Csalafinta tulajdonosa kérését, miszerint biztonsági okokból hallgassunk rá, szívesen teljesítettem. Ha meg már elkerült hozzánk és egészen véletlenül maradhat is vagy két hetet, akkor mi sem természetesebb, mint, hogy befogom hallgatni. Ha pedig így alakult, persze, hogy megemlítem néhány sor erejéig!
…a Kuzma, már az egyik állványon várakozott Robert Fuchs lemezjátszója társaságában és várták a megmérettetést. Sima meghallgatást terveztem, semmi vakteszt, meg hasonlók, egyszerűen összehallgatjuk a kettőt és mindenki mondhatja a magáét, aztán majd valahogy papírra is vetem az eredményt. Azért, hogy a hallgatók közül senkinek ne legyen túl könnyű a dolga és egyben a Lector is méltó vetélytársra akadjon, eldöntöttük, hogy rögtön össze is fogjuk hasonlítani a Mark Levinson ML-320S előerősítő, extraként rendelhető MM/MC phono kártyájával. Nem feltétlenül azért, hogy kiderüljön, ki a jobb kettejük közül, hanem inkább azért, hogy a Lector valamihez képest legyen értékelve. Megjegyzem, mivel MC, azaz mozgótekercsesek a hangszedők, ezért újfent Szentiványi Kálmán MC trafója kondicionálta a jelet az MM-re állított Levinson phono előtt, míg a Lectornál az MC előerősített bemenetre alapoztunk a legalacsonyabb, 30 Ohmos illesztési lehetőséggel.
A lánc amúgy a megszokott elemekből épült fel, ami a Mark Levinson ML-334 végerősítőt és a rendszert összeköttetésben tartó „réz” kábelszettet illeti. Hangfalnak, újfent alternatív választástként, egy Bösendorfer VC-7-et igazoltunk le. Ez igen hangszer-hűen közelíti meg a zene visszaadását, de megoldásaiban annyira eltér a többi hangfaltól, hogy referenciának így nem igazán használható. Ellenben szívesen kötjük be, ha lehetőségünk van rá, hogy néha élvezzük rajta keresztül is a muzsikát.
Lemezjátszóink felkészítve és főleg beállítva várakoztak a két oldalsó állvány felső polcain. (A középső helyet most a Lector bérelte ki magának, alatta pedig a Levinsonok dolgoznak.) Most már pontosítva, a Kuzma Stabi S, a Stogi S 12 VTA karral és az Einstein EMT TU2 VDH Special hangszedővel, valamint a Robert Fuchs, a Mr.Brier Goldbug hangszedővel.
Anélkül, hogy túlzott részletekbe bocsátkoznék a lemezjátszókkal kapcsolatban, némely műszaki sajátosságot azért érdemes felelevenítsek róluk. Mindkét lemezjátszó kar hasonló elvek mentén épült, egy ponton kapcsolódnak a karbázissal. Mindkettő súlyozása úgy lett kialakítva, hogy a súlypont a kar alá essen, ezzel ellensúlyozzák ki oldalirányban a hangszedőket. Hasonlóan állítható lejátszás közben is a karmagasság, de itt a Fuchs igen egyszerű, már-már kezdetleges megoldását, a Kuzma Stogi, ehhez képest professzionális szintje, könnyedén űbereli. A forgatott tömeg viszont jócskán eltér, a Fuchs esetében olyan 35 kilóval számolhatunk, míg a Kuzma „beérte” nagyjából, - ha a csapágytengely részét is ideveszem, - olyan 7 kilogrammal. Mindkettő merev vázas, de a súlytöbblet itt is a Fuchs felé húz, körülbelül 4:1 arányban. Méreteit tekintve is a másik fölé tornyosul, de ezek a paraméterek nem feltétlenül jelentik azt, hogy ettől lesz jobb lemezjátszó is egyben. Például a Kuzma karkábele minimum egy nagyságrenddel jobbnak tűnik. Nem csak felépítésében, hanem, amint tapasztaltuk, hangminőségében is.
A stabil kiolvasás ezen a szinten a minimum követelmény és, ha ezt sablonnal és tűmérleggel leellenőrzöm, rendben is találok mindent, mindkettőnél.
Bizony, mindkettő olyan minőségű, amit szívesen hallgatok. Igaz, ezt már az árkategóriájuk is előre vetíti. De az illeszkedés és az installáció is ezen a határon belül tartja őket. Ebben segít a phono előerősítő is, amely nagyon szépen aládolgozik a forgó mechanikáról érkező és csak millivoltokban mérhető jelnek. Felnagyítani egy ilyen szárnyaszegett, kis csenevész jelecskét, csak kellő magabiztossággal érdemes. Valóban, és szükség is van rá, mert nem csak a RIAA korrekciót (mélyvágást) kell megfelelően kezelni, hanem a jelerősítéssel el kell végezni a vonalszintre konvertálás érzékeny folyamatát is. Ha van olyan terület, ahol nagyot lehet „égni”, akkor ez az. Felnagyítva a hibák is jobban észrevehetőek lesznek, ezért a nagyító, - jelen esetben a Lector phono, - kizárólag akkor teljesíthet megfelelően, ha a műszaki felépítésének minősége és a hangképzési megoldásai ezt indokolttá teszik.
Lector Phono Amp System, A osztályú csöves előerősítő MM/MC hangszedőhöz - a hivatalos megszólítása. Alapesetben a PSU-3T külső táppal csatlakozik a fő erősítő egységhez, de a gyártótól rendelhető hozzá ezen felül extra táp is. Ez a megoldás csökkenti az elektromágneses szóródást (ez a mikro áramköröknél fontos szempont) és a fém ház árnyékol ugyan, de azért érdemes a két dobozt minél jobban elkülöníteni egymástól. A fekete plexi előlapba integrált kapcsolókkal választunk az MM/MC erősítés üzemmódok közül, illetve a csendesítő szűrő váltáshoz, mivel a Lector egyszerre kettő hangszedőt is fogad.
Alternatív megoldással közelítettek a megfelelő ellenállásértékek kiválasztásához az MC erősítési fokozatnál. RCA aljzatos kiállásra, ellenállással illesztett vakdugókkal csatlakozhatunk a kellő értéken. ECC88/6922 csöveket használ a mozgó tekercs jelerősítésére, ami igen egyedi látásmódot feltételez és hozzáértést, mivel így, elektronika váltja ki a trafó szerepét és ebben az esetben a zajt nagyon alacsony szinten szükségeltetik tartani. A másik két cső ECC81/12AT7 a szokásos MM hangszedők útjában végzi a jelerősítés szerepét, de ez, az előzővel ellentétben általános eljárás. Egyébként modern, jól konstruált termék, mely egyben elegánsnak is mondható. (Egyébként rendelhető fa oldallap is hozzá, bár nekem erről óhatatlanul is a nyolcvanas-kilencvenes évek hifis hedonizmusa ugrik be… itt azért inkább stíluselem, nem pedig a felsőbbrendűség egy szimbóluma. Meg egyébként is, nem kötelező hozzá megrendelni, akkor meg a modernségével magára marad, a mindenféle másra utalás lehetősége nélkül.)
Meghallgatás:
(!) Mindegyik lemeznél hasonló volt az elmozdulás a hang tónusának és jellegének az irányába, ezért a végső megállapítás az lehetne. Idézet a hallgatóságtól: „a lemezjátszók a saját hangkarakterükön keresztül jelenítik meg a hangokat és ez műfajtól, vagy nyomástól függetlenül így van”. Igen, önkifejezésük egyértelműen rányomja bélyegét a hangra! Hogy ezt jónak-e, vagy inkább elmarasztalóan értékeljük, azonban inkább attól függ, hogy az elvárásunk kritériumainak, hogyan felelnek meg. Nos, jelentem, nálunk igenis megfelelt! De, hogy ez a kedves olvasónál mit jelentene (vagy fog, ha kipróbálja), ugye nem derül ki, hiszen nem vagyunk egyformák. A rendszerünk és a körülményeink meg pláne nem azok. De kedvcsinálónak azért jó lesz ez a vélemény, mert legalább az kiderülhet, hogy érdemes-e vele foglalkozni, s, hogy milyen kategóriájú lemezjátszót kíván társnak. Elég egy alacsonyabb szintű is, vagy tényleg várja a „művészi társat”?
Harry Belafonte – At Carnegie Hall (USA): ami először feltűnik az a phonoval kapcsolatos. Teljesen más a Levinson és a Lector hozzáállása a zenei standardhoz, más a hangzásuk és más részleteket bontanak ki, vagy helyeznek előtérbe, ki-hogyan alapon. A Levinson szárazabb, precízebb, egy kicsit nehezebben bontakozik ki belőle a zene, míg a Lector jobban elengedi magát, a hangokat, létrehozza a jelenlétérzetet, miegymást. Amolyan nagyvonalúan viselkedik, míg a Levinson a precizitása okán inkább a felbontást és a levegős, laza megszólalást próbálja feszesebb keretek között megfelelő dinamikával párosítani. Az elektronika jobban benne van a zene megalkotásában, kevésbé szakad le a hang, mégis, van olyan jó, hogy ezzel együtt is élvezetes előadást nyújt. A Lector ezzel szemben egyszerűen átadja a zenét és a hallgathatósága nem fedi fel azt, hogy ez mitől van, csak élvezni az előadást. Ellenben pedig, ha nagyon szeretnénk, ebbe bele lehetne magyarázni, hogy ez azért ilyen, mert a cső most is megoldja a helyzetet. Ha így is van, akkor sincs a hagyományos értelemben vett csöves karaktere.
Robert Fuchs
Nyugodt, lágy zenei hang-folyam a részünk, benne a zene részletei arányosan jelen vannak, de az elsődleges szempont a nyugalom. Ez a nyugalom kifinomult, letisztult, - de nem steril hangképzéssel párosul. Nehéz megfogalmazni a különbségeket, de a lényeg az, hogy felnőttesebben szól. Kicsit tovább tartja ki a hangokat, egyértelműen „lejjebb megy”, nem csak értelmezésében a zene mélységeibe, hanem eleve testesebben szól. Ugyanakkor ez a felső szólamban nem párosul fedettséggel, vagy sávhatároltsággal, mert „az jól is fel van bontva”. A hangszedőket is más fából faragták, (az Einstein nem tartalmaz fa alkotórészt, nem úgy, mint a faházas Goldbug) és ez visszaköszön a hangzásban is. Hiába lenne az Einstein a részletezőbb, az „Aranybogár” magára igazítja azokat az előnyöket, amit a futómű és a kar képvisel. Nehéz pontosan kihallani a részleteket, de, ha valakinek esélye van rá az installáció átláthatósága miatt, akkor azt gondolom, elvileg én lennék.
Megállapítható, ha nehezebb a platni és nagyobb a forgatott tömeg, - ami így még kevesebb önrezgéssel jár együtt, - akkor ez a kiolvasás pontosságát csak fokozza. Ha lehet ilyesmiről beszélni, hogy léteznek fellépő mikro-rezonanciák, akkor elvileg ekkora tömegnél ez még kevésbé fordulhat elő, (már ha a csapágyazás is megfelelően van megoldva.) Illetve a kar a másik fontos rész. Ez az egy ponton való elfordulás, csakúgy, mint a Kuzma Stogi esetében igen népszerű gyakorlat azon gyártók körében, akik minimalizálni igyekeznek a műszaki hibákból fakadó esetlegességeket. (Műszaki hiba? Már, hogyan lehetne az! De mégis azzá válik egy olyan végtelenül kifinomult környezetben, mint a lemezjátszás, ahol a legelemibb, mégoly apróságnak tűnő műszaki megoldásoknak is komoly visszahatásuk van a működésre. A kiolvasásra például, ahol a lemezjátszó tudása összegződik, abban az egy pontban, ahol a hangszedő tű végén a gyémánt hegye a lemezhez hozzáér. Ezen a ponton keresztül elválik, hogy a műszaki megoldások (mint például a csapágyazás) mennyire állnak a kiolvasás szolgálatában, vagy, hogy jelentenek-e korlátot abban és, ha igen, mekkorát. Ezért lehet fontos kiküszöbölni minden olyan részt, mely bonyolítást jelent, felesleges bonyolítást, mert minél több az eshetőség, annál több a lehetőség is a hibára.)
Lehet, hogy csak én érzem így, de ha a karnak már ugyanazon az egy ponton kell elfordulnia és, hogy arra támaszkodunk, vagy függeszkedünk-e, ebből a két lehetőségből nekem az utóbbi a szimpatikusabb. Ha meg azt nézzük, hogy használjunk-e mágnest hozzá, vagy ne (ami a kart a helyén tartja), szintén az utóbbi hangzik jobban. Ezt a kérdést azonban itt most nem folytatom, mert nem kezdünk alapos tesztsorozatba külön a karokkal… Mindegyik futóműhöz a sajátja van rendelve és fogadjuk el a tényt, hogy ha így van, vélhetően az illeszkedés is jól ki van találva. Ez mégiscsak a felső kategória…
Belafontéhez visszakanyarodva, mindkét lejátszó külön világot képvisel. Én azt hiszem, hogy mindkettő teljes értékű. Az egyik lejátszó, nagyobb zenei mélységeket tár fel, a plusz hozzáadott energiákon keresztül. Ez volt többeknek is a véleménye, velem együtt. Míg a másik, a nagyobb felbontásán keresztül hozza a zenei mélységet.
Ezzel eljutottunk a hangszedők közötti különbségek vizsgálatához is. Nem kívánok csereberélni. Egészen egyszerűen azért, mert két azonos beállítás nem létezik és, ha nüanszokról is beszélünk, akkor is van különbség, ami torzítaná az értékelést. Persze ezt „torzítja” a két hangszedő közötti különbség is, már, ami a futóműveket illeti, de azért a két külön zenei univerzum jól összevethető, amit a lemezjátszók képviselnek. Ha pedig ismerjük a hangszedőket, akkor azért mégiscsak kihámozhatóak a hallottakból a futóművek és a karok képességei. Hát még a phonoké!
Enja Jazz Sampler (Echoes of Enja): Hasonló vonások jelennek meg a hangban, mint előtte. A Kuzma szárnyaló, kiegyensúlyozott, levegős, a Fuchs zeneibb, összeszedettebb, kimértebb, de talán kevésbé teszi a hangsúlyt a bontásra, mint a dinamikra.
Tényleg, lehet, hogy ebben a kategóriában már nem is annyira a hang minősége dönt, hanem inkább a megépítettség, a forma, a design, vagy a név… Ha idevesszük a vásárlói szokásokat, már azokét, akik újonnan viszik haza a termékeket, ők, hogyan választanak? Az a sejtésem, hogy általában nem visznek haza egy halom lemezjátszót, főleg nem egyszerre és, ha nem, akkor mégis mi alapján döntik el, hogy melyik legyen? A kereskedő ajánl? Olvasott róla? Netán a szóbeszéd, vagy tényleg működik a meglátni és megszeretni effektus? Nem kéne tovább boncolni ezeket a kérdéseket, elég hozzá annyi, hogy a döntések alapjául, legtöbb esetben nem a tapasztalat áll. Ha pedig ez így van, teljesen mindegy, hogy most melyik hangszedő melyikbe van szerelve és az is, hogy csereberélem-e őket, vagy nem.
… közben egy kicsit meg is ijedtem. A Lector, jó értelemben, úgy „alátett a zenének”, olyan magaslatokat ért el vele az előadás, hogy kezdtem kételkedni abban, vajon helyes volt-e az az „apróság”, hogy a Kuzmánál másik fázisállásra tereltem át a hálózati dugó állását. Hirtelen elbizonytalanodtam. Visszakötöttem egy normál szerelésűre és a bizonytalanságom fokozódott, hirtelen a hideg veríték is kivert. A második lapszám már megjelent és én nagy elánnal leírtam, hogy a Kuzma külső tápja fordítva van szerelve, amit korrigálni illik. Most meg ez a különbség, ebben a zenei-világban elenyészni látszik. A két állás között most nem mutatta azt a „nagy” különbséget, amit ezelőtt tapasztaltam. Na, most, ezt itt ki kell derítenem, hiszen a cikk részben erre épült és mi van akkor, ha tévedtem?
Tovább tesztelve azonban kiderült, hogy mégsem tévedtem. Maradnia kellett a fordított bekötésnek, az első cikkel megegyezően, csak újra meg kellett találnom azokat a hangzásjegyeket, melyek az ellenfázisban hordozott hangzáskép jelei. Kicsit dühös lettem a Lectorra, hogy így megtréfált. Az a zeneiség, a zenei határok kitolása, a selymes, finom részletek, a hangulat és az érzések fokozottabb jelenléte hajlamossá tette a rendszert arra, hogy a helytelen fázis jegyei, mint a zavarosság, keménység, behatároltság, elektronikusság, ebben az előadásmódban jobban elvesszenek. Ebben az esetben, - a tágabb határokban, a zavar kisebb arányosságot hasított ki, emiatt nehezebben lehetett észrevenni az olyan „apróságot”, mint az ellenfázisban működés. Bezzeg a Levinsonnál, ez a hatás sokkal inkább megjelent.
Iron Maiden – Powerslave (England), hogy valamennyire következetes legyek, ez is sorra került. Ez az egyik olyan lemez, amit gyakrabban forgatok meg, így rögtön hallani minden fontos teszt-részletet-elemet. Itt a Fuchs egyértelműen a barátom, mert a már említett mélységeket az energiákon keresztül tárja fel és kevésbé a felbontás kielemezése által. Ebben partnere a Lector is, ami ezzel többnyire egyetért, bár, ahogy érzékelem, a felbontást is hasonló kendőzetlenséggel kezeli, mint az energiákat, csak hát ott az a fránya cső, az meg nem helyrehozza a lemez nyomásából fakadó hiányosságokat? Szóval, ha választanom kellene, akkor most a Fuchsra voksolnék, ha már nagyon muszáj, pedig a döntés felelőssége a lemezé, mert akkor tudna egyensúlyt teremteni a kettő között, ha ez a minőség és a nyomása között ugyanúgy meglenne. Addig a nagyobb tömeg hivatott elhordozni, vagy inkább eltüntetni a zavart, melyet a nyomásból fakadó hiányosság most megmutat.
Yves Montand és az „érzelmi függőség” már olyan határt feszeget, melyre, ha gondolok, visszafogom magamat, hogy ne akarjam azonnal feltenni a lemezt a lejátszókra. Míg a Kuzma szépen áthoz mindent, a felbontással egyetemben a zeneiség is megvan egységében, addig a Fuchs kissé túltolja. Én nem mondom, hogy ennek a lemeznek az nem áll jól, inkább csak nincsen szükség rá. Amerikai a lemez, így testesen szól. Nem tekinthető felszínesnek, ezért nem kellenek extra képességek, hogy a zene még élvezhetőbben legyen kinyerve róla. Sőt, talán egy kis felbontás többlet még jól is áll neki. A Lectoron nem múlt, mindkét esetben hozták a formájukat a lemezjátszóink.
Ez így összességében, valami olyasmi végkövetkeztetést jelent vele kapcsolatban, hogy a zeneisége mellett, korrekt, eléggé áteresztő, megmutatja, sőt kimutatja a rákötött elektronikák sajátosságait is. Közvetve eljutunk általa a forráshoz, analógossága hosszan hallgathatósággal párosul. Sokkal többet nehéz mondani róla, mert két hét, még ha intenzíven is telik a társaságában nem elég a kiismeréséhez. De egy biztos, nem keltett csalódást, a mai napig jó érzéssel gondolok rá vissza.
A két lemezjátszó egymáshoz képest? Összehasonlítás az etalonunkkal? Végül is megtörtént. Nem tudom, hogy ez jelent e valamilyen pluszt a kedves olvasónak, ha igen, az az Ő képességeit dicséri, mert a szavakból megtudni azt, amit közvetlenül a két lejátszótól, sokkal nehezebb és talán sokkal pontatlanabb is. Pedig igyekeztem a fordításban ügyesnek lenni.
Lector Strumenti Phono műszaki adatok:
Phono bemenet:
MM – 1.5 mV / 47kOhm / 100pF
MC – 0.4 mV / 47kOhm / 1500pF
Harmonikus torzítás: <0.1%
Jel-zaj viszony: MM 70 dB, MC 65 dB
Teljes erősítés: MM 45 dB, MC 62 dB
Csövek a meghajtó fokozatban: 3 x ECC81/12AT7, 2 x 6922/ECC88
Frekvencia tartomány: 20Hz – 20kHz +/- 0.5 dB
Kimenő impedancia: 290 Ohm, 10V max.
Kimeneti csatlakozók: RCA, opcionálisan XLR
Tápellátás és fogyasztás: 100/110/230/240V AC, 50/60Hz – 10VA
Méretek (sz x m x h): 400mm x 80mm x 300mm
Tömeg: Kb. 9-10 kg
Kiskereskedelmi ára: 2550Euro + PSU-3T 499Euro
