyik, vagy letakarom a meghallgatni kívánt elektronikát, majd beszélünk arról, vajon mi szól és az milyen árkategóriában helyezkedik el. Így, a legtöbben szívesen részt vesznek a játékban, de a lényeg, hogy ezzel a módszerrel elkerülhető a pszichés befolyásoltság és a hallgató kimondhatja azt, amit valóban gondol. Ezzel kikerülünk minden berögződést, ami a véleményét befolyásolhatná, mivel nem tud a látottakra támaszkodni, azaz a szemére hallani.
A másik megoldást a Sony SRP-P50 egy u rack „magas” studio végerősítője jelenti. Puritán kivitelezésével eléggé hasonlít a Mark Levinson korai, a nyolcvanas évek elejéről származó előerősítőihez, mint amilyen például az ML-1 is. Aki nem elvakult szakértője Levinson munkásságának, azt simán meggyőzi az elejére ragasztott Mark Levinson felirat.
Aki elhatároltságán keresztül erős befolyásoltság alatt hallgatózik, annak érdemes bekötni a felcímkézett „LevinSony-t”. Ha, ez után még az árkategóriáról is úgy gondolkodik, hogy az már messze nem az olcsó Sony erősítő szintje lesz, onnantól az installációnak már nyert ügye van. Hiába hasonló a megszólalása, mint az integrált erősítőnek, jellemzően a felső kategória iránti lelkesedés feldobja a zenei élményt.
Mindennek az az alapja, hogy a Levinsonokra általában vágyunk és elhisszük azt, hogy jó. Az érdekes az, amikor kiderül, hogy a készülék hátulján ott a Sony SRP-P50 felirat. A reakciók különbözőek…
Az ember már csak ilyen, hinni akar. Néha vakon, vagy objektíve, a megfelelő tájékozódás alapján. A tapasztalatokból leszűrhető, ha eljutunk odáig, hogy a véleményünket szabadon formáljuk, bármi kerül elénk, azt valószínűleg egyre közelítően olyannak fogjuk hallani, amilyen valójában.
